Hétfőn hajnalban méltó módon búcsúztunk el, ahogy igazi komoly szerelmekhez illik, akik önhibájukon kívül vesznek búcsút egymástól, de tudják, hogy a szerelmük a sírig kíséri a másikat.
Egy idegig csak néztük egymást ... farkasszemet nézve egymással, némán egymás bűvöletében megtorpanva.... ő párás szemekkel, én pedig búsan. A bordák közé szorított szavak nélküli lény némán kapkodott, mert tudta, hogy mit ordíthatna épp, mert éppen tombol a kimondhatatlan oszthatatlan érzelmi kötelék... Érezte ő is egyre hasítóbb szeretetem, és én hogy az ő szeretete az enyémben nő és dagad ... ez volt az a pillanat, amikor tudtuk búcsúznunk kell, és egy mosoly nyugtázta hároméves cinkosságunk erejét, és a vágtázva megtett kilométerek titkát ...
Fel hát az utolsó felfoghatatlan csatára, az utolsó nagy vágtára!
.. és utoljára feldübörgött a hathengeres szív, az enyém pedig majd meghasadt ...