A karvezetést 1970-ben ismét Csabai András vette át. Elkezdett szlovén népdalokat gyűjteni a faluban. Lekottázta őket, majd elküldte Szlovéniába, ahol neves zeneszerzők (Radovan Gobec, Uroš Krek, Samo Vremšak) feldolgozták azokat. 1970–72-ben a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének Népzenei Intézetétől Julijan Strajnar és munkatársai gyűjöttek a Szentgotthárd környéki szlovén falvakban népdalokat. A gyűjtött dalokból 1979-ben Ljubljanában megjelent egy hanglemez Porabje címmel. Budapesten 1989-ben adták ki a Porabska pesmarica daloskönyvet, a szlovén folklorista Marko Terseglav szerkesztésében.
A Pável Ágoston Vegyeskórus nemcsak Magyarországon, de Szlovéniában és másutt is számtalanszor vendégszerepelt. A szlovén kórusok évenkénti találkozójára, Ťentvidbe már a második alkalommal, 1971-ben meghívták az együttest. Az eddig lezajlott 29 találkozóból 26 alkalommal volt a meghívottak között a vegyes kar is.
Az énekkar tagjai földművesek, háziasszonyok, tanítók, diákok és gyári munkások voltak. A kottát nem ismerték, a dallamot előéneklés után sajátították el. A létszám huszonöt fő körül mozgott. A szomszédos falvakból – Alsószölnökről, Szakonyfaluból, Rábatótfaluból, Kétvölgyről – és Szentgotthárdról is jártak és járnak néhányan énekelni.
Csabai András vezetése alatt az énekkar legemlékezetesebb fellépésére 1984-ben Ljubljanában, a Cankar Kultúrpalotában került sor. Itt ismerték meg Variné Trifusz Máriát, aki a szentgotthárdi általános iskola szlovén énekkarát vezényelte. Csabai András idős korára hivatkozva lemondott, és a magyar nemzetiségű Variné Trifusz Mária lett 1985. március 1-jétől a karvezető. Rendszeresebbé váltak a próbák, a megfiatalodott tagság már ismeri a kottát. Szlovéniai, ausztriai és olaszországi szlovén énekkarokkal való találkozások során újabb és újabb kottákat szereznek.
A Szentgotthárd környéki szlovén falvakban az egyházi szertartások az 1980-as évek közepétől magyar nyelven folynak. Csak Felsőszölnökön van vasárnaponként egy szlovén nyelvű szentmise, melyet a szomszédos Szlovéniából átjáró Ivan Camplin plébános úr celebrál – ahogy ezt már említettük. Ezért az egyházi énekek is kezdtek feledésbe merülni. A vegyeskar 1992-től feleleveníti ezeket. Karácsonyi koncerteket rendez a Szentgotthárd környéki szlovén falvak templomaiban, melyen régi helyi szlovén karácsonyi énekeket és más kórusműveket adnak elő. Szlovéniában is több ízben szerepeltek karácsonyi hangversenyen.
Sok szlovéniai és határon túli szlovén énekkarral van kapcsolatuk. Kölcsönösen fellépnek egymás koncertjein: Magyarországon a rendszerváltás előtt az úgynevezett nemzetiségi napokon, az 1990-es évektől pedig a Rába-vidéki szlovén napokon.
Meghatározó állomása az énekkar történetének a szlovén szentmise liturgiájának megtanulása, ezt először 1997 májusában Szentgotthárdon énekelték. 1998 áprilisában a szlovéniai, maribori püspökség segédpüspökének meghívására a maribori székesegyházban is énekelhettek a szertartáson.
A kórusról többször készült televízió- és rádiófelvétel. Első kazettájukon (Mi, Slovenci – Mi, szlovének) közösen szerepelnek Korpics László zenekarával és asszonykvartettjével. A hatvanéves jubileumra jelent meg az egyházi énekeket tartalmazó kazettájuk.
A hatvan év során szinte minden második felsőszölnöki házból volt tagja a kórusnak. Van olyan család is, amelyből ketten, hárman is énekkarosok voltak. A hatvan év alatt közel százötven ember énekelt a felsőszölnöki vegyeskarban. Sokáig együtt daloltak idősek és fiatalok, mára megfiatalodott a tagság.
A földműves-szövetkezet megszűnte után az énekkart anyagilag a helyi tanács és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége támogatta. 1991-től a vegyeskar fenntartója a Magyarországi Szlovének Szövetsége lett, 1994-től az Országos Szlovén Önkormányzat is segíti működésében.
Az ősi életforma emlékei
A felsőszölnöki földrajzi nevek többsége szlovén eredetű, magyar-szlovén tizenhat, magyar-német-szlovén húsz százalékuk. A középületek elnevezése helytörténeti adatokat tár fel. A Pável Ágoston Kultúrház „Koltay-ház, Notároša”, mivel itt lakott és dolgozott Koltay Pál körjegyző. A Fő út 4. számú ház neve „Pékoski”, első tulajdonosának foglalkozása (pék) után. Volt a házban pékség, fűszer- és vegyeskereskedés, kocsma (Ťer, Skaper), a földműves-szövetkezet vegyesboltja, tanács, elöljáróság. A 44/a alatt pedagóguslakás van és orvosi rendelő volt. Eredeti tulajdonosa után neve: „Lázarskoga péka i ž a” (a Lázár pék háza). Közelében lakott egy Rugola nevű jegyző (Rúgolski). Posta és vegyeskereskedés volt a két világháború között a 46/a szám alatt (Póštoski). Két régi kocsma őrzi az egykori tulajdonosok nevét: a 21. szám alatti Ladányi- vagy Cziffer-kocsma és a 325. szám alatti Sulics- vagy Závecz-kocsma.
Felsőszölnök területe huszonnégy négyzetkilométer, határa 32 nagyobb dűlőre oszlik: Vés/Beltelkek, Divícin djárek/D. árok, Ónzin vrh/O. csúcs, Krajcarin djárek/K. árok, Kamen/Kő, Mála polauva/?, Ladína/Gyep, ugar, Bóslin ograd/B. gyümölcsös, Kálan dau/K. völgy, Veuka polauva/?, Dúgoznauš/?, Brezden/?, đerklen/?, Ravén/Síkság, Divójčin járek/Iker árok, Seteči járek/S. árok, Kovački járek/K. árok, Míklin dau/M. völgy, Stára bükonja/Régi bükkös, Kareči járek/K. árok, Grópčica/Sírocska, Gubin dau/G. völgy, Djéčkin dau/D. völgy, Trajbarin dau/T. völgy, Ravén/ Síkság, Ťlósarin járek/Lakatos árok, đrna bükonja/Fekete bükkös, Stári gáj/Régi fasor, Grózna graba/Rettenetes gödör, Drávcin djárek/D. árok, Žlebé/Csatornák, Krátka/Rövid.
A települést körülölelő, erdővel borított dombokon és völgyeken elterülő tizenegy dűlőt (10-15, 19, 27-29, 32) kivéve mindenütt épültek házak. A 14., „Raven nyugati” dűlő területén a két világháború között még létezett a Gubics- vagy Lujza-major.
A házak házcsoportokat (szlovénül: krošeo – kör, körzet, kerület) alkotnak. A faluközpontot a Martinje felé (Cigájna gausli – Cigány út) és Muraszombat felé (Ta gor po Sóboti) vezető út mentén, valamint a Krajcár pataknál épült új házakat kivéve Felsőszölnökön 25 házcsoportba tartoznak az épületek. A János-hegyen tíz házcsoport alakult ki. A „Váncarin krošeo” elnevezés a szőlőtermesztésre utal. Itt lakott a XIX. század végén a vincellér. Ebben a házcsoportban a házak többsége hajlított, de az 1980-as években voltak még egyvégbe épített, régebbi típusúak is. Itt állt az a ház is, melyet 1978-ban lebontottak, és majd a szombathelyi Vasi Múzeumfaluban fölépítik, a füstösház példájaként mutatják be. A füstösházak a környéken általánosan elterjedtek voltak a XIX. század elején.
A templom mögött, két patak között terül el a „Vánkin krošeo”. A patakon túl egy nagyobb házcsoport a „Balaškin krošeo.” A két világháború között a 77. számú házban volt a csendőrség székhelye. A faluközpontban tizenegy középület található, házszám szerint: 1-3. élelmiszerbolt és posta, 6. iskola (1927-ben épült), 7. óvoda, 8. napközi otthonos konyha (előbb áfész felvásárlási raktár), 10/a új plébániaház, 10. régi plébániaház (ma turistaszállás egyháztörténeti kiállítással), 12. templom, 20. régi tejcsarnok, korábban rövid- és méteráru-kereskedés, szabóság, 21. Cziffer-kocsma, 22. ravatalozó a temetőben, 263. régi posta, majd áfész felvásárlási raktár (1944 előtt kovácsműhely).
A faluközponttól Szentgotthárd felé haladva jobboldalt magasodik a Kakas-domb (Garbénšček). A szájhagyomány szerint sok tyúkot tartottak itt. Négy házcsoportja van: Ónzin vrh, Drejnin krošeo, đukin és Divicin krošeo. A Fő út mellett lévő Krajcarin házcsoportban eredetileg testvérek építkeztek. A mai lakók már nem rokonok. A patakon túl az 1970-es évek végétől új házak épülnek. Tulajdonosaik a falu különböző részéből érkeztek. A tejcsarnok 1999-ig működött, a kovácsműhely már régóta üresen áll.
A „Söverca” nevű dombon három házcsoport alakult ki, annak ellenére, hogy erősen éri az északi szél: Trnjašin vagy Ánškin krošeo, Djauklin krošeo és Polauva.
Az országút mentén kétoldalt terül el a Mijaukin krošeo. Itt van a környék élelmiszerboltja és kocsmája, valamint a már nem működő malom. Balra a dombon a Žipanin krošeo, a „Slóser djárek” völgyben a Cigütin krošeo. A völgyben valamikor lakatosok dolgoztak.
A Pintarin most nevű hídtól kezdődő falurész neve „Békaváraš”. Az itt lakók az 1930-as évekig csak egymás között házasodtak. Végül a közeli rokonság miatt kénytelenek voltak más házcsoportból is házasodni. A falurésznek két házcsoportja van: Pintarin és Bóslin krošeo. Itt működött a szeszfőzde, melynek tulajdonosa az 1930-as években Kurt Götz volt. Götz a közeli Götz-majorban élt családjával egy kastélyban, melyet gyümölcsös vett körül. A második világháború előtt országosan ismert kirándulóhely volt. A felsőszölnöki iskolások még az 1960-as években is idejártak a madarak és fák napján. A Götz-major közigazgatásilag már Alsószölnöknöz tartozik, akárcsak az a tizenkét ház, mely Felsőszölnök 354. számú háza és a Gaj nevű lejtő között épült. A „Tanya” elnevezésű házcsoport lakói Felsőszölnökről származnak, ez a csoport közvetlenül érintkezik az utolsó felsőszölnökivel. Az első alsószölnöki házcsoport innen három-négy kilométerre van. Ezért a „tanyasiak” Felsőszölnökre járnak boltba, kocsmába, templomba. Ott is temetkeznek.
Felsőszölnökön a 93 féle vezetéknévből a legelterjedtebb a Bajzek, Gyécsek, Sulics, Skaper, Mukics, Ropos és Csuk. A keresztnevek között az 1980-as években a leggyakoribb volt a Mária és az Anna, illetve a József és a Ferenc. A vezeték- és keresztnevek mellett mindenkinek van házneve és ragadványneve.
Batthyány Lajos földbirtokos a XIX. század elején megtiltotta ugyan a boronafalú házak építését erdő- és tűzvédelmi okokból, de még a század végén is építkeztek fából, bár már kezdtek elterjedni a földfalú épületek. A boronaház építése során tölgy- vagy gesztenyefa-koszorúkra rakták, s négy tölgyfatuskóval támasztották alá a falakat, amelyeket fenyőboronákból – keresztvégesen – állítottak össze. A döngölt falú háznál két, falvastagságnyira párhuzamosan elhelyezett zsalu közé száraz agyagos földet döngöltek, majd vízzel meglocsolták. Ha megkötött, följebb rakták a zsalukat. Az ajtó- és ablaknyílásokat utólag vágták ki a falból. A falba kötőelemként fenyőágakat is tettek. Az oszlopokat kövekkel és téglával erősítették meg. „A mostani időkben valamirevaló parasztok kétszobás, kályhás – másfél klafter (öl, K. M.) magas – házakat építenek a falu megszépítésére; az első szoba tágasabb, a belső szoba keskenyebb és tisztább. Itt van a házioltár, vagyis: feszület és néhány szent képe, melyeket az itteniek az Isten után nagyon tisztelnek; itt vannak az imakönyvek és más jó könyvek és a rózsafüzérek; itt imádkozik, aki nem tud elmenni a templomba, itt fogadják a kedves vendéget – itt babáznak le a ház asszonyai; itt adja fel a lelkész a betegeknek az utolsó kenetet. – A házak körül nemes fákat ültettek; közelében van a háziasszony kertje, ahol a konyha és a jó étvágy számára szükséges petrezselymet, sárgarépát, zellert, fokhagymát, hagymát és többféle salátát termesztik a háziasszonyok. A salátát négyhetenként vetik nyáron, hogy el ne fogyjon; a mezei munkások szeretik melegen és hidegen, tökmagolajjal; – a kertben szép virágok is nőnek: liliom, rozmaring, szegfű stb. – hogy nyáron ünnepnapokon a leányoknak legyen mit nézegetniük és szagolgatniuk” – írta le Kossics József megfigyelését a század elején.
A padlót döngölték, a tetőt zsúppal fedték. A csonkakonty alatt a deszkaoromzatot néhol faragással díszítették. A falakat agyaggal tapasztották és fehérre meszelték. Kívül a fal alsó részét széles sötét sávval díszítették.
A fecskerakásos fal szalmával kevert sárból készült. Házilag égetett téglából 1930 után kezdtek tömegesen építkezni. A téglavetést a falubeliek specialisták segítségével végezték. Az egyik szántón elegyengették a bakhátakat, homokkal beszórták és közepére egy nagy ácsolt asztalt tettek. Az agyagot homokkal keverték és kemény sárrá gyúrták. A következő nap a téglavetőt száraz homokkal szórták be és teletöltötték a sárral, az alját kétszer-háromszor az asztalhoz ütötték és felül dróttal egyenesre vágták. Az egyik segítő a nyers téglát a vetőből a homokkal leszórt szántóra rakta. Amikor a nyers tégla a napon megszáradt, kemencét raktak belőle és kiégették. A kemencéből több járat vezetett ki, amelyeken a hő és a füst eltávozott. Egy kupacot egy hétig vagy tíz napig égettek, amíg a külső téglák is pirosak nem lettek.
A háztetőket már a XIX. század végétől cseréppel is fedték. Ez a tetőfedő anyag az ezerkilencszázhúszas, illetve ötvenes években kezdett általánosan elterjedni. A legtöbb új házat az Amerikából hazatértek építették a két világháború között, főként az 1930–1948 közötti időszakban. A hatvanas-hetvenes években megnőtt az építkezések száma. Az új házak már egységes típustervek alapján épültek.
Felsőszölnök és a környező falvak jellegzetes tüzelőberendezése volt a nyílt tűzhely, mely a füstösház pitvarában és a füstöskonyha szoba felőli sarkában állt. Tüzelőpadkáján főztek, és innen nyílt a kemece szája is, amelyben szintén főztek és sütöttek. A tűz felett a vesszőből font, sározott szikrafogó felfogta a szikrákat és a lángot. A tűzgödör fölötti falrészt mindennap lemeszelték agyagos vízzel. Cserép- vagy öntöttvas edényekben főztek, melyeket vasháromlábra állítottak. A kemencébe kemenceszekérrel rakták be a cserépedényeket. A füst az ajtó feletti nyíláson, később fakéményen át távozott.
Mászókéményes tűzhelyeket már az első világháború után is találunk Felsőszölnökön. Környékbeli vagy ausztriai mesterek rakták, de a tűzhely fém alkotóelemeit minden esetben Gyanafalván (Jennersdorf, Ausztria) vásárolták. A mászókéményes tűzhelyeket, a „rakott sparhelteket” 1965-től kezdték megszüntetni. Lebontották vagy a melléképületben újrarakatták. A legtöbb házban vegyes tüzelésű tűzhelyek vannak a konyhában.
Az erdő nemcsak fájával, hanem alomnak használt falevéllel és egyéb gyűjtögethető növényeivel szolgál a felsőszölnökieknek. A gomba szedése inkább jövedelemforrás, táplálkozásukban nem jelentős. Mindenkinek megvan a saját gombászóhelye, amit senkinek sem árul el. A helyszínen nem tisztít gombát, és így a hely titokban marad. A gombát köténybe, cekkerbe vagy kis kosárba gyűjtik. A gyűjtött gombák: vargánya, rókagomba, galambgomba és bronzos vargánya. Frissen tojással, pörköltnek, paprikásnak készítik el, szárítva levesbe főzik. Rostára vagy deszkára szeletelve, napon vagy kemencén szárítják. A vargányát nyersen vagy szárítva, a többit csak nyersen adják el.
A vadon termő gyümölcsök közül vadcseresznyéből és vadkörtéből pálinkát főznek, vadalmával keverve pedig mustot készítenek. A főtt aszalt vadkörte böjti eledel. Használtak vadalmaecetet is. A cseresznye- és szilvafa gyantáját a gyerekek rágták és a favágókkal együtt itták a nyírfa tavaszi nedvét, a nyírvizet. A bodza virágából fánkot sütöttek. A sajtolt bükkmakkot gyógyszernek és olajnak, a szárított és őrölt tölgymakkot pótkávénak dolgozták fel, egyébként disznóeledel volt.
Az erdei málnát és szamócát régen kászuba szedték. Ezt a nyírfakéregből hajlított és tüskével vagy hegyes ággal összetűzött kis edényt az erdőben készítették. Ittak is belőle. Ha valaki gyorsan iszik, azt mondják rá Felsőszölnökön: „Iszik, mint a kászu!” Gyűjtögettek még sóskát, madársalátát és vadkomlót. Fenyőággal füstölték a húst. Az állattartás részére takarmányozási és almozási céllal füvet, tölgy- és bükkmakkot, vadgesztenyét és csalánt gyűjtenek, valamint faleveleket és páfrányt. A falombot késő ősszel vagy kora tavasszal asszonyok és gyerekek gereblyézik össze, hajdivánba gyűjtik, szekérre férfiak rakják. Szomszédok és rokonok kölcsönösen segítenek egymásnak. A háziipar számára fűzfavesszőt, az építkezéshez mogyoróágat és nyírfavesszőt kerestek. A kisállatok közül a fiatal varjakat szedték ki fészkükből, a gyerekek pedig a madártojásokat.
Az otthoni és a mezei munka, a tárolás és a teherhordás háziipar keretében készült eszközeit rozsszalmából, fűzfavesszőből és kukoricacsuhéból kötik vagy fonják. A szalmából készült edényeket úgynevezett spiráltechnikával kötik, ami az ősi kerámiaedények készítésének módjára emlékeztet. A szalmafonatokat fűzfavesszővel tekerik át. Készítmények: szakajtó a kenyér kelesztéséhez, tároláshoz, véka a gabona, fa szállításához, vetőkosár a gabona vetéséhez, kópic a gabona és a hüvelyesek tárolására, méhkas, edényalátét. Fűzfavesszőből fonnak kosarat a mezei termények és gyümölcs, alom, nagy kocsikasokat a szekérre fű, zsákok és termények szállítására. Kosárkötéshez csak egyéves fűzfavessző használható. A fehér, hántolt vesz-szőből a húsvéti ételszenteléshez készítettek kosarat, amelyet festettek is. Nyírfaágból és cirokból seprűt is kötöttek. Cekkerek, lábtörlők, papucsok, szék-ülőlapok fonását kukoricacsuhéból az asszonyok Somogy megyében tanulták a magyaroktól az elmúlt évtizedben. Minden más kosárkötés férfimunka.
Téli keresetkiegészítő tevékenység volt a rigászás a negyvenes években. A fenyőrigókat (Turdus pilaris L.) lépesvesszővel fogták. A lépet gyantával elkevert, sárgásfehér fagyöngyből mázatlan cserépfazékban főzték, s hántolt nyírfapálcákra kenték. A
A felsőszölnökiek ételei között sajátos a hajdina és a tökmagolaj. A XVI. századtól terjedtek el a hajdinakásából és -lisztből készült ételek. Az első világháború végéig elsősorban árpakásából, kukoricából és babból, illetve káposztából és babból készült egytálételeket ettek. Gyakoriak voltak a lisztes ételek, a kása-, a káposzta- és a burgonyaételek. Sok tejjel és tejes étellel éltek, amíg nem értékesítették a tejet (1948). Húsétel csak disznóöléskor, nagyobb ünnepeken, nehéz munkák során került az asztalra. A kukoricával terjedt el a tök s vele a tökmagolaj.
A hajdinának (Fagopyrum vulgare) két fajtáját termesztették az 1960-as évekig: a közönséges hajdinát emberi táplálkozásra és méhlegelőnek, a tatárpohánkát pedig állati takarmánynak. Másodnövényként vetették július elején rozstarlóba, és szeptember végén aratták. A magot famozsárban vagy keményfa korongpárral dolgozó kézimalommal hántolták kásává. Lisztté a felsőszölnöki malomban őrölték. Hántolt hajdinából készült a hajdinakása. Főzték magában tejjel, káposztával és babbal. Kemencében sütötték és töltöttek vele hurkát. Főként vacsorára fogyasztották. A málét reggelire és ebédre kínálták. A gánica úgy készül, hogy a hajdinalisztet a forrásban lévő, sós vízbe szórjuk, összekeverjük és a masszát főzőkanállal vagy kanállal kiszaggatjuk. Ebédre vagy vacsorára ették, nyers vagy aludt tejjel.
A takarmány- vagy olajtök húsát az állatokkal etetik, a tökmagból olajat sajtolnak. Ősszel kiszedik a tökből a magokat, és szárítás után szélrostával megtisztítják. Köpeszteni november 20. után kezdik (esténként) nők és férfiak, szomszédok és rokonok. A kiköpesztett magot kemencében szárítják és zsákokba rakják. Az olajütést vízkereszttől József-napig végzik szomszédok vagy rokonok közösen. Egyszerre nyolc kilogramm tökmagot darálnak le. A zöld masszát, melyhez négy-hat merőkanál meleg vizet adnak, két asszony gyúrja egy teknőben addig, amíg nem susog és nem ragad a körmükre. A meggyúrt masszából két lapáttal tesznek a serpenyőbe, majd azt a tűzre, a kemencébe. Annyi ideig pörkölik, amíg olyan érdes nem lesz, mint a homok. Ezután egy lyukacsos fazékba öntik, és három-négy férfi kipréseli az olajat, úgy, hogy egy rudat mindig a présen lévő következő lyukba helyeznek. Egy kiló tökmagból négy deciliter olajat nyernek. A tökmagolajat bab, burgonya, káposzta, fejes saláta ízesítésére használják, és kocsonyára, illetve disznósajtra is öntenek belőle. Amikor a tökmagból darált masszát összegyúrják, a teknőben már összegyűlik egy kis olaj. Ezt a nyers olajat égési sebek gyógyítására teszik félre. A tökmagolajat másnaposság ellen is isszák.
Házi szövésű lenvászonból a XX. század elejéig készültek ruhák, ezt a fehér viseletet elsősorban hétköznap hordták. A nők kétrészes ruhát (övpántos szoknyát és ujjast), a férfiak pedig bő szárú vászonnadrágot – télen szűk szövetnadrágot is – hordtak. A nők övpántos, sűrűn ráncolt felső szoknyája lábszárközépig ért. A szoknyához ujjast és kötényt hordtak. A XX. század első felében a fiatal lányok misére rózsaszín szövetszoknyát öltöttek. Az első világháború után és a második alatt a szegényebb lányok papírból és durva lenvászonból készült alsó- és felső szoknyát hordtak. Az alsószoknya széles volt és alul dupla csipkés hól (felhajtás) díszítette. A férfinadrág anyagát feketére, barnára és zöldre is festették. A fekete festéket koromból, a barnát és zöldet pedig fakéregből és levélből főzték. Az 1930-as évek után jött divatba a cájg (olcsó pamutszövet), amelyből szűk férfinadrágokat varrtak. A kisfiúk hatéves korukig nem hordtak nadrágot, még a két világháború között sem, hanem hosszú inget. Az első ruhát – kiskabátot és nadrágot – akkor kapták, amikor iskolába mentek. Ezt addig hordták, amíg az ujjuk könyékig, a nadrágjuk térdig nem ért. A férfiak az 1930-es évekig hordtak fehér házi lenvászonból készült nadrágot. A nadrág szára széles, rojtos, a rojtok felett hímzéssel. Télen a felső nadrág alatt hosszú alsónadrágot is hordtak, amely derékban és bokánál madzaggal volt megkötve. A nők az 1970-es évektől egyre gyakrabban vesznek föl nadrágot.
Az 1930–40-es évektől a nők kékfestő ruhát hordtak. Az 1960-as években – a konfekció és a divat hatására – a férfiak és a nők a nejlonból, az 1970-es években pedig a lasztexből és a jerseyből készült ruhát és inget kedvelték. A ruházkodásra a XIX. században a magyar és az osztrák-stájer viselet volt hatással, a XX. század első felében pedig az amerikai és a német (a kivándorlás és az idénymunka hatására). Az ünnepi viselet korán polgáriasodott. A ruházkodásban a divat mindig néhány évi késéssel ért Felsőszölnökre. Az 1980-as évektől a fiatalok viselete nem tér el más vidékekétől. A gyerekek, nők és férfiak körülbelül 1960-ig csak télen és házon kívül hordtak cipőt. Márciustól az első hóig mezítláb jártak kint, a házban pedig mindig. A férfiak télen barna vagy fekete bőrbakancsot hordtak lábszárvédővel és csizmát már a XIX. század elejétől. Az 1920-as években hétköznap facipőt, ünnepnap pedig magas szárú vagy cúgos cipőt hordtak.
A nők félcipőt vagy magas szárú cipőt vagy csizmát viseltek. A cipészek által készített lábbelit többnyire a falubeli és a szentgotthárdi vásárokon vették.
A nagymosásra nagy fakád vagy cserépedény szolgált. Ebben párolták, lúgozták a vászonneműeket. Az edényt lenvászon terítővel takarták el, amelybe hamut tettek. Ezt öntözték forró vízzel napjában többször. A kád alján lévő lyukon engedték le a vizet, amit újból a hamura öntöttek. A kimosott ruhát, ágyneműt a patakban vagy a tókában még kiöblítették és kiverték a mosólapockával. Az ágyneműt és a törölközőket az 1960-as évekig mángorlóval simították, a ruhákat pedig szenes vagy vasbetétes vasalóval vasalták.
A gyerekek játékai a század elejétől a második világháborúig nagyon szerények. A kislányok rongybabával, a fiúk rongylabdával játszottak.
A pörgettyűt a varrócérna faorsójából készítették. A kartonból kivágott emberke kezét, lábát cérnával mozgatták. A fiúk bodzafasípot és puskát faragtak maguknak. A szabadban labdával, agyaggolyócskákkal játszottak és bújócskáztak.
Láncos Mikulás, sorstündér és társaik
A hagyományos paraszti életmód az ezerkilencszázhatvanas évekig jellemezte Felsőszölnököt. A munka és a pihenés közötti egyensúlyról az ünnepek, a jeles napok gondoskodtak. A keresztény egyházi ünnepek is részben régebbi, az időjárás, a vegetáció változásához kapcsolódó, illetve a mezőgazdaság fontos munkafázisaihoz igazodó ünnepekből nőttek ki. A nagy ünnepeken minden munka tilos volt, a kisebbeken csak bizonyos tevékenységek.
Felsőszölnökön az András-naptól hamvazószerdáig tartó téli időszaknak a Miklós, a Luca, a karácsony, az újév, a vízkereszt, a húshagyókedd a jeles napja. December 6-án nem Mikulások járták a házakat, hanem ijesztgető alakok. Mikulás-járáskor idősebb legények és nős férfiak öltöztek rongyos, kifordított bundába és nadrágba, derekukra hosszú láncot kötöttek, arcukat álarccal fedték el. Korommal bekent kezükben fűzfavesszőből font korbácsot tartottak. Este keresték fel azokat a házakat, ahol tökmagköpesztés vagy tollfosztás volt. Láncaikkal zörögtek és a lányokat kergették. A rossz gyerekeket megverték, a jókat dióval és cukorral ajándékozták meg.
Luca napján tilos az asszonyoknak varrniuk és fonniuk, csak férfikalappal a fején jöhet a házhoz nő vagy férfi, különben a tyúkok nem tojnának a következő évben. Leülniük sem szabad, mert sok kotlós lenne. A férfiaknak néhány tűzre való aprófát kellett hozniuk és kántálással bőséget kívánniuk a következő évre, mint a lucázóknak. A lucázók kilenc-tíz éves kisfiúk. Hármasával jártak házról házra, s a tyúkok és más állatok, valamint az emberek termékenységéért kántáltak. A konyhába tűzre való fával vagy szalmacsomóval léptek be, ott letérdelve mondták el köszöntőjüket egy miatyánk és üdvözlégy kíséretében: „Kotkodák, kotkodák, annyi tojást tojjanak a tyúkjaik, amennyi kavics van az úton, annyi pénzük legyen, mint égen a csillag, tehenüknek annyi teje legyen, mint a Rábában a víz, a fiuknak akkora legyen a micsodája, mint a nyomórúd, a lányuknak akkora legyen a melle, mint a kemence!” Ajándékba tojást és pénzt kaptak. Felsőszölnökön lucaalakoskodók is jártak. A télközépi ünnepkör alakjai – fehér lepedőbe burkolt két-három asszony vagy leány – keresték fel a házakat. Arcukra fehér harisnyát húztak, fehér kesztyűs kezükben meszelőt és meszes fazekat vagy kannát tartottak. Amikor beléptek a házba, mindenkit be akartak meszelni. A gyerekeknek pedig imádkozniuk kellett, különben elvitték volna őket a Lucák. Bort vagy pálinkát kaptak, amit szalmaszállal ittak. A titokzatos erők segítségével ezen a napon a jövendőbeli férjjel kapcsolatban lehet jósolni, s az időjóslásnak is jeles alkalma. Az asszonyok hagymakalendáriumot készítettek. Tizenkét hagymalevelet megsóztak, mindegyik egy-egy hónapot jelképezett. Amelyikben elolvadt a só, arra a hónapra a következő évben sok esőt jósoltak. Ezen a napon kezdték el készíteni a férfiak a lucaszéket is, amit karácsony böjtjéig fejeztek be. Ha szenteste az éjféli misén fölálltak rá, úrfelmutatáskor látták, hogy a faluban ki a boszorkány. Az az asszony, aki visszafele néz.
A Szentgotthárd környéki szlovének a betlehemezést a magyaroktól tanulták el. Felsőszölnökön mondandójukat és a Mennyből az angyal című éneket le is fordították szlovénre.
Karácsony böjtjén (december 24.) ebédre bablevest, tökmaggal töltött bélest, főtt aszalt szilvát, körtét és almát ettek. Közben az asztal alatt boróka- és tölgyfaágat égettek különböző magvak és ekevas között.
Január elsején kora reggel újévköszöntők járnak házról házra. A kisfiúk és a férfiak hideg vízbe mártott fenyőággal hintik meg a lányokat és az asz-szonyokat. A köszöntővel jó egészséget és bőséget kívánnak az új esztendőben: „Egészségesek, frissek legyenek ez új esztendőben! Sok kenyeret, bort, mindent bőségben! Leginkább pedig lelki üdvösséget!”
Vízkereszt (január 6.) napján vizet visznek a templomba szentelésre. Adott esetben ezzel hintik meg otthon az elhunytat.
A vízkereszt és a húshagyókedd közé eső időszak a farsang. Utolsó napján – húshagyókedden – maskarába öltöztek. Jellegzetes farsangi figura a Farsang és Lénka páros. A Farsang színes szalagokkal díszített süveget hord, amely a földből kikelő csírát jelképezi. Arcát harisnyával vagy álarccal takarja el. Kifordított bekecsbe vagy régi, rongyos ruhába öltözik. Nadrágjára színes papír- vagy textilszalagokat varr. Korommal bekent kezében pálcát és perselyt hord, az utóbbiba pénzt gyűjt. A persely egy kilyukasztott fakanálból és harisnyából áll. A Farsangot felesége, Lénka kíséri, akinek egyik kezében seprű, a másikban cekker vagy táska van. Ebbe gyűjti az ajándékokat: fánkot, tojást, kolbászt. A seprűvel söpröget és verekszik. A csoportot egy harmonikás kíséri. Megtáncoltatják a háziakat, miközben magasra emelt térdekkel ugrándoznak, hogy nagyra nőjön a len és vastagra a répa. (Több ilyen páros vesz részt a rönkhúzáson is.)
Húshagyókedden kellett mákot vetni, hogy ne legyen férges, valamint ültetni való kukoricát morzsolni, hogy a varjak meg ne egyék. Este az öregek és a fiatalok kocsmába mennek, hogy vastag répáért és magas lenért táncoljanak. Éjfélkor be kell fejezni a mulatságot. Régen fehér lepedőbe öltözött „Hamvazófehérkék” mindenkit bekentek korommal, mivel elkezdődött a böjt.
Ha a faluban karácsony és hamvazószerda között senki sem házasodik meg, akkor a fiataloknak farsangvasárnap „büntetésből” rönkhúzást kell rendezniük. Az erdőben kivágott fenyőrönkkel kötött mókaházasság során a rönköt farsangi és egyéb alakoskodók kíséretében a faluba húzzák a vőfélynek és koszorúslánynak öltözött legények és leányok. A rönkön menyasszonynak és vőlegénynek öltözött leány és legény ül. A mókaházasság után a rönköt elárverezik. A pénzt bálra és a költségekre fordítják. A rönknek elsődlegesen termékenységvarázsló szerepe volt. A szokást a Vas megyei szlovének és magyarok az ausztriai németektől vették át. Felsőszölnökön 1973-ban volt utoljára rönkhúzás.
A húsvéttól Szent Iván napjáig tartó tavaszi időszak szokásai közül a mai napig fennmaradt a nagyszombati tűzrakás és durrogtatás. Máglyák, tüzek égnek este a dombokon. A máglya mellett a fiúk durrogtatnak, harmonikán és gitáron játszanak, énekelnek és tréfálkoznak. A második világháború előtt felnőttek durrogtattak igazi mozsárágyúkkal, és az idősebbek is összegyűltek a máglyáknál. Ma gyerekek és nagyobb fiúk durrogtatnak pléhdobozban fejlesztett karbidgázzal. A zajkeltés mágikus eszköz a tél, a gonosz szellemek elűzésére.
Húsvétvasárnap reggel élelmet (sonkát, tojást, tormát, perecet) visznek ma is a templomba szentelésre. Egyesek még gyakorolják azt a szokást, hogy ebéd után a gabonaföld minden sarkára tűznek egy virágvasárnap megszentelt barkát, miközben bő termésért fohászkodnak és jégverés ellen kérnek oltalmat. A keresztanyák hímes tojással ajándékozták meg keresztgyerekeiket, melyeket geometrikus, stilizált és naturális motívumokkal díszítettek.
Májusfát a kereszténység előtti időkben a fák újjászületésének tiszteletére állítottak. A kereszténység idején a májusfa a szerelem, tisztelet és vidámság jelképe lett. A legények május elseje előtti estén vagy éjjel állították a lányoknak és a kocsmák elé. Az erdőben kiválasztottak egy tizenöt-húsz méter magas lucfenyőt, amelyet gyalog, szekérrel vagy eketaligával szállítottak el. A törzsét lehántották, a hegyét színes szalagokkal díszítették és egy liter bort kötöttek rá. Május 31-én vagy június 1-jén döntötték le.
A fenyőfából létrát vagy szekéroldalt készítettek.
Pünkösd napján az iskolás fiúk és lányok az 1930-as évekig a réten ünnepelték a pünkösdi ünnepeket. Korán reggel kihajtották az állatokat a legelőre, és ostoraikkal pattogtattak. Aki későn kelt, azt „pünkösdi korsónak” csúfolták. A lányoknak már napfelkelte előtt meg kellett mosakodniuk a harmatban, hogy szépek legyenek.
A nyári napfordulót – Szent Iván napját – a felsőszölnökiek is tűzgyújtással és tűzugrással ünnepelték meg. Akit megérintett a láng, még abban az évben megházasodott. A néphit szerint Szent Iván-éjen – akárcsak szenteste – hallani lehet az állatok beszélgetését. Ehhez az embernek, tudtán kívül, csodatévő páfránymagot kell magánál tartania.
A Szent Ivántól Szent Lőrincig tartó nyárnak az idősek körében fennmaradt szokása az erdei virágok Nagyboldogasszony-napi gyűjtése. Megszentelése után szárítják, s füstjével tömjénezik a halottat.
A Szent Lőrinc-naptól András-napig tartó ősz ünnepe a Mindenszentek és a halottak napja. Az idősebbek még ma is készítenek november elsején este répával és tört tökmaggal töltött lepényt és vizet az asztalra az ősök hazatérő lelkeinek. A temetők, sírok gondozása és látogatása csak a XX. század elejétől szokás. Előtte csak fűvel benőtt sírhantok domborodtak, egyetlen dísznövényük a puszpángbokor volt.
A periferikus földrajzi helyzet és a nyolcvanas évek végéig tartó politikai elszigeteltség miatt is a mai napig fennmaradt Felsőszölnökön a hagyományos népi kultúra, elsősorban a folklór néhány jellegzetes eleme.
A kisgyermeket megszületése után rögtön megmutatták édesanyjának, sorsáról pedig sorstündérek döntöttek. A szülő nő anyja a szülés után az újszülöttet tiszta vízben megfürdette. Legelőször pár csepp vízzel keresztet hintett rá, ami keresztelésnek számított az újszülött hirtelen halála esetén. Fürdetés után a fiút női szoknyába, a lányt férfiingbe csavarták. Ezzel akarták megtéveszteni a gonosz szellemeket, hogy ne tudják megrontani a gyereket. Az újszülöttet olyan pelenkával pelenkázták, amelyet régi férfiingből vagy női alsószoknyából készítettek. Felül kisinget adtak rá, fejére pedig főkötőt kötöttek. A csecsemő talpas vagy állványos bölcsőben aludt, amelyet háromujjnyi vastag pólyakötővel kötöttek át. Az újszülöttet a szemverés, a frász és a lidérc ártalmaitól különféle rontáselhárító eljárásokkal védték. A kislányok termékenységére úgy próbáltak hatni, hogy a látogatóba érkező asszonyok megköpködték a nemi szervét.
A gyermek születésekor, a néphit szerint, sorstündérek (női démonok – sójen/i/ce, sóudice, rójenice) megjósolják annak sorsát. Hármasban jelennek meg az asztal alatt, amelyre egy egész kenyeret és egy pohár vizet kell nekik készíteni. Senki sem láthatja vagy hallhatja őket, csak a koldusok és a szolgák.
Emléküket népmesék is őrzik, melyek közül egyet Labricz Ferencné mesélt 1998-ban: „Élt egyszer egy gazdag paraszt. Szép felesége volt, sok marhája az istállóban, sok földje és tyúkja is volt. Nem győzték a munkát ketten, ezért szolgát is tartottak. Sokat dolgoztak. Szép nagy házuk volt, egészségesek voltak, csak egy nagy bajuk volt. Nem volt gyerekük. Már hét éve éltek együtt. Szerették egymást, soha egy rossz szó nem volt köztük. Minden este lefekvés előtt imádkoztak és kérték az Istent, hallgassa meg őket. Nagyon-nagyon szerettek volna egy kisgyereket. A szolga is velük együtt imádkozott. Mindenről tudott, ami a háznál történt, minden munkából kivette a részét. A konyhában, az istállóban és a földeken is segített. Szerették, mert gondos volt. Nem nézték le. Velük együtt evett, velük együtt ült az asztalnál, aztán együtt imádkoztak. Hét év után az Isten meghallgatta kérésüket. Szép, egészséges gyerekük született. A szolga nagyon kíváncsi volt, mi történik a háznál. A padlásról fúrt egy lyukat a mennyezetbe, és onnan mindent látott. Látta, hogyan fürdetik meg a gyereket és teszik a bölcsőbe. Este a paraszt lefeküdt. Nagyon fáradt volt, de nagyon vidám, mert gyereke született. Hamar elaludt, ő is, a felesége is. Csak a szolga maradt fenn, mert valami zörgést hallott. Vajon mi lehet? Belesett a lyukon, és három sorstündért látott, akik a bölcső mellett álltak és valamit mormoltak. Az első azt mondta: Hiába egészséges ez a gyerek és szép, nem fog sokáig élni. Agyonüti magát. A második azt mondta: Nem üti agyon magát, késsel végeznek vele. A harmadik sorstündér hallgatja, hallgatja, majd megszólal: Nincs igazatok. Nem üti agyon magát. Nem végez vele kés. Amikor hároméves lesz, a kútba esik. Még mondtak valamit, aztán ahogy jöttek, úgy el is mentek. A szolga mindent jól megjegyzett. Sokat gondolkodott rajta, hogy elmondja-e amit hallott. A gyerek növekedett. Nagyon szeretett játszani az udvaron. Különösen a kút mellett. A szolga ezt látta, s megmondta a gazdának, mit hallott azon az éjszakán, amikor a gyerek megszületett. Hamar befedték a kutat, hogy a gyerek bele ne essen. Egy nap múlva, amikor a gyerek hároméves lett, a kút mellett halva találták. Ami meg van adva az embernek, azt nem tudja kikerülni.”
Keresztelni a bába és a keresztanya vitte a gyereket a születése utáni második vagy harmadik napon. Ma a hatodik vagy hetedik napon. A keresztelésre a keresztszülők ajándékot visznek az újszülöttnek és a gyermekágyas asszonynak. Utóbbit kosárban: perecet, rétest, főtt tyúkhúst, nyers húst, metélt tésztát és bort. E kosarat többnyire fejen, fejtekercsre helyezve viszik. A keresztelőt még aznap vagy a következő vasárnap tartják meg abban a házban, ahol a gyerek született, vagy a kocsmában. A lakoma – amelyen a keresztapa és keresztanya, a testvérek, szülők és a szűkebb rokonság vesz részt – fél napig tart.
A csecsemőre sok veszély leskelődött. Többek között a lidérc, mely az embert éjjel álmában fojtogató természetfeletti lény. A házba a kulcslyukon keresztül jut be, és a felnőttek mellét nyomja macska képében. Ezért lehet elkergetni „cicc, cicc” szavakkal. Ha az újszülöttnek megduzzadt a melle és tej csöpögött belőle, az gondolták, hogy a lidérc szopta meg. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a bölcsőbe biztosítótűt, pipát vagy cigarettát tettek. A kulcslyukat ronggyal betömték, az ajtóra pedig faszénnel három keresztet rajzoltak. A néphit szerint a hetedik lányból lett lidérc.
A szemverés nézéssel, szóval való rontás, illetve annak következménye. A néphit szerint az az asszony vagy férfi tudott szemmel verni, akit az édesanyja három nagypénteken át szoptatott. Az újszülöttnek szinte minden betegségét szemverésnek tulajdonították. Ezért alkalmazták például azt a rontáselhárító módszert, hogy a látogatók az újszülött felé köptek, mondván: „Fúj, fúj, de csúnya vagy!”
A frász az újszülött vagy gyerek ijedtségtől kapott fejfájása, amit János-napon szentelt borral hintett kereszttel gyógyítottak.
A keresztelő és a lakodalom között a rokonság három nagyobb alkalommal találkozik: elsőáldozáskor, bérmáláskor, sorozáskor. A nyolcvanas évektől csatlakozott az eseménysorozathoz a középiskolások ballagásának megünneplése. A rokonságot a második unokatestvérig tartják. Különösen megbecsültek a nem mindig vérrokon kereszt- és bérmaszülők és azok családja.
Keresztelőre, katonai sorozásra, esküvőre és temetésre a hetvenes évekig krepp-papírból papírvirágokat és csokrokat készítettek. A papírvirágok a kerti virágokat helyettesítették ősztől tavaszig. Papírvirágokkal díszítették otthonaikat, templomaikat és az út menti kereszteket. Esküvőre készültek: menyasszonyi és koszorúslányi csokrok, kis jelvények a menyasszony és a vőlegény, a vőfély és a koszorúslány, a násznagyok részére, valamint bokréta a vendéghívogató vőfély kalapjára és botjára. A menyasszonyi csokor fehér volt, rózsából, margarétából, kálából, apró virágokból és zöld aszparáguszból készült. A koszorúslány csokra rózsaszín vagy kék, szegfűből, búzavirágból, nefelejcsből, labdarózsából, csillagvirágból, pünkösdi rózsából és aszparáguszból kötötték. Csak kevés asszony vagy leány tudott bokrétát készíteni a vőfély, a regruták számára és névnapi köszöntéshez, illetve bokrétával vagy kendővel, szalagokkal díszített botot a vőfély részére. A bokrétákat három-hat-tizenkét ágból állították össze. A virágokat fényes papírból formázták. A vőfélynek csak akkor volt a fején a bokrétás kalap, amikor a násznép táncolt. Ezt a bokrétát később, amikor valakinek névnapja volt, kölcsönkérték. Az ablakába kívülről – egy törökös kendőre – helyezték el a bokrétát, két liter bort és két fonott kalácsot. Kurjantottak egyet és elfutottak. Amikor az ünnepelt kitalálta, ki hozta az ajándékot, meghívta egy italra.
A régi házakban az asztal fölötti sarokban volt a szent sarok feszülettel vagy Mária-szoborral, melyet papírvirágokból készült koszorú vett körül. A halotti koronát hajadon leány és nőtlen legény temetésére készítették. A koporsóra helyezték és azzal együtt temették el. Bérmálás, új-, arany-, gyémántmise alkalmával a templom díszítésére készítettek lámpásokat, láncokat, kosarakat és cserepes virágokat. Temetési koszorúkat régen csak papírvirágokból fontak. Feliratos szalagok nem voltak, mivel csak rokonok vittek koszorút. Fehér szalag csak a fehér virágokból készült kis koszorún volt, amelyet a keresztre helyeztek. Szalagot szegni csak kevés asszony tudott a faluban.
Amikor a házasodni kívánókat a templomban másodszor is kihirdették, a menyasszony keresztanyjával, a leendő násznagy feleségével ajándékkérés (podaráj) céljából házról házra járt a faluban. A második világháború előtt lent és tojást, majd tojást és pénzt kaptak, ma csak pénzt. A két világháború között botra kötött fehér vagy tarka kendőbe, majd cekkerbe gyűjtötték az ajándékokat. A lenszöszt azután a menyasszony megfonta és a takácshoz vitte, amiből az vásznat szőtt a leendő háztartás számára. A tojást a lakodalomban használták fel, vagy eladták a szentgotthárdi piacon. Eredetileg a gazdasági gondok enyhítése volt a szokás célja, ma közösséget összetartó szerepe van.
