Egyre kevésbé bírom ezt az agyatlan várost, a benne élő sok zombiról nem beszélve. Hetek óta nem tudom kialudni magam. Leszámítva a tanyán töltött éjszakákat minden hajnalban megébredtem. Ma éjszaka viszont jól aludtam. Egy darabig. Hajnali egykor arra ébredtem, hogy valami dobog az ágy alatt. Az alattunk lakó – itt sípolás következik – gyermekének kétszer már elmagyaráztam, hogy nem tartom felemelő érzésnek, amikor este 11-kor elkezd zongorázni hálószobánk alatt. (Arról nem beszélve, hogy mindig ugyanazt a szerzeményt klimpírozza.) Megegyeztünk, hogy nyolcig csépelheti a klaviatúrát. Nos, ma este is betartotta a megállapodást. Nem a klaviatúrát verte, hanem a lehajtott zongoratetőn adta elő a már jól ismert darabot. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy lemegyek és a beígért himbilimbivel fogva történő, kéményen való áthúzást foganatosítom…
Aztán több okból is legyintettem:
A proli az proli, és az is marad.
A tanyára gondoltam, és arra, hogy milyen kiváló dolgunk lesz 5 napig. Csend, nyugalom, békesség... és a legfontosabb, hogy célegyenesbe fordult a felújítás. Péntekre minden kivakolva, kifestve, lepadlózva. Kész lesz a konyha, és nem egy rezsón kell varázsolni. Lesz mosogatónk, világításunk, és nem a hosszabbítókon kell átesni. A szobáknak végre szobaformájuk lesz. Az 5 nap alatt sok dolgunk lesz, azonban ezek a feladatok, ennek az évnek az utolsó simításai. Polcozunk, bútort restaurálunk, függönyt készítünk, takarítunk. Azt a pillanatot várom, amikor a negyedik nap végén, végre leülhetünk a berendezett tisztaszobában. Elővehetünk egy könyvet, társasjátékot, egy üveg pezsgőt, és végre – egy picit - megpihenhetünk, élvezhetjük azt, amit elértünk. Eddig mi voltunk a tanyáért, ebben az 5 napban azonban ezt most megfordítjuk.
