Katonacsaládban nőttem fel. Nem is akármilyenben.
(Abban a több okból is legendás osztálybó - amelyben édesapám is végzett - volt, aki az altábornagyi rangig vitte, a többiek pedig mind jelentős beosztásokból szereltek le. Ma már ezek katonák mind nyugállományba vonultak, azonban előtte a haza szolgálatában - egy hét lakattal őrzött, titkos, zárt világban – az életüket kockáztatták. Sajnos többen hősi halált is haltak, amiért akkoriban nekik nem járt dísztemetés.)
Azonban pontosan ezért belülről ráláttam a dolgokra, amiben természetesen vastagon benne volt a komcsi rendszer működési mechanizmusa. Nem a tehetség a rátermettség volt a legfontosabb – ez nem vonatkozik az előbb említett tábornokra. Semmi kedvem nem volt sorkatonának menni, és ahogy szaladtak az évek egyre kevesebb kedvem volt hozzá. Pedig mindent megtettek az illetékesek annak érdekében, hogy egy ideig náluk vendégeskedjek. Kisebb viadal alakult ki köztem, és a Honvédség között. Édesapám becsületére legyen mondva, hogy az öreg ebben a küzdelemben segítséget nem adott, de nem is gátolta azt, pedig mindkettőt megtehette volna.
Kezdődött a dolog azzal, hogy 1990-ben egy keddi napon behívót kaptam, hogy csütörtökön Szombathelyre kell bevonulni. Ja, meg persze. Nem ettem meszet! Szerencsére iskolába jártam, – bár az akkori habókos fejemmel, erről nem értesítettem a hadkieget - így ezt sikerült kivédeni.
A sorozásokra - mert valamiért nagyon akarták a bőrömet - mindig vittem az aktuális iskolalátogatásit és az allergiás papírokat (Valóban az vagyok.)
Ez egy ideig működött is. Katonáék azonban rájöttek arra, hogy sokan így vonják ki magukat a szolgálat alól. Bekeményítettek. Sebaj, az iskolalátogatásival nem tudnak mit kezdeni. Aztán az egyik sorozást éppen hogy megúsztam. Egy nagyon talpig katona, firtatni kezdte a koromat, a papír jogosságát, és a foglalkozásomat. Némi igazsága volt az embernek. Nehezen volt a számára hihető, hogy huszonkilenc évesen, ügyvezetőként, még mindig tanuló vagyok. Megcsapott a bevonulás lehetőségének szaga, így kisebb vita alakult ki köztünk. Aztán megállapodtunk, hogy a papír az papír. A pecsét, az pecsét. A szabály, az meg szabály. A Petőfi laktanyából kilépve tudtam, hogy új taktika kell. Elkezdődött bujkálásom. Megyéről megyére költöztem. Minden hatodik hónapban megváltoztattam a lakcímemet. Érjenek utol, ha tudnak! Sikerült nekik…
2002 hajnalán, amikor kijöttem a szavazófülkéből hozzám lépett valaki, hogy ismerem-e őt?
Nem.
Hát ő a postás, és levelem érkezett.
Kitől?
Szépen elővette a három levelet. Ebből kettő ártatlan meghívó volt egy-egy autóversenyre. A harmadik azonban nagyon veszélyesen nézett ki. Pecsét rajta, a sarkán nemzetiszínű zászló. A Hadkiegtől érkezett.
Ajjaj, ez baj!
Mi legyen?
Mondjuk, esetleg nem lehetne azt, hogy nem találkoztunk?
De. Visszaküldjem?
Igen.
Ha jön még, akkor azokat is?
Igen.
Így ragadtam egy nógrádi kisfaluban, ahol védelemben részesítettek, ha tetszik elbujtattak, eltüntettek. Soha semmilyen levélről többet tudomásom nem volt…
Szerencsére a sorkatonaságot eltörölték, én viszont maradtam. Azzal akartam a falunak meghálálni a segítséget, hogy az utánam járó normatív támogatás hozzájuk folyik be, pénzbe meg úgysem kerülök. Bár gondolom, onnan senki nem olvassa ezt az oldalt, de itt is nagyon szépen köszönöm azt, amit értetem tettek!
Mostanra azonban változott a helyzet. Nem lakom Felsőszölnökön, de úgy éreztem, hogy új hazára találtam, fantasztikusan jó emberek között, akiket nagyon szeretek. Szerettem volna hivatalosan is ehhez a közösséghez tartozni, és szerettem volna azt is, hogy mostantól ők lássák hasznomat. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy új lakcímem legyen. Ma hivatalosan is felsőszölnöki lakos lettem! Tudom másoknak ez csak egy lakcímkártya, de nekem ennél sokkal többet jelent….
