Egy hete elterveztük, hogy a hétvégén megyünk a tanyára és szánkózunk. A héten többször beszéltem a helyiekkel és ellenőriztem a hó helyzetet. Igen van hó, nem látszik ki még a vakodtúrás sem. Gyertek nyugodtan. Bepakoltuk a csúszkákat, zsákokat, meleg ruhákat. Egész héten tervezgettünk, főleg nagyobbik lányunk. Körmenden azonban elkezdtünk aggódni. A tanyára érve pedig igen csak legörbült szájjal álltunk lejtőnk szélén. Ezen bizony nem fogunk szánkózni. A déli lejtő, és az enyhe éjszaka átka utolért minket. Hármunk közül lányunk volt a legkevésbé csalódott pedig ő aztán nagyon neki tud keseredni. Azonnal jött az ötlet: ha nincs, majd csinálunk, építünk magunknak pályát. A bolond pesti ilyenkor szépen előveszi a talicskát, lapátot, és a telek északi oldaláról a délire hordja a havat. Még szerencse, hogy senki sem látott. Lett volna ismét min jókat kacagni: hallottad a pesti csávó havat lapátolt.
(ezt a mondatot azért nem kell komolyan venni, a pesti csávót pedig a lehető legmelegebb hangon mondja Gábris barátom, mástól nem tűrném el, neki azonban ez jár)
Igaz, amikor Szarvas átjött rögvest nekem szegezte a kérdést: Te meg mit csináltál a talicskával és a lapáttal? Tudod, a gyerek. Szánkópályát. …. Szóval lapátoltam, talicskáztam, egyengettem. Sikerült is a nagy mű, ami szánkópályának nem volt nevezhető, de csúszkálásra kiváló volt.
A Jóisten azonban mindig megsegíti kis szolgáját…. és így is lett. Mondjuk a segítséget egy kicsit túlzásba vitte…
Szombaton megbeszéltük Gábrissal, hogy mise után tüzelünk egyet a pokolban. Kicsit ódzkodtam ettől, mert tudom, hogy az én drágám nem nagyon szereti a kocsmát, kocsmázást, de azért igent mondtam. Próbáltam volna nemet mondani. Szerencsére korán van a mise, így egyedül ment le a faluba. Mise után beültünk a Záveczbe.
(Két régi kocsma őrzi az egykori tulajdonosok nevét: Ladányi- vagy Cziffer-kocsma és a Sulics- vagy Závecz-kocsma. A helyiek szinte kizárólag a Závecz és Cziffer neveket használják.)
A szék még meg sem melegedett, amikor elkezdett szakadni a hó. Persze ismét a témánál voltunk. Rendes autót kellene venned, ezzel nem mész fel a hegyre. Így is lett. Neki iramodtam, aztán szépen visszagurultam az ABC-ig. Kiszálltam és még a kabátomat sem vettem fel, amikor a Kernből ott termett Serfi. Gyere, felviszlek. Nincs nagy dumálás, felesleges kérdés, sallang. Lehet húzni, ugratni a másikat, és jókat nevetni, néha a másikon, néha magunkon, de ha baj van, akkor segítség kell. Ennyi.
Nem tudtunk felmenni. Árokba csúsztunk. Mozdíthatatlanul állt az autó az árokban. Szerencsére baja nem esett.
Majd én tolom- ajánlkoztam.
Eh, traktor kell ide… és 10 perc alatt lett.
(az eh, vagy valami hasonló, tipikus felsőszölnöki szójárás. Általában akkor használják, ha valaki valami butaságot mond, vagy kétségbe von valamilyen állítást, tulajdonságot, képességet)
Mire a tanyára értem a lányok már javában a szalmával kitömött zsákcsúszkával randalíroztak a domboldalban.
Nagyot szánkóztunk, végre megnéztük birtokunk végét, amit eddig még sosem láttunk.
(Gyönyörű, de erről majd egy másik bejegyzésben.)
Sétálás közben csörög a telefon: Soprano hívott, hogy mikor megyünk le a Záveczba.
Akkor már délután egytől a nyolcéves magyar – szlovén háború újabb ádáz csatája folyt. Snapszer verseny. A versenyen 10 szlovén és 10 magyar versenyző játszik egymás ellen. Az időjárás függvényében december és január vége között tartják a fordulókat. Egyet Magyarországon, egyet Szlovéniában. Mindig a fogadó csapat gondoskodik a másik csapat vendéglátásáról. Szégyenben maradni sem a kártyaasztalnál, sem a fehérasztalnál nem lehet. A verseny késő estébe nyúló jó hangulatú vacsorával, beszélgetéssel záródik.
Jó, én háromtól ott vagyok. Nem mehettek el anélkül, hogy nem jöttök be.
Bementünk, hiszen korábban már ígértük Gábrisnak is, és egy ilyen kedves invitálásra sem szabad nemet mondani. Biztos voltam benne, hogy Soprano tudja, hogy megyünk, és pont ezért esett nagyon jól, hogy külön telefonált.
Tudni kell róla hogy, ő Felsőszölnök legkiválóbb szakácsa. A késő esti vacsora elkészítése is rá volt bízva. Biztosra mentek a Felsőszölnökiek. Sopranonál a főzésben nincs mellébeszélés. Hajnalig kolbászt töltött, - mert addigra ért be az alapanyag, és házikolbász nélkül nincs vacsora, - marhahúst pácolt, ketchupos hagymát készített, és minden féle finomságot. Még javában folyt a csata, amikor megkérdezte, hogy hogyan szeretjük a bélszínt. Én belekezdtem, hogy csak ne legyen véres, jól átsütve, stb. Jött is a válasz: Eh, nem cipőtalpat kell enni, és elvonult.
Rövid időn belül két hatalmas bélszín és Soprano telepedett az asztalunkhoz. Csendben figyelt minket. Azért ehető ugye? Nagyon finom volt, én életemben ilyen jó bélszínt még nem ettem, és nem csak az íze miatt esett jól. Késő este mikor itthon a megmaradt bélszínt majszoltam jóleső érzéssel gondoltam vissza a hétvégére. Ismét jó dolgok történtek velünk, jó emberek között voltunk. Szeretem ezeket az embereket.
Azt nem tudom, hogy a csata hogyan végződött, de a hétvégén biztos kiderül, amikor ismét találkozhatunk felsőszölnöki barátainkkal.
