Ha az állam változik
A reformkor csaknem két évtizedes politikai küzdelmeire épülve született meg az 1848. évi IX. törvénycikk (jobbágyszolgáltatások megszűnése), mely a feudalizmus felszámolását jelentette Magyarországon. Vas megyében már 1840-től készültek örökváltsági szerződések a földesúr és a jobbágyok között. Felsőszölnök „összes lakosa” 1866. október 6-án hatalmazta meg J. Kolossa Ferenc ügyvédet, hogy úrbéri ügyükben képviselje őket. A meghatalmazást Embersits József községi bíró saját kezűleg, 99 családfő pedig „keresztvonással” írta alá (mindnyájan írástudatlanok voltak). A meghatalmazáson szerepel „Kossics József helybéli plebános s tanu!” kézírása is.
Az egyezség gróf Batthyány József földesúr és „Felső Szölnök volt jobbágyi község közt” 1866. december 7-én köttetett meg. A második pont értelmében: „A temető nagyobbításhoz ajándékoz a volt földesuraság 1 holdat. Mivel azonban a temető nagyobbítására szükségelt terület a helybeli plebános úr szomszédos birtokából eszközölhető csak, a fönt írt egy holdnyi mennyiség ezen birtokból hasítatván ki, az ekép átengedendő területért a plebános úr neki tetsző helyen becshold szerint számítva kárpótoltassék.”
A hidak építésével kapcsolatban úgy egyeztek meg, hogy a faanyagot a földesúr adja, a munkát pedig a községbeliek végzik el. Ekkor határozták el a falut átszelő kocsiút (ma országút) megépítését: „Az Alsószölnöktől Felsőszölnökre vezető patak melletti közlekedési út a céloknak nem felelvén meg, közös megegyezéssel elhatároztatott, hogy e helyett a munkálódó mérnök által a legalkalmasabbnak mutatkozó helyen az árokkal együtt 5 öl szélességű út metszessék ki…” A régi út ma is megvan, s nevében is utal múlt századi eredetére (Stara paut).
Húsz évvel később (1883. augusztus 16-án) már az új úton utazott Bocskor József postakocsijával Felsőszölnökről Alsószölnökre a ljubljanai Anton Trstenjak, aki kéziratban maradt útleírásában a település állapotáról is tudósít. Első benyomása szerint szegény emberek laknak itt a kémény nélküli boronafalú házakban. A plébános nem volt otthon, a tanító és a postás nem mert szóba állni vele. A német nemzetiségű Lang kocsmárosnál kapott ételt és szállást. Tőle tudta meg, hogy a faluban száznegyven gyereket egyetlen tanító tanít. De az iskola csak télen telik meg, nyáron üres. „Ha kizöldül a fű, a gyerekek otthon maradnak és tehenet őriznek vagy elszegődnek szolgának. Sokan elmennek apjukkal idénymunkára Magyarország más vidékeire. Csak az asszonyok maradnak otthon a kisgyerekekkel.” Az 1874. évi tanfelügyelői napló is azt állapítja meg, hogy a 262 tanköteles közül csak 88 gyerek jár iskolába, nyolc hónapig. Az iskola „két lak- és egy tanszobából” áll, s jó karban van. Asztal, szék s rendes padok vannak. A tanító Bunderla István, „a tanmód és taneredmény: igen silány”.
Az Alsószölnök – Muraszombati törvényhatósági út első hét kilométeres szakaszára 1897-ben Cserpnyák Ferenc felsőszölnöki lakost nevezték ki útkaparónak. Az útkaparók közigazgatási hatósági közegek voltak, kinevezésük „élethossziglan” szólt. A járási főszolgabíró előtt esküt kellett tenniük, ahogy az ebben az esetben is történt, az alábbi szöveg elismétlésével:
„Én, Cserpnyák Ferenc esküszöm a Mindenható Istenre, hogy a gondviselésem alá bízott útra és tarkozékaira szorgalommal és feltétlen hűséggel felvigyázok, azokat bárminemű megrongálástól megvédendem, hogy azokat, kik az utat vagy annak tartozékait bármi módon károsítani megkísérlenék, vagy tettleg megkárosítanák, a törvény és szabályrendeletek ellen vétenének, késedelem nélkül feljelentem, ezen cselekményeket vagy mulasztásokat lehetőleg meggátolandom, szolgálatomat híven teljesítem, s elöljáróim tudta és beleegyezése, vagy mellőzhetetlen szükség nélkül az utat el nem hagyandom, mindent mi gondviselésemre bizatik, híven megőrízendek, s arról minden időben számot adok. – Isten engem úgy segéljen.” Cserpnyák Ferenc a jegyzőkönyvet saját kezűleg aláírta.
Az egyezséghez mellékelt jegyzéken egyes családfők neve mellett szerepel a háznév is (Miokin, Talián, Düvéncen, Mészár, Türkin, Bazék, Lazarin, Horvatin, Magas, Preiz, Herodes, Jokli, Küsner, Lülükin, Cügüt).
Az 1866. évi egyezség megvalósításával a lakosság nem volt elégedett.
A cseretelkek rosszabb minőségűek voltak. Kossics József is panaszkodott a pótegyezség elkészítésekor, hogy gyengébb minőségű földet kapott gyümölcsöse helyett. Az 1858. évi kataszteri térképen még a gyümölcsös van berajzolva a mai temető egy részének a helyére.
A Szentgotthárd környéki szlovének magyar katonaként vettek részt az első világháborúban. Sokan megsebesültek, néhányan meg is haltak. Nekik Apátistvánfalván, Alsószölnökön és Rábatótfaluban a háború utáni években az innen Amerikába kivándoroltak emlékművet állítottak. Felsőszölnökön csak 1992-ben – a Vöröskereszt jóvoltából – lett emlékművük az első és második világháborúban elesetteknek.
A faluból 246-an harcoltak az első világháborúban és 37-en haltak meg. A hadiözvegyek száma
A bíró… több embert szétküldött a hírrel, hogy kitört a háború… Egyszer csak jön a bíró, hogy azonnal be kell vonulnom… Ide át, Gyanafalvára mentünk. Énekeltünk, kurjongattunk, hogy csak na! Pestig utaztunk… Aztán Pardubicébe (Prágától keletre, Csehországban) mentünk. Ott sokáig állt a vonat. Aztán tovább mentünk Galíciába. Ott mást nem lehetett látni, csak kéményeket, mert a házak mind leégtek… Bizony Isten! Aztán egy városba értünk. Ott a puskák szépen összerakva, egy nagy gödör tele halott katonákkal. A kabátok rájuk voltak dobálva… Ott már forró volt a helyzet. Piff-puff, piff-puff, ez állandóan így ment. No, Istenem, segíts! Itt senki nem marad életben… Ott németek is voltak, meg ulánusok és dragonyosok, meg mi, huszárok… Ott sok katona meghalt…” – emlékezett visz-sza 1977-ben.
A katonák és az otthon maradt rokonok bánatukat népdalokba fojtották. Az egyik szerelmi dal az olaszországi isonzói frontra utal, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű hadseregének katonái között szlovének is harcoltak. A leány a virágoskertben leszakít egy virágot, s a szerelmére gondol: „öleld át a nyakát, / szorítsd magadhoz, / ne engedd az olasz frontra. / Várj csak, te olasz falu, / majd mi megmutatjuk neked. / Hogyan kell kukoricamálét sütni, / majd mi megmutatjuk neked. / Golyókkal megsózzuk, / Ágyúval megkezdjük.”
Az első világháború után a Rába és a Mura között tíz hónap alatt hatszor változott az államhatalom. 1918 októberében még a Habsburg-monarchiához, novembertől 1919 márciusáig a Károlyi-féle köztársasághoz, márciustól augusztusig a Magyar Tanácsköztársasághoz, 1919 elején egy hétig a Jurišič-féle jugoszláv hatalomhoz tartozott a vidék, majd néhány napig a fehérgárdisták uralták. 1919 augusztusától a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, s 1920. június 4. óta végleg a trianoni Magyarország határain belül maradt a Szentgotthárd környéki kilenc szlovén település egyikeként.
Vegyük sorra az eseményeket s a históriai fordulópontokat. A korabeli sajtó tanúsága szerint a felsőszölnökiek nem szimpatizáltak a Magyar Tanácsköztársasággal. A Testvériség című lap A felsőszölnöki borzalmas nap címmel írja le és kommentálja az 1919. április 10-én történteket. A lap szerint Tüll Géza felsőszölnöki plébános a szószékről olyan rémhíreket terjesztett, hogy az új rendszerben szabad szerelem lesz, a nőket kommunizálják, lerombolják a templomokat.
Április 10-én a faluba érkezett az egyházi javakat leltározó bizottság.
A bizottság vezetője kocsijának útját állta a templom körül a „fellázított tömeg”. Kénytelen volt visszafordulni, de az asszonyok így is a falu széléig üldözték: „Amint beértek a faluba, óriási tömeg szorongott kapákkal, kaszákkal, puskákkal a templom körül, és amint a kocsi a falu másik vége felé haladt, utánarohantak és a szomszéd faluba vezető útnál utolérték… ilyen hangok süvítettek elő a tömegből: ‘nekünk nem kell iskola, nem engedelmeskedünk a mai kormánynak, vissza kell állítani a királyságot’ stb., stb. A megvadult asszonynép kezdte el az őrjöngést és kapákkal ők kezdték el az ütlegelést. Egy suhanc közbekiáltott ‘agyonütni’ s rögtön úgy fejbe vágta Sz. elvtársat, hogy az elszédült, de kissé magához térvén futásnak indult, azonban egy kilométernyi menekülés után elérték. Ekkor Sz. elvtárs előrántotta revolverét, de szerencsétlenségére elesett. A fékevesztett nép erre elkezdte kiabálni: ‘minden vöröset agyonütünk’… s tényleg félholtra verték a szerencsétlen embert… majd egy embert állítottak a félholt mellé azzal, ha megmozdul, üsse agyon.” Egy helybeli lakos igyekezett megnyugtatni a tömeget, de őt is megverték. A megyei direktórium katonaságot küldött Felsőszölnökre. A tömeg őket is megtámadta, de a katonaság rövid harc után leverte a megmozdulást. A plébánost és tizennégy embert letartóztattak.
A Károlyi-kormány (1918–1919) a Vas és Zala megyei szlovéneknek Magyarország határain belül kulturális autonómiát ígért „Mura megye” megalakításával. A Párizs melletti Trianon kastélyban – 1920. június 4-én – aláírt békeszerződés a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és a Magyar Királyság közötti határokat is véglegesítette. Vas megyében a Rába és a Mura vízválasztóját jelölte ki határvonalul. Így Szentgottárd környékén kilenc szlovén falu lakossága továbbra is Magyarországon maradt nemzeti kisebbségként: Alsószölnök, Apátistvánfalva, Felsőszölnök, Orfalu, Permise, Rábatótfalu, Ritkaháza, Szakonyfalu és Újbalázsfalva. (Újbalázsfalvát Apátistvánfalvához, Rábatótfalut Szentgotthárdhoz csatolták, Permisét és Ritkaházát Kétvölgy néven egyesítették, így lett mára a kilenc községből hat.) Ezzel a Vendvidéknek (Slovenska krajina) nevezett terület két részre szakadt – a szlovéniai Murántúlra (Prekmurje) és a magyarországi Rába-vidékre (Porabje), s új fejezet nyílt a magyarországi szlovénség történetében.
A békeszerződés 27. paragrafusa szerint „a Rába és a Mura medencéinek vízválasztó vonalán Tókától keletre, körülbelül
Az ausztriai Tauka (Tóka), a szlovéniai Trdkova (Türke) és a magyarországi Felsőszölnök (Gornji Senik) falvak határainak, illetve a trianoni határok találkozásánál egy hármashatárkövet állítottak fel. A csonka gúla alakú oszlopon a magyar, osztrák és jugoszláv címer alatt a trianoni szerződés ratifikálásának dátuma olvasható. A kő
A Rábavidék című lap 1922. augusztus 27-ei számának tudósítása szerint szeptember 3-án szentelték fel Felsőszölnökön az első világháborúban elhunyt hősök emlékoszlopát. A két világháború között a felsőszölnöki, alsószölnöki, szakonyfalui, apátistvánfalvi és rábatótfalui iskolások május utolsó vasárnapján a hármashatárkőnél ünnepelték a hősök emlékünnepét. A magyar himnusz eléneklése után egy tanító az első világháborúról és a trianoni békeszerződésről beszélt. Megígértette a tanulókkal, hogy tavasztól őszig mezei virágokat hoznak a hármashatárkőhöz az első világháborúban elesett hősök emlékére. Ezután a tanulók hazafias verseket szavaltak és énekeltek, majd meguzsonnáztak. A második világháború után, a vasfüggöny korszakában a hármashatárkő megközelíthetetlen volt. A rendszerváltás évében, 1989. június 4-én nyitották meg először a határokat a hármashatárkőnél, és találkozhatott a három nép. Azóta minden évben megrendezik a találkozót.
A trianoni határok véglegessé válása után a felsőszölnökiek tömegesen kértek útlevelet, mivel az osztrák hatóságok az Ausztriába utazó napszámosoktól és cselédektől ezt megkövetelték. A kérelmezők a nyári időszaki munkát addig is Ausztriában végezték. A körjegyző jelentése szerint Felsőszölnök a távozó munkások hiányát nem érezte meg, mivel a népes falu lakosai itthon a kellő munkaalkalmak hiánya miatt nem találtak elegendő és megfelelő napszámkeresetet.
Az ausztriai munka egyik célja volt a német nyelv elsajátítása. 1924-ben a falu minden tisztviselője három nyelven beszélt (Koltay Pál körjegyző, Wachter Mátyás községbíró, Embersics Ferenc m. kir. postamester, Fontányi Péter igazgató-tanító).
A felsőszölnöki férfiak a második világháborúban is magyar katonaként szolgáltak. Erről a háborúról is szólnak népdalok. Az egyik például a Don-kanyarban elesett katonákat siratja: „Ebben az orosz völgyben, / a legények mint vértanúk, / értünk harcolnak. / Ebben a fekete füstben, / nem láttam meg, / mikor röpült ide a golyó. / A golyó ide röpült, / szíven ütött, / megsebezte szívemet. / Megsebezte szívemet, / hogy nem tudok, / felállni többé.” (A szerző fordítása.) Oroszországban hadifogolyként hunyt el a 23 éves Sulics József honvéd 1945. december 19-én. Hadifoglyok voltak: Bajzek Károly, Bajzek Lőrinc, Csabai Vendel, Gyécsek József, Drávecz Vendel, Kerécz István, Krajczár Vilmos, Mukics Márton, Rapos Ágoston, Skaper József, Sulics József, Szukics József és Zotter Ágoston.
A második világháború vihara aránylag csendesen vonult el Felsőszölnök felett. 1941 tavaszán e szakaszon megszűnt a trianoni határ. A magyar honvédség visszafoglalta Vas és Zala megye 1920-ban elcsatolt déli területeit, és visszaállították a magyar közigazgatást. Felsőszölnökön át rendszeres autóbuszjárat közlekedett Szentgotthárd és Muraszombat között. 1945. január közepétől a németek Vas megyében, Magyarország nyugati határánál „birodalmi védőállás” (Reichsutzstellung) kiépítésébe kezdtek. Így Szentgotthárd környékén is, Vasszentmihály-Nemesmedves-Felsőrönök-Rábafüzes-Alsószölnök vonalában. A zsidó munkaszolgálatosokon kívül a helyi polgári lakosság is részt vett a kényszerített munkában. Márciusban Felsőszölnökre menekültek érkeztek az ország belsejéből és Erdélyből. Egyesek továbbmentek nyugatra. Sok család kapott átmeneti szállást a szlovéneknél.
A falut 1945. március 31-én érték el a szovjet csapatok. Az orosz katonák és a szlovén partizánok könyörtelenségeiről terjesztett hírek miatt az emberek tartózkodóak voltak. Szeptemberben nem kezdődött el az oktatás az iskolában, mert az épületben működött a Vörös Hadsereg kórháza. Az ország más vidékeihez képest Felsőszölnökön jobb volt a helyzet, nem voltak háborús károk. Még Pestről is befogadtak egy-két hónapra gyerekeket a családok, élelemben itt nem volt hiány. Némelyekkel még ma is leveleznek.
A második világháború után Magyarország ideiglenes határait az 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény szabta meg, az 1937. december 31-ei állapotnak megfelelően. A határon átjáró jugoszláv partizánok újabb határrendezésről beszéltek. Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés azonban véglegesítette a trianoni határokat.
A szomszédos országok között gazdasági csempészet folyt. A kettős tulajdonosok és munkanélküliek csempésztek gyalog vagy szekérrel, elsősorban Felsőszölnökön, a magyar-osztrák-jugoszláv határ találkozásánál.
A legtöbb áruféleséget Ausztriából hozták át Magyarországra (süvegcukor, só, szaharin, tűzkő, edény, cipőtalp, petróleum, ruha, kékfestő anyag, kötény és különböző szerszámok), Ausztriába pedig szappant, húst, tyúkot, malacot, tojást és borral töltött hordókat juttattak át. A hordókat az erdőben gurították át és vissza, vagy szekéren (trágya, széna közé rejtve) vitték át és a Rábán úsztatták vissza. Jugoszláviába Magyarországról leginkább dohány került, friss húsért cserélték el. Onnan delénkendőt, férfiinget, méteres szövetet és pálinkát hoztak.
A háború után elsőként Felsőszölnökön is a körjegyzőséget újították meg, de ez csak Ritkaházát jelentette a közigazgatási hatókör tekintetében. A többi valaha idetartozó községet a – már az első világháború után keletkezett s most visszaállított – határ elvágta Magyarországtól. Mivel a faluban sem politikai pártok, sem szakszervezetek nem voltak, a megalakítandó képviselő-testületbe a tagokat a község demokratikus érzelmű lakosaiból
a nemzeti bizottság jelölte ki. A tizennégy fős képviselő-testület tagjai társadalmi helyzetük szerint: egy pap, két iparos, egy molnár, két törpebirtokos, két mezőgazdasági napszámos és hat kisbirtokos.
A Szentgotthárd környéki szlovén falvakban a termőföld kétharmada 1945 után is magántulajdonban maradt. A vidéken csak egy nagybirtok volt: a cisztercita szerzetesek szentgotthárdi és környékbeli birtoka. Felsőszölnökön a legtöbb földdel (94 katasztrális hold) az egyház rendelkezett. A lakosság között a tizenöt holdasok már nagybirtokosoknak számítottak. Az erdők többsége a zirci cisztercita apátság tulajdonát képezte.
A földigénylő bizottság megalakulása utáni ötödik napon, 1945. április 27-én mind a huszonkét igénylő visszalépett, s a bizottság feloszlott. A földterületet az egykori Volksbund-tagoktól akarták elkobozni. Amikor kiderült, hogy más fölosztható terület nincs, az igénylők visszaléptek, mivel rokoni kapcsolatban voltak az elkobzásra ítélt földek tulajdonosaival.
1946. március 18-23. között összeírták az országban élő nemzetiségi lakosokat. A Szentgotthárd környéki szlovének magyarnak, de szlovén anyanyelvűnek vallották magukat. Szülőföldjükhöz ragaszkodva, félve a kitelepítéstől döntöttek a kettős identitás mellett. A Szabad Népben megjelent hírek is hatással voltak erre a döntésre: „Ha valaki szlovénnek vallja magát, akkor számolni kell neki a kényszerkitelepítéssel, átadják őket a jugoszlávoknak … Ha magyarnak vallja magát, akkor végleges elmagyarosításnak néz elébe egész családja” – olvasható az 1946. január 21-ei számban.
A Szabad Vasmegye szerint a párizsi magyar-jugoszláv békedelegációk közötti tárgyaláson lakosságcseréről is szó volt. Negyven-negyven ezer ember cserélt volna lakóhelyet három év alatt. Az átköltözők ingóságaikat magukkal vihették, ingatlanaikat az állam megtérítette volna. Erre, szerencsére, nem került sor.
A németek kitelepítésekor Felsőszölnökön kétszázan kerültek a kitelepítendők listájára. A lista felülvizsgálata után mindenkit mentesítettek szlovénekkel való vegyes házasság és németül tudás hiánya indokkal.
1956 októberéig a mezőgazdasági termelőknek termékeik meghatározott mennyiségét a szabad felvásárlási árnál alacsonyabb, megszabott áron kellett az állam rendelkezésére bocsátaniuk. A beszolgáltatási rendszert a városi lakosság és a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg ellátásának megszervezése motiválta. A beadási kötelezettség a terményekre, az állatokra, a tejre, a baromfira és a tojásra, illetve a borra terjedt ki.
Felsőszölnök lakói is kénytelenek voltak teljesíteni „beadási kötelezettségeiket”, ez azonban nem volt zökkenőmentes. 1951 júniusában például baromfi-beadási kötelezettségüket nem tudták teljesíteni, mivel a lakosság nem foglalkozott kacsa- és libatenyésztéssel, a tyúkok pedig „tojtak és kotlottak”. A tanácsülésen a vb-titkár kérte a tanácstagokat, hogy a lakosság igyekezzen teljesíteni beadási kötelezettségét „az új csirkékből és a kotlást elhagyó tyúkokból”.
„Demokráciánk keze Felsőszölnök községbe is elért” – tudtuk meg aztán, a kormány például ezer forint pénzjutalomban részesítette Skaper Vilmosné hétgyermekes anyát. A tanácsülésen ünnepélyesen adta át a tanácselnök a „Népköztársaság Elnöki Tanácsának Anyasági Emlékérmét”. Az 1951. július 8-ai tanácsülés kezdetén az iskolás gyerekek énekkara a „Megismerni a kanászt” dallamára kiénekelte a beadási kötelezettségüket jól teljesítő gazdákat. A tanácsülésen többek között megállapították, hogy „Felsőszölnök dolgozó népe az időben elvégzett aratással, a betakarítás győzelmével ad választ az imperialistáknak és az összeesküvőknek”.
1948. június 27-én a Kominform (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, 1947-1956) Bukarestben ülésező konferenciája elítélte a Jugoszláv Kommunista Párt politikáját. Ezután megromlott a viszony Jugoszlávia és a szocialista országok, így Magyarország között is. Felsőszölnökön az 1951. augusztus 5-i tanácsülésen elhangzott, hogy a falu szlovén anyanyelvű dolgozó parasztsága „a Jugoszláv határszélen méltóbb választ nem adhatott volna az amerikai szolgálatban álló Tito és társainak, mint azt, hogy tojásbeadását 92 százalékra, baromfibeadását 34 százalékra, szénabeadását 66 százalékra teljesítette” határidő előtt. Ebben az évben Felsőszölnök „baromfi- és tojásbeadási versenyre hívta ki az ország valamennyi községét”. Az eredmény nem ismeretes, az 1952. évi „begyűjtési vándorzászlót” viszont megnyerte Felsőszölnök a szentgotthárdi járásban. Mivel a másodnövények után nem volt beadási kötelezettség, fellendült a hajdina termesztése.
Az 1948-ban létrehozott nyugati, majd az 1950-ben kialakított déli határsávövezetben (a határtól számított tizenöt kilométeres sáv) lakó „nemkívánatos személyeket”, „kuláknak” nyilvánított vagy a begyűjtésben lemaradó gazdálkodókat, illetve antidemokratikussá minősített lakosokat kitelepítették. Vagyonukat államosították, büntető munkatáborokba gyűjtötték őket. Felsőszölnökön 1949-ben tizennégy, 1952-ben hat gazdát nyilvánítottak kuláknak (orosz szó, jelentése: ököl, marok), s internálták hortobágyi munkatáborba.
A kitelepítettek 1956-ban a Szentgotthárdi Járási Párt vb-hez írtak „mentesítési kérelmet”: „Sziveskedjék kulák lista alul felmenteni. Nem érzem magamat kuláknak. Csak 28 kh földem volt, az is csak III. és IV. o. volt Felsőszölnökön, nagy partos vidéken. Ebből szántó és rét kevés, többnyire erdő volt. Kizsákmányoló sem voltam, amit a Felsőszölnöki szervek is bizonyítják. Cselédem nem volt, családommal gazdálkodtam. Sem iparom, sem kereskedésem, semmiféle gépem nem volt. X. Y. volt Felsőszölnöki … házszám lakos, jelenleg Kanotapusztai Á. G. dolgozója.”
A tanácsülési jegyzőkönyvek szerint Felsőszölnökön is voltak „spekuláns kulákok”, akiknek „a mesterkedése miatt lemaradás mutatkozott a beszolgáltatásnál”. Egyikük – hangzott el a vád – „sertéseit többre tartotta, mint Sztálinváros építőit, avagy a földalatti gyorsvasút dolgozóit. Étkezési burgonyát etetett föl állataival, és ezzel megkárosította államunkat, de őt is utolérte dolgozó népünk sújtó keze és meg fogja kapni méltó büntetését.” Az ötvenes években Felsőszölnökön az olajütés is szünetelt, mivel a molnárt, aki ezzel foglalkozott, kitelepítették Apátistvánfalvára.
A begyűjtés éveiben aratás után a gabonakévéket közös szérűkre hordták, ahol cséplőgéppel közösen csépeltek. Tűzfigyelő szolgálatot is szerveztek, nehogy ellenséges személy felgyújtsa a közös szérűkbe hordott gabonát. Törvényerejű rendelet értelmében zsúpszalmát csak akkor volt szabad kézzel csépelni, ha a beadási kötelezettségét a cséplőgéptől a gazda már teljesítette. Sok zsúpfedeles ház volt akkor a faluban rossz állapotban, de tulajdonosaik hiába kérték a tanácsüléseken, hogy engedélyezzék a kézi cséplést.
1954-ben megkezdődött Felsőszölnök villamosítása. Az 1954. június 17-ei tanácsülésen vetődött fel először, hogy burgonyabogarat találtak, de még nem vették komolyan a gazdák az irtását. 1960-ban már megszervezték, hogy az „úttörőcsapat tagjai a szülőkkel karöltve burgonyabogárirtást végeztek az egész nyár folyamán községünkben, s a tanácstagok körzetükben” ellenőrizték azt. Ebben az évben alakult a gyümölcstermelő szakcsoport. A málnatermelő táblák kialakításánál sok vita volt. Az emberek csak azt nézték, hogy „a kijelölt tábla ne az ő földjüket érintse”, inkább másokét.
A nehéz gazdasági és politikai helyzet miatt 1949 és 1960 között közel háromszázan hagyták el Felsőszölnököt. A kulákoknak bélyegzett, hortobágyi munkatáborokba kitelepített emberek közül 1953 után sem térhetett mindenki vissza szülőfalujába, csak attól hatvan-nyolcvan kilométeres távolságig. (Részben ezért is lakik ma több szlovén család Vas megye Szentgotthárdtól távol eső községeiben.) Felsőszölnök lakói voltak a leginkább „nem megbízhatóak”. A hármas határ tövében élő szlovén lakosság bizonytalanságban élt. Ha a faluban feltűnt egy teherautó, már reszkettek félelmükben, hogy az ÁVH jött és internálják a lakókat.
Az ötvenes évekről a Magyar Kommunista Párt Szentgotthárdi Járási Bizottságához beérkezett jelentésekből is kapunk némi információt. A párttagok a „tökmagköpesztés céljából” összegyűlt családokat is felkeresték, hogy szorgalmazzák Felsőszölnökön a gyümölcstermesztés fejlesztését.
A lakosság a hiánycikkek miatt panaszkodott: kevés volt a boltokban a zománc- és vasáru. Egyáltalán nem lehetett kapni zsírosbödönt, kétliteres tejeskannát, éthordót, kocsikerékzsírt és lópatkósarkot, különböző nagyságú és méretű mosdótálat, férfikerékpárt, asztali tűzhelyt. A párt és a tanács tagjai figyelemmel kísérték s a gyári munkához hasonlóan tervezték, ütemezték a mezőgazdasági munkákat. Határidőket szabtak az egyes tennivalók elvégzésére. 1956-ban például a tanácselnök javasolta, hogy a házcsoportok lépjenek egymással versenyre, és vállalják, hogy az árpa- és zabvetést április 20-áig, a vöröshere és a lucerna vetését április 30-áig, a burgonya és a kukorica vetését május 5-éig elvégzik.
A „jól teljesítők” nevét és eredményét a tanácsháza falára kihelyezett „dicsőségtáblán”, a lemaradottakét a „szégyentáblán” tették közszemlére. A mezőgazdasági munkák állásáról folyamatosan jelentések készültek: „Dacára az esős időnek, úgy a kapálást, mint a burgonyatöltést elvégezték. Földjeik gazmentesek.” 1956-ban megszűnt a begyűjtés, 1957 januárjában ismét megindult az olajpréselés Felsőszölnökön. A forradalom idején „disszidált” a vb-titkár, négy tanuló és két pedagógus. Két napig nem volt tanítás az iskolában.
A volt körjegyző, Koltay Pál házának átalakításával 1956-ban – nemzetiségi nap keretében – kultúrházat avattak Felsőszölnökön, amelyet Pável Ágostonról neveztek el. Az ünnepségen részt vett Dalibor Soldatič, Jugoszlávia nagykövete és Pável Ágoston leánya, Pável Judit. A szlovén nyelvű ünnepi beszédet dr. Vilko Novak ljubljanai egyetemi tanár tartotta.
A Kádár-korszak a Szentgotthárd környéki, főként a felsőszölnöki szlovének számára a szigorított határvédelem, a „vasfüggöny kora”, mely a negyvenes évek második felétől a nyolcvanas évek végéig tartott.
Az osztrák és szlovén (jugoszláv) határt magas szögesdrótkerítéssel és speciális rakéta-riasztórendszerrel zárták le. A „vasfüggöny” eleinte a drótakadályból, aknamezőből, nyomsávból, az ország belső területein létesített ellenőrzési övezetekből állt. Műszaki részét az állami használatba vett ötven-száz méter széles határ menti sávon hozták létre. Egy 1962. évi kormányhatározat kimondta az ötvenméteres határsáv kitisztítását. Az erdőterület tulajdonosa köteles volt annak rendben tartásáról gondoskodni. Aki az utasítást megszegte, bűncselekményt követett el. A nyomsáv felszántása, boronálása, gyomlálása a falubelieknek munkalehetőség volt, még ha határőrök felügyelete alatt végezték is.
A drótakadályok (másfél méter magas, kettős sorban elhelyezett faoszlopokra erősített szögesdrót) közé telepített aknamező után következett a nyomsáv. Ez felszántott, szinte naponta gereblyézett terület volt. A határvonaltól számított ötven-ötszáz méter széles sáv volt a „határsáv”, egy tizenöt kilométeres terület pedig a „határövezet”. Ezekben csak meghatározott engedéllyel lehetett tartózkodni vagy építkezni. Ha a határövezetben élőnek rokonai, barátai voltak Jugoszláviában, „megbízhatatlannak” számított és kitelepítették. Az ÁVH (Államvédelmi Hivatal) éjszaka, teherautón, tizenöt kilogrammos csomag engedélyezése mellett vitte el ezeket az embereket.
1956-ban a magyar-jugoszláv határon felszedték az aknákat és a drótakadályt. A hetvenes évek elejére „szelíd vasfüggöny”, egy gyengeáramú drótkerítés váltotta fel az addigi műszaki zárat. 1989. augusztus 1-jén pedig végleg megszűnt a határőrizetnek ez a módja.
A tizennégy kilométerre levő szentgotthárdi ipari üzemek a hatvanas évek végén, a közlekedés javulásával váltak a felsőszölnöki középkorúak és fiatalok megélhetési forrásává. Akik az 1936-1938 közötti években a németországi Mecklenburg majorjaiban dolgozhattak idénymunkán, kerékpárt hoztak haza. Így azután azon járhattak be dolgozni Szentgotthárdra. Mások gyalogoltak vagy időnként lovas kocsin utaztak. A lovas kocsin való utaztatásért egy napig kellett dolgoznia az utasnak. A bejáró munkások utazását megkönnyítette az 1954-ben megindult autóbuszjárat (fakarusz, az Ikarusz gyár fapados autóbusza). „Mi Felsőszölnökön először csak gyalog jártunk. Gyalog mentünk Gotthárdra a vásárba és Gyanafalvára dolgozni. Az első világháború után a faluban csak a pap, Tüll Géza lovagolt. Kilenc-tíz fuvaros volt a faluban, akik fát fuvaroztak és így utasokat is felvettek. 1928-ban a sáros utat középen egy szekér szélességben felszórták kővel. Így lett makadám utunk. Gotthárdról Pacona Imre fiákerrel hozta az urakat a faluba. A harmincas években vett egy autót. Ez volt az első taxi a környékünkön. Az első biciklit Filó Ferenc molnár vette 1929-ben. Egy vasárnap délután, a litániára igyekvő öregasszonyok elcsodálkoztak: egy ‘ember’ két keréken utazott és nem esett le róla. Biztosak voltak benne, hogy ez csak maga az ördög lehet. Gyorsan keresztet vetettek a rózsafüzérrel. De nyugtalanította őket, hogy milyen nagy bűnt követhettek el, amiért az ördög megjelent előttük … Magyarországon a kerékpár drága volt. Az 1936-1938 között Németországban dolgozók vámmentesen hazahozhattak egyet-egyet.
Ezekben az években több mint kétszáz bicikli került Felsőszölnökre … A fakarusz egy Csepel teherautó volt, amire fából egy szekrényt csináltak, s két padot tettek bele. Tízen ülhettek, a többiek egymást támogatva álltak benne. Ezen már kalauz is volt, aki bilétákat árult” – emlékezett vissza Feleki Vendel.
A falun vezet át a Felsőszölnök-Vasszentmihály főútvonal, mely délre Muraszombat felé, északkeleten Budapest felé folytatódik. Rendszeres autóbuszjárat Szentgotthárd és Muraszombat között (Felsőszölnökön át) csak a második világháború alatt volt (1941–1945). A falun átvezető főútvonalat 1961-ben aszfaltozták. Az első személygépkocsit tanítók vásárolták 1963-ban. Az első rádió tulajdonosai 1940-ben a tanítók, a postai alkalmazott és a pap. Az első televíziót 1962-ben szintén egy tanító vette, majd tanácsi alkalmazottak következtek. Az 1970-es évektől kezdett széles körben elterjedni a tévé. Telefon a rendszerváltás előtt (1989) magánlakásban nem volt, csak a boltokban, kocsmákban és az iskolában. Nyilvános telefonállomás a postán állt rendelkezésre, illetve a posta mellett éjjel is működött egy segélykérő telefon. Ma már szinte minden házban van készülék.
A rendszerváltás idején a „vasfüggöny” lebontása, illetve az 1992-ben megnyílt Felsőszölnök-Martinje határátkelő megszüntette Felsőszölnök elszigeteltségét. Itt alakult meg 1990-ben a Magyarországi Szlovének Szövetsége, a szlovének első önálló kulturális szervezete, itt van a székhelye (1994 óta) az Országos Szlovén Önkormányzatnak. 1994-ben a települési önkormányzat átalakult kisebbségi önkormányzattá, 1998 óta pedig önálló szlovén kisebbségi önkormányzat működik a települési önkormányzat mellett.
