Szezonmunka idegenben
Felsőszölnök lakossága a XIX. század közepétől fokozatosan növekedett, majd csökkenésnek indult. 1900-ban 1398 fő volt. Életkorukat tekintve a húsz-hatvan év közöttiek és a hat évnél fiatalabbak voltak a legtöbben. Családi állapotuk szerint a lakosság hatvan százaléka nőtlen vagy hajadon volt, 34 százalékuk házas és hat százalék volt az özvegyek aránya.
Az 1340 szlovén nemzetiségű lakosból 175 tudott magyarul, és csak 583 fő tudott írni és olvasni. Az amerikai kivándorlás a századfordulón és a két világháború közötti gazdasági világválság sem okozott lélekszámcsökkenést: 1869 és 1941 között Felsőszölnök népessége nőtt (443 fővel), s majd csak 1949-től változik meg a trend, aminek „végeredménye”, hogy míg 1869-ben 1169 ember élt itt, 1990-ben már csak
A települést legtöbben (289 ember) 1949 és 1960 között hagyták el, gazdasági és politikai okokból. A tendencia összefüggésbe hozható a környék központja, Szentgotthárd lassú ütemű iparosításával is. A második világháború után, főként a fiatalok, Magyarország iparilag fejlettebb vidékeire költöztek. A dombos és elzártabb területeken nem voltak kielégítőek a birtok- és közlekedési viszonyok (utak, autóbusz-közlekedés, boltoktól való távolság) Az utóbbi évtizedekben a vasfüggöny közelsége, az elzártság és a megélhetés nehézségei miatt is erősen fogyott a lakosság.
Felsőszölnök lakosságának foglalkozási szerkezete a XIX. század végén (1869) a következőket mutatta: 706 lakos (60,4 százalék) foglalkozott földműveléssel, 344 volt a cselédek és szolgák száma, 115 napszámos és két ipari munkás, egy tanító és egy pap élt a faluban. A két világháború között (1930) egy gazdának volt 60 kh, egy másik gazdának 92 kh, két gazdának pedig 400 kh földje. Négynek volt 16-20 kh-ja, a többinek 10 kh vagy annál kevesebb, illetve föld nélküli zsellérek voltak. A faluban egy vízimalom és egy pálinkafőzde is működött.
1960 után erősen megváltozott a foglalkozási szerkezet. Ebben az évben földműveléssel foglalkozott a munkaképes lakosság 79,4, az iparban dolgozott 8,2, az építőiparban 1,9, a közlekedésben 2,5, a kereskedelemben 1,3, egyéb területen 6,7 százaléka. 1980-ban már csak 41 százalék dolgozott a mezőgazdaságban, 30 az iparban. A foglalkoztatottak közel hatvan százaléka szakmunkás volt. Az iskolai végzettséget tekintve az általános iskola van túlsúlyban. Az 1989. évi rendszerváltás után az iparban dolgozók nagy része munkanélküli lett, csak kevesen tudtak újra elhelyezkedni.
Már az 1828. évi összeírás is megemlíti, hogy a felsőszölnöki „lakosok közül nagyobb részén eljárnak élelmek keresése végett” idénymunkára. Kossics Józseftől tudjuk, hogy még a szomszédos vármegyék földesurai is szívesen fogadtak fel kaszálásra, aratásra vagy cséplésre szlovén férfiakat és nőket Vas megyéből. Az idénymunkásság kialakulásának legfőbb okai: a terméketlen terület túlnépesedése, a terület ipari fejletlensége, valamint az örökösödési jogszokás. Az örökösök a földingatlant egyenlő arányban osztották fel egymás között, s így a parasztgazdaságok elaprózódtak. Az idénymunkások, az úgynevezett summások olyan vándormunkások voltak, akik a cselédeket helyettesítették. Legtöbbször az ezerholdas uradalmakba jártak el, s kora nyártól késő őszig mindenféle mezőgazdasági munkát végeztek. Fizetésüket pénzben vagy természetben (előre megállapított kommencióban) kapták. Csapatokba szervezve dolgoztak.
Kezdetben aratni és kaszálni jártak Zala és Somogy megyébe, a XIX. század végén – a cukorrépa elterjedésével – főként „répamunkások” voltak (Fejér, Baranya, Győr, Sopron, Pest megyében is). Már a XVIII. század végétől kötöttek aratószerződéseket a nagybirtokokon, de azt csak az 1876. évi XIII. törvény, illetve az 1898. évi II. törvénycikk tette kötelezővé.
A szerződéseket eleinte csak fűkaszálásra, aratásra és cséplésre, később tavaszi kapálásra, szántásra, valamint a termények őszi betakarítására is kötötték. A munkásoknak a munkaeszközöket is magukkal kellett vinniük: „A kaszások tartoznak magukkal jó kaszát, követ és kalapácsot hozni” – határozza meg a keszthelyi Festetich-uradalom 1812. évi szerződése. A munkaidő napkeltétől napnyugtáig tartott: „Minden munkások kötelesek jókor, úgymint napfelköltével kezdeni, és napnyugottig folytatni: naponként fölöstökömre egy óra, ebédre másfél, és uzsonnára szinte egy óra fog nekik engedtetni.” A munka módját is meghatározták: „Az aratók által lekaszált vagy aratott gabona egyirányos kévékben felköttessék, rendes kepékben és ugyan 21-vel rakassék, és ha netán a kepék szélvész által szét dülnének, vagy megáznának, ezeket szárogatni, a kévéket felbontani és ismét összekötni, és kepékbe rakni, úgy szinte a tarlót tisztán meggaráblázni tartoznak. Takarulás alkalmával midőn kívántatik, mindenkor a rakodás és kazalba vagy pajtába leendő rakáshoz a szükséges személyek minden kifogás nélkül segítségül adassanak, a kazalokat szokás szerint tüstént jól befödjék és bepoználják, mivel ha rossz fedés miatt a kazalokban vagy asztagokban kár esnék, azt az Arató részről Uradalomnak megtérítteni kötelesek lesznek.” Hasonlóképpen a cukorrépaszedésnél, a krumpliszedésnél és a kukoricatörésnél: „…a cukorrépa és burgonya a földtől jól megtisztítandó, a csírát rendesen le kell vágni és a kupacokat téliesen leföldelni. A tengeri törésénél és száron történő kifosztásánál…a szárt is levágni és kévézni tartoznak.” A keszthelyi uradalomban 1812-ben „a pallér naponta 5 forintot (ó bankóban) és 1 icce bort, a kaszások naponként 5 forintot, a gyűjtők naponként 2 forintot kaptak”. A kommenció (élelmezés) személyenként: hetenként kétszer főtt étel (káposzta, kása és borsó), hetente háromszor kedden, csütörtökön és vasárnap a kaszások egy icce bort, a gyűjtők fél icce bort, fél font húst kaptak. A főzést a gyűjtők közül ketten voltak kötelesek végezni, éspedig délelőtt, hogy délután ismét dolgozhassanak. A főzéshez szükséges zsírt, fát, sót az uradalom adta.
A XX. század első felében elsősorban a Vas megyei Sorokmajor, Vassurány, Vasszécseny és Söpte uradalmaiba jártak, illetve ausztriai építkezésekre. „Sorokmajorról mindig szekerekkel jöttek az emberekért. A szekerekre fölrakták a kuffereket, kaszákat, kapákat, dézsákat. Az asszonyok felülhettek a szekérre. Ha volt még hely, néhány férfi is felülhetett. A többiek a szekér mellett gyalog mentek. Akik Magyarlaktól Csörötnekig gyalogoltak, azok Vasszentmihályig utazhattak. És így váltották egymást, amíg estére Sorokmajorba nem értek. Itt egy barakk várta őket, priccsekkel, melyeken még ott volt az előző évi szalma. Két férfi vagy két asszony már otthon összebeszélt, hogy együtt fognak aludni. Az egyik lepedőt hozott, a másik takarót. A takaró drága volt, csak keveseknek jutott belőle. A legtöbben lepedővel takaróztak. Tíz, tizenkét órát kapáltunk. Aratáskor meg 14 órát dolgoztunk. Kapálásért a férfiak 25 pengőt kaptak egy hónapra, a nők és a fiatalok 20 pengőt. Aratáskor a 11. részt kaptuk. Tíz mázsa gabona a földesúré volt, egy mázsát a munkások kaptak. A nők negyven kilót, a férfiak hatvanat. Ezért a gabonát le kellett aratni, kazalba hordani és kicsépelni. A gabonát a magtár padlására zsákokban fölhordani” – mesélte Feleki Vendel.
Az aratás három-négy hétig tartott. Utána a cséplés még két-három hétig. A majorok között nagy volt a különbség. Legrosszabbaknak jellemezték a körülményeket az egyházi majorokban. Jobb dolguk volt a summásoknak a zsidó majorokban, még jobb a cukorgyárak majorjaiban. Türelmes emberek a felsőszölnökiek, de néha még ők is fellázadtak, sztrájkoltak. „Baranyában kétszer sztrájkoltunk. Egyik este két órával tovább kint kellett lennünk. Másnap reggel két órával később keltünk fel. 1938-ban a zalátai Kápolnapusztán, egy zsidó majorban meg azért sztrájkoltunk, mert másik szakácsnőt akartunk. Amerikai módra sztrájkoltunk. Kapáltunk, kapáltunk, de nem haladtunk előre semmit. Egy óra alatt egy métert sem igen kapáltunk meg. Amikor az uraság ezt megtudta, rögtön kicserélte a szakácsnőt” – idézhető fel a helyzet Feleki Vendel visszaemlékezéséből.
Az idénymunkásokat pallérok toborozták. Ennek idejét vasárnap mise után hirdette ki a bíró: „Emberek! Tudtukra adatik, hogy megérkezett a pallér! Holnap nyolc órakor írják alá a kontraktust a jegyzőnél! Harminc ember kell répaegyelésre! Aki beszélni akar vele, most a kocsmában megtalálja!”
Idegen pallérnak fröccsöket kellett fizetni, hogy felfogadja az embert.
A falubeli pallérnak „elég volt” egész évben dolgozni. Télen fát vágni, ősz-szel krumplit és kukoricát ültetni, amit az otthon maradt családtagok kapáltak meg. Ősszel hívás nélkül mentek a pallérnak almot gereblyézni az erdőbe. Mindezt ingyen, azért, hogy a családból egy embert felvegyen idénymunkára. A pallér természetesen fizetséget is kapott. Ha húsz embernek egy vagon búza járt, akkor a pallérnak is ennyi volt a része.
Az 1936-1938 közötti években Németországban nyílt lehetőség vendégmunkára. Kétféleképpen lehetett kijutni: a jegyző protekciójával vagy német nyelvtudással. Németországból jött egy pallér Szentgotthárdra. Érkezésének híre minden házhoz eljutott, közhírré tették. Akire haragudtak, annak nem szóltak. „Az embervásár” a szentgotthárdi piacon zajlott. A pallér kérdezgetett, s aki gondolkodás nélkül tudott németül válaszolni, azokat jobb oldalra állíttatta. Nemsokára jött az értesítés, hogy utazhatnak. A felsőszölnökiek Budapesten csatlakoztak a Heves megyei summás-brigádokhoz. Innen különvonat vitte őket Mecklenburgba. Két nap és két éjszaka tartott az utazás a Balti-tenger melletti tartományba (a volt NDK területére). Egy-egy majorba három-négy szlovént osztottak be a Heves megyei magyarokhoz. Itt a magyarországi majorok keresetének három-négyszeresét kapták, s a körülményeik is jobbak voltak. Nem barakkban laktak, hanem két-három ágyas szobákban. Mindenkinek volt egy ágya, asztala, széke, szekrénye, konyhai edényeket is adtak. Esténként megfőzték a másnapi ebédet. A kenyeret és a péksüteményt egy pék minden második este helybe hozta. A munkavezető német volt. A felsőszölnökieknek megmondta, mi lesz a másnapi munka, s ők tolmácsolták ezt a többieknek. Órabért vagy átlagbért fizettek. Mindenki önállóan dolgozott, nem brigádban. Első fizetésükből legtöbben kerékpárt vettek. Vasárnaponként elbicikliztek a tengerpartra vagy felkeresték ismerőseiket. A havi fizetést vagy egészében felvették, vagy csak egy részét. A másik részét átutaltatták Magyarországra. Az ország márkát kapott, a summásokat pedig pengőben fizette ki. Télre hazatértek a németországi summások. Vasárnaponként külön csoportokba verődtek, a kocsmában is hangosabbak voltak, mint a többiek. Külföldön vásárolt használt ruhájuk is jobb volt, mint az otthoniaké. „Karácsony előtt a gotthárdi vásárra biciklivel mentek. Volt pénzük. A Sabedli kocsmában nagy tál pörköltet és liter bort rendelhettek maguknak. A hazai summás egy fröccsöt is nehezen engedhetett meg magának” – összegezte a különbséget Feleki Vendel.
A második világháború után Felsőszölnökön nem tudtak termelőszövetkezetet létrehozni, s a szentgotthárdi üzemekben is csak a hatvanas évektől lehetett többeknek elhelyezkedni. Ezért az idénymunka továbbra is fontos megélhetési forrás maradt. Nyáron arattak, ősszel a kukorica és a cukorrépa betakarításánál segédkeztek. Az eddigieken kívül Veszprém, Tolna és Komárom megyébe is eljutottak. A hatvanas évek végétől a mosonmagyaróvári Lajta-Hansági Állami Gazdaságba (Győr-Sopron megye) szegődtek kukorica- és hagymabetakarításra, majd állandó munkaszerződést kötöttek. Néhány család Mosonmagyaróvárott és környékén le is telepedett. Szlovén anyanyelvüket, hagyományaikat ma is őrzik. Az 1998. évi önkormányzati választások alkalmával a városban szlovén kisebbségi önkormányzatot alakítottak.
A hetvenes és nyolcvanas években az idénymunka a megélhetés kiegészítő forrását jelentette. Dombóvárra (Tolna megye) jártak kukoricát címerezni és szedni. A Csepregi Állami Gazdaságban az első években répaegyeléssel és almaszedéssel foglalkoztak. Később a gyümölcsszedésnél, válogatásnál, hűtőházi válogatásnál, kaszálásnál és szénabetakarításnál alkalmazták a felsőszölnöki idénymunkásokat. A nyolcvanas években a horvátzsidányi termelőszövetkezetbe jártak almát szüretelni. Az idény június elején kezdődött és november elsejéig tartott. A csoportok kéthetente váltották egymást. A hatvanas és nyolcvanas évek között a rendszeres munkaviszonyban állók évi rendes szabadságuk alatt mentek idénymunkára.
Szentgotthárdon az első ipari üzemet – a dohánygyárat – 1894-ben alapították. A dohánytermelésnek a környék szlovén településein is nagy hagyománya volt, s a szlovén lakosság körében jelentős szabad munkaerő állt rendelkezésre. A gyárban 1895-ben 345 fő, többségében asszony dolgozott. A szivar mellett 1935-ben cigarettát is kezdtek gyártani. A dohánygyár 1948. március 1-jén megszűnt, s mintegy négyszáz ember, többségében nő maradt munka nélkül. Szintén 1894-ben hozták létre a téglagyárat, melyet 1949-ben államosítottak. A tégla és tetőcserép kézi gyártását csak 1960-ban váltotta fel a gépi termelés. Sok környékbeli szlovén is dolgozott itt. A téglagyár épületeit, kéményét 1999 októberében bontották le.
1896-ban Kohn Fülöp svájci és magyar részvényesek segítségével óragyárat építtetett Szentgotthárdon. Épülete 1904-ben teljesen leégett, de három év múlva államsegéllyel újjáépítették. A munkások többsége Svájcból érkezett, mindössze harmincra tehető a Szentgotthárdról és környékéről foglalkoztatottak száma. Az üzem 1929-ig működött, amikor tulajdonosa a gépeket leszereltette és Bécsbe szállíttatta.
1899-ben jegyezték be a szombathelyi cégtörvényszéknél a szentgotthárdi Bujatti-féle selyemszövő gyárat. A termelés 1901-ben indult meg, külföldi és magyarországi munkásokkal. A század elején a magyarországi alkalmazottak – így a szlovének is – tavaszonként persze elmentek mezőgazdasági idénymunkára. Sokan pedig ekkoriban vándoroltak ki Amerikába. Ennek ellenére az üzem az egyik legstabilabb munkaadónak számított a falu térségében. Még az 1960-80-as években is biztos megélhetést nyújtott a környékbeli szlovén nők számára. A rendszerváltás után munkanélküliek lettek, csak néhányan tudtak ismét elhelyezkedni a privatizált olasz tulajdonú textilgyárban.
1902-ben Wiesner József osztrák báró kaszagyárat alapított Szentgotthárdon, ez a második világháború idején hadiüzemként működött. A tulajdonos és az idegen állampolgárságú alkalmazottak 1945 márciusában elhagyták a gyárat. A Magyar Vas- és Fémmunkások Szabad Szakszervezete lefoglalta, majd mint volt német tulajdon, szovjet kezelésbe került. A Szovjetunió és Magyarország külön megállapodása alapján vált állami tulajdonná. 1960 után kezdtek itt mezőgazdasági gépeket is gyártani. 1963. július 1-jén a kaszagyár és a Szombathelyi Mezőgazdasági Gépgyár egyesült a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyárral. Az első világháború után épült a „Stájer-ház” a Szent János téren a kaszagyár osztrák munkásai számára. (Ma a Pável Ágoston Múzeumnak ad otthont.) A rendszerváltás után sok munkást elbocsátottak innen is.
Maga Felsőszölnök a századfordulón „iparosodott”. Többen kértek iparengedélyt. 1897-ben Grebenár Ignác kovács, 1901-ben Ladányi Herman, Sulics János és Eisenstein Sándor kocsmárosok „meleg ételek és élelmiszerek árusítására” kértek iparengedélyt. Utóbbi 1902-ben szatócsüzletet nyitott, borjú- és sertéskereskedéssel kezdett foglalkozni, majd 1908-ban „sertésszúró és borjúmetsző telepet” is berendezett a kocsma mellett. 1901-ben Strasser Fülöp cipész, 1902-ben Borovnják András tojás- és baromfi-kereskedő, 1903-ban Sulics György szatócs, Kern Ferenc Péter pék és lisztkereskedő, 1905-ben Wachter János molnár voltak a vállalkozók Felsőszölnökön.
Amerika, Brazília, Kanada
Magyarországon 1890 körül tetőzött az agrárválság. A Monarchia területéről százezerek vándoroltak Európa más országaiba és Amerikába. Az 1909. évi II. törvénycikk 1. paragrafusa szerint „kivándorlónak az tekinthető, aki tartós kereset céljából külföldre távozik”. Vas vármegyéből 1899 és 1913 között huszonötezren hagyták el szülőhazájukat, legtöbben éppen a szentgotthárdi járásból (hatezren). A járás területén 1901-ben volt a legerősebb a kivándorlási láz, elsőnek Alsószölnökről indultak mintegy százan Amerikába. Az első világháború leállította a tengerentúli migrációt, majd 1920 után újabb fellendülés következett. Az amerikai kongresszus 1921-ben vetett véget a szabad bevándorlásnak. Az egyes országok számára egy keretszámot (kvótát) határoztak meg. Magyarország részére 1921-ben például 5638 főben állapították meg a bevándorlási kvótát. Az 1920-as évektől módosultak az útirányok. Addig főként az Amerikai Egyesült Államokba, utána Kanadába, Dél-Amerikába (Argentína, Uruguay, Brazília) indultak szerencsét próbálni a Vas megyeiek.
A Szentgotthárd környéki kilenc szlovén községben 1869-ben több mint négyezer ember élt. Az 1900. évi lélekszámhoz viszonyítva 1910-re a lakosság száma nyolc százalékkal csökkent. 1910-ben öt és fél ezer „magyar királyságban született” szlovén anyanyelvű lakost tartottak nyilván az Amerikai Egyesült Államokban. A magyarországi szlovének többsége Pennsylvania államban, Chicagóban és Bethlehemben telepedett le. E két városban jelent meg saját újságjuk is – a Szlobodne Rejcsi/Szabad Szavak (1916–1920) és az Amerikanszki Szlovenczov Glász/Az amerikai szlovének hangja (1921–1954). Az évek, évtizedek után hazatérők itthon földet vásároltak, felújították házukat, s amerikai újságukat is tovább járatták.
Felsőszölnökről 1904-ben csak heten kértek útlevelet. Grebenár Jánosné Császár Mária két gyermekével, Annával és Istvánnal Hamburgból utazott Amerikába. Antwerpenben szálltak hajóra: Doncsecz Istvánné (Pozvék Terézia), Psihoda Ferencné (Lázár Anna), Braunstein Ágnes, Harrer (?) Teréz. Brémából indult Császár János és Kozár Ferenc. 1905-ben már tömegesen vándoroltak ki a tengerentúlra: 83 fő kért útlevelet. Hajóik Antwerpenből és Brémából indultak, illetve egy esetben Fiuméből. 1906-ban már csak negyvenketten folyamodtak útlevélért, a következő évben húszan, 1908 után pedig tíz alatt volt a kérelmezők száma.
A kivándorlás irányait az is meghatározta, hogy a kormány mely hajóstársasággal kötött szerződést, melyeknek engedélyezte a működését. Az 1909. évi II. törvénycikk 2–3. fejezetében sorolták fel ezeket: Hamburg, Rotterdam, Antwerpen, Bréma, Cherbourg, Le Havre, Trieszt, Amszterdam, Koppenhága, Genova, Fiume, Bologna stb. A német kikötőkből olcsóbban és gyorsabban lehetett utazni.
A „Red Star Line” (Vörös Csillag Vonal) királyi belga posta-gőzhajózási társaság volt, mely Antwerpen és New York, illetve Antwerpen és Kanada között közlekedtette hajóit. Bécsi kirendeltségének 1907. évi nyomtatványa szerint Bécstől New Yorkig a hajójegy ára középfedélzeten, vagyis harmadosztályon 231 koronába került, teljes ellátással a vasúton és a gőzhajón.
A vonat Bécsből négy-öt nappal a hajó indulása előtt szállította az utasokat a kikötőig. Szentgotthárd környékéről a Fehring, Feldbach, Graz útirányt javasolták Bécs felé. Bécsben a pályaudvarra való megérkezéskor egy zöld cédulát kellett láthatóan viselnie az utasnak. A bécsi iroda a vasútállomással átellenben, a Wiedener Gürtel 20. alatt volt. A társaság figyelmeztette az utast, hogy „útközben ne álljanak semmi ismeretlen személyekkel szóba, nehogy rossz kezekbe kerüljenek”. A konkurencia ugyanis szintén az állomás közelében nyitott irodát. Például a francia „Compag-nie Générale Transatlantique” dupla csavarú gyorsgőzhajó társaság, mely Le Havrétól New Yorkig hat-hét nap alatt vállalta az utasok szállítását. Magyar nyelvű prospektusuk 1907. évi árajánlata Bécstől New Yorkig harmad osztályon: tizenkét éven felüli felnőtt 215 korona, tíz-tizenkét év közötti gyermek 130 korona, négy-tíz év közötti gyermek 107.50 korona, egy-négy év közötti gyermek 85 korona és tizenkét hónapnál fiatalabb csecsemő 24 korona. Indulás Bécsből nagyobb társasággal minden hétfőn és kedden. Húsz korona előleget kellett fizetni, a vasúti és a hajójegyet Bécsbe érkezéskor kapták meg. A társaság figyelmeztette az utasokat, hogy „célszerű legalább 321 koronát magával vinni, hogy 50 korona maradjon, mert nem lehet tudni, kap-e mindjárt munkát vagy esetleg egy pár napig várnia kell rá”. A társaság „címjegyét” Bécsben az utasnak a kalapjára vagy a mellére kellett tűznie. Az állomásról egy egyfogatú vagy kétfogatú kocsi ingyen az ügynökségre vitte az embereket. 1921-ben az American Line Hamburg és New York között I. osztályon 220 dollárért, III. osztályon 125 dollárért szállította az utasokat. A vasúti jegy Bécstől Hamburgig II. osztályon 1980 korona, III. osztályon 1194,50 korona volt. Egy jegy áráért több hónapig kellett dolgozni. Sokan útlevél nélkül, illegálisan vándoroltak ki vagy valótlan úti célt megjelölve jutottak útlevélhez.
A családfőkhöz egy-két év múlva csatlakoztak a feleségek, hogy ketten együtt hamarabb megkeressék az otthoni beruházásokhoz tervezett pénzt. „Franciska kilenc napig utazott. Vonattal két, hajóval hét napig. Fárasztó volt. Az út vége felé már többször gondolta: ‘Hol az ördögben van az az Amerika, hogy olyan rettenetesen soká érünk oda?’ Alig várta, hogy találkozzon Stévánnal, akit már két éve nem látott… Amikor kikötöttek… férje főbérlői várták, akik szintén felsőszölnökiek voltak. ‘Ő még dolgozik, Franciska, azért nem jött’ – mondta a férfi… Franciska körülnézett a szobában. Itt lakott Stéván… egyszer csak meglátta, hogy a falon lóg férje zsebórája, amit mindig magánál hordott… A falon, ahol a zsebóra lógott, egy kép is volt. Franciskának úgy tűnt, hogy egy nyitott koporsó van rajta, a koporsóban pedig egy halott ember. A koporsó fedelét a falhoz támasztották. ‘Krisztus Mária!’ – kiáltott fel Franciska… A koporsóban Stéván feküdt, csak bajsza nem volt. Franciska elájult… Stévan temetése napján indult el Franciska hajója az európai kikötőből… Az özvegynek nem maradt más hátra, egy ideig Amerikában kellett maradnia. Nem volt annyi pénze, hogy hazautazzon… Nehéz szívvel indult Amerikába, hiszen két kisgyereket kellett otthon hagynia… Egyedül maradt Pittsburghban. Egy teljesen idegen országban. Teljesen idegen emberek között. A nyelvüket sem értette… Ismerősei munkát szereztek. Két évig szolgált egy zsidó családnál… Később egy beteg asszony házvezetőnője lett. Hét év után elindult haza, hogy gyermekeit is kivigye Amerikába. Hét napig utazott hajóval az óceánon Amerikába, és hét évig tartott, amíg megkereste a pénzt a hazaútra. 1914-ben viszont kitört az első világháború, és az özvegy gyermekeivel nem térhetett vissza Amerikába” – olvashatjuk Mukics Ferenc novellájában.
Az első világháború után „új rendet” vezettek be, mely szerint „amerikai beutazási engedély előzetes megszerzése nem szükséges, hanem az amerikai missió a hazai útlevél bemutatása s a megbízhatóságot igazoló községi bizonyítvány felmutatása s három darab fénykép leadása után önállóan intézkedik, s a beutazási engedélyt vagy megadja, vagy annak kiadását megtagadja”.
A hazai útlevelet a belügyminiszter 1920. évi 82 600. számú rendelete alapján a megyei alispánok is kiadhatták, ha a folyamodó az affidavitot (eskü alatti eltartási nyilatkozat) eredeti példányban is bemutatta, és igazolta, hogy otthonhagyandó nejéről és esetleges családtagjairól minként gondoskodott. A nyilatkozatot Amerikából küldte rokon vagy ismerős. Kötelezte magát, hogy nevezetteket állandóan felügyelete alatt tartja, társadalmi helyzetének megfelelő módon eltartja és minden szükségessel ellátja akkor is, ha korukhoz és nemükhöz mérten megfelelő kereseti foglalkozáshoz huzamosabb időn keresztül sem juthatnának. „Azon esetben pedig, ha a bevándorlási hatóság az Amerikába való partraszállásukat bármely okból megtagadná és nevezetteket a visszautazásra kényszerítené, avagy ha hazaszállításuk későbben válna szükségessé, úgy a hazaszállításért járó költségeket is” megtéríti, s tőlük nem követeli. Az adott állam közjegyzője bizonyítványt adott ki, miszerint a kötelezettséget vállaló „amerikai polgár itteni lakos erkölcsi tekintetben kifogás alá nem esik, felügyelete alatt a bevándorlók erkölcsét veszély nem fenyegeti, vagyoni és kereseti viszonyai pedig kellő biztosítékot nyújtanak eltartásukra”. 1923 előtt sokan távoztak családegyesítés céljából.
Az 1928-ban Kanadába igyekvőknek már kérdőív formájában kitöltött nyilatkozatot kellett beszerezniük. A jótállónak fel kellett sorolnia ingó és ingatlan vagyonát és nyilatkoznia, hogy milyen minőségben fogadja a bevándorlót (például „farmalkalmazás egész évre a szokásos munkabérrel”). A községi bíró igazolta, hogy a jótálló a körülírt birtokon gazdálkodik, becsületes, megbízható, jó erkölcsű és hogy mezőgazdasági munkások és munkásnők alkalmaztatására alkalmas. A francia „French Line Compagnie Générale Transatlantique” hajótársaságnak ekkor már Budapesten is volt kirendeltsége. A jótállónak „foglalkoztatási bizonyítványt” is kellett szereznie Montrealban a bevándorló részére.
A kiskorúakat csak felügyelettel engedték kiutazni az első kikötőig vagy a tengeren túlra. A szülőnek és a kísérőnek nyilatkozatot kellett aláírnia. A szülő „megengedte”, hogy kiskorú leánya vagy fia a megnevezett nagykorú és megbízható személy kíséretében és felügyelete alatt Amerikába („a hol elhelyezéséről gondoskodva van”) kivándorolhasson. A kísérő pedig kijelentette, hogy a kiskorút Amerikába való kivándorlása alatt felügyeli és oltalma alá veszi. Az aláírások és a tartalom valóságát a községi bíró és a közjegyző igazolta, a főszolgabíró hitelesítette.
A nős férfiak 1926 után csak úgy kaptak útlevelet, ha igazolták, hogy otthon maradt feleségükről kellően gondoskodtak. Egyesek ugyanis azért vándoroltak ki, hogy „feleségeiktől szabaduljanak”, így azok „a legnagyobb nyomorba jutottak”.
1927–28-ban több útlevélkérelmet elutasítottak azzal az indokkal, hogy „az útlevelet tiltott kivándorlásra” akarják felhasználni. A szentgotthárd-muraszombati járás főszolgabírája Vas megye alispánjához írt levelében megállapítja, hogy „a szomszédos ausztriai községekbe útlevelet kérő egyének az útlevél elnyerése után nyomban Brazíliába vándorolnak ki, s az osztrák községi elöljáróságok az ottani elhelyezkedést igazoló bizonyítványt bárki részére kiállítják, anélkül, hogy az elhelyezkedés tényéről meggyőződést szereznének, így azok hiteleseknek el nem fogadhatók. Az is megállapítást nyert, hogy a Brazíliába kivándorolni óhajtók tényleg elszegődnek Ausztriába, azonban részben el sem foglalják helyüket, részben pedig hosszabb-rövidebb ideig tartó szolgálat után mennek ki Brazíliába”.
A szentgotthárdi főszolgabíróhoz érkezett jelentés szerint 1927-ben az alsószölnöki, felsőszölnöki és apátistvánfalvi körjegyzőségekből feltűnően sok személy kért és kapott Ausztriába útlevelet. Ezeket „Brazíliába való kivándorlásra használták fel”. Egyesek az útlevél kiállításáért húsz-ötven pengőt ajánlottak fel. A felsőszölnöki csendőrőrs 1927 novemberében jelentette, hogy két nő és három férfi vándorolt ki Burgenlandba, s onnan valószínűleg Brazíliába. Mindnyájan harminc év alattiak voltak. Az ausztriai Gyanafalva (Jennersdorf) és Farkasdifalva (Neumarkt) községekben, az ottani elöljáróságtól szereztek maguknak igazolványt, amely szerint ott munkát kaphatnak. Az igazolványt a körjegyzőnek bemutatták és kérték az útlevél kiadását Burgenlandba. A megbeszélt napon átmentek Rábaszentmártonba (Sankt Martin an der Raab) és ott jelentkeztek a kivándorlási ügynökként tevékenykedő gyanafalvi volt postamesternél. Ő vitte őket Bécsig, ahonnan vonattal Olaszországba, majd hajóval Brazíliába utaztak. Ott állítólag egy mocsár lecsapolásánál kaptak munkát napi tíz dollárért. Az útiköltség fejenként hétmillió pengőt tett ki. Akinek nem volt pénze, és kötelezte magát, hogy Brazíliában hat hónapig ingyen dolgozik, annak fejében kiszállították.
A tiltott kivándorlás megakadályozása érdekében a szentgotthárdi főszolgabíró kérte Vas megye alispánját, hogy az osztrák községekben a munkaadók által kiállított és az elöljáró által láttamozott igazolványokra határátkelési igazolványt és útlevelet ne adjanak ki ezután.
Ebben az évben Margitai József kormányfőtanácsos meglátogatta a Vas megyei szlovének és horvátok által lakott községeket. Az alispánnak írt jelentésében többek között megállapította, hogy a vidék lakosságának nagy része megjárta Amerikát, a megkeresett pénzt földvásárlásra, házépítésre, igavonó állatok beszerzésére fordította. Nem maradtak sokáig kint, visz-szajöttek, hogy életkörülményeiken itthon javítsanak. Sok új ház épült ezekben az években.
1927-ben Felsőszölnökről nyolcan távoztak Ausztrián át Brazíliába, 1928-ban hatan Kanadába kértek útlevelet. Legálisan Brazíliába Bremen kikötőn át Santosig lehetett utazni a „Norddeutscher Lloyd” hajótársasággal. A vízum megszerzéséhez orvosi bizonyítványra, erkölcsi bizonyítványra, 21 éves kor alatt szülői beleegyezésre és két fényképre volt szükség. 1930-tól 21 éven aluli gyermekek és a feleségek csak akkor kaphattak vízumot, ha szüleikhez, illetve férjükhöz mentek.
1928-ban olyan sokan kértek vízumot az Amerikai Egyesült Államokba, hogy a belügyminisztérium figyelmeztette a kivándorolni szándékozókat, hogy amíg vízumukat meg nem kapják, „sem ingóságaikat, sem ingatlanaikat vagy lakásukat stb. ne értékesítsék”.
Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolni szándékozó „magyar kvótát terhelő egyéneknek” kérdőívet kellett kitölteniük. Ebben a személyi és családi viszonyok mellett az alábbiakról érdeklődnek: miért szánta rá magát a kivándorlásra, milyen rokoni kötelék fűzi ahhoz, akihez kivándorol, kap-e ott munkát, különös méltánylást érdemlő indokok?
Nem vándorolhattak ki azok a szülők, akik 16 éven aluli gyermekeiket otthon hagyni szándékoztak anélkül, hogy állandó gondozásukat kellően biztosították volna, keresőképtelen hozzátartozójukról nem gondoskodtak, vagy nem rendelkeztek az utazáshoz szükséges pénzösszeggel.
