A halál (smrt) a szlovén nyelvben nőnemű. A felsőszölnökiek fehér női ruhába öltözött férfiként képzelik el, aki lekaszálja az embereket. A közelgő halált hangos sírással-rívással próbálták elűzni, gondolták, így ismét fellélegzik a haldokló. A könnyű halál reményében családja mindaddig rózsafüzért imádkozott, amig az meg nem halt. A halálesetről harangszó értesítette a falubelieket. Ha a halott férfi volt, háromszor harangoztak a kis haranggal, ha nő, akkor kétszer a nagy haranggal. A gyerekeknek a kis haranggal harangoztak kétszer vagy háromszor.
Felsőszölnökön 1976-ig otthon ravatalozták fel a halottat. Két éjjel virrasztottak mellette. Az asszonyok a szobában a halott mellett imádkoztak és egyházi énekeket énekeltek. A férfiak a konyhában kártyáztak és bort ittak. Reggel, mikor elmentek, pálinkát kaptak. A temetés napján az udvaron búcsúztatták az elhunytat. A halott nevében egy hattagú asszonykórus és a kántor búcsúzott a családtól, a rokonoktól és a falubeliektől. 1976 után a ravatalozó előtt énekeltek. A XIX. században siratóasszonyok is voltak a faluban.
1883-ban a ljubljanai Anton Trstenjak a felsőszölnöki temetőben találkozott egy siratóasszonnyal. Itt és a környékbeli községekben még szokás volt, hogy temetéskor az asszonyok siratták férjüket vagy fiukat, a lányok pedig anyjukat.
A sirató szövegéből megtudható, mi volt a feladata a gazdának, fiának és az anyának a családi munkamegosztásban. A családfő irányította a gazdaságot és osztotta be a munkát a családtagoknak. Ő kereste meg idénymunkán az adóra és a meg nem termelhető javakra (cipő, ruha, só) szükséges pénzt. Sokszor még a kenyérgabonát is. A családfő keltette reggel a családot, ő ment ki elsőnek – ő taposta le a harmatot – a mezőre, erdőre. Gondoskodott az állatok almáról (fenyőfa tűlevele), szecskájáról és gondozta (kefélte) őket. Az asszony és a gyereke anyagilag és erkölcsileg függtek a családfőtől. Ahogy kérdéseivel a sirató szövege tételesen elő is sorolja: „…Mihez kezdünk most, hogy élünk majd? Ki teremti elő nekünk a kenyeret, ki szántja fel a földjeinket, ki fog vetni, ki fogja lekaszálni a rétet, ki fog szép nadrágot hordani, ki szerez szövetnadrágot; ki kel fel korán, ki kelti a családot; ki tapossa le a harmatot; ki szerzi be nekem a fát, ki fuvarozza haza a tűleveleket; ki tartja rendben a disznóinkat, ki veszi meg őket; ki fogja a marháinkat, teheneinket fésülni, etetni; ki fogja felnevelni a gyerekeket; öltöztetni; ki fog engem etetni; ki fog mákos kalácsot enni; ki fog nekünk szecskát vágni…”
Az apa, a férj halálával a család elszegényedett, a falu társadalma nem becsülte meg az özvegyet és gyermekeit. A feleség, anya halálával a leánygyermekek kerültek hátrányos helyzetbe, mert nem volt, aki elkészítse számukra a stafírungot (vászon, ruha, vánkos, ágy), és aki férjhez adja őket. Az asszony feladata a gazdaságban – a sirató szerint – az ételek elkészítése és
a len feldolgozása volt a XIX. század végén. A sirató végén az özvegy köszönetet mondott a temetésen megjelenteknek azért, hogy férjét elkísérték utolsó útjára, és mindenkit meghívott a halotti torra. Felfogadott siratóasz-szonyok is voltak, akik kötött szöveg alapján siratták az elhunytat.
A nyolcvanas évekig volt szokásban a jellegzetesen csak a szlovénekre jellemző „harangütés” – ritmikus harangozás a temetés alatt. A harangütők a templomtoronyban két harangnak a széléhez ütögették annak nyelvét felváltva, a harmadikkal pedig egyenletesen harangoztak. Az 1960-as évekig csak a módosabbak rendeltek harangütést temetéskor, az 1970-es években már majdnem mindenki. A nyolcvanas években a szokás kihalt, villany és gép harangozott immár.
A boronafalú házak idején élt az a hiedelem, mely szerint minden háznak, családnak volt saját házikígyója. A régi boronaházak falában lakott. Éjjel hallani lehetett a hangját, amely az óra ketyegéséhez hasonlított. Óvta a házat a bajtól. Ha valaki megölte, ő is meghalt, vagy elpusztultak az állatai. A szláv néphagyományban a házikígyó az ősök lelkének a megtestesítője, ezért nem szabad megölni. Különbséget tesznek a nőstény és a hím kígyó között. Utóbbi rövid és vastag, fején koronát visel. Ha fürdik, leteszi azt. Aki ellopja, gazdag lesz.
Az úgynevezett „népi imákat” a templomon kívül mondták el. A legismertebb, egész Európában elterjedt, a Jézus szenvedéséről szóló népi ima – az „Arany Miatyánk” – változatai Felsőszölnökön is ismertek. A nép ismerte az úr imáját (Miatyánk) és Mária imáját (üdvözlégy, Mária). Ebben a családi körben – Atya-Anya-Fiú – hiányzott a Fiú imája. Így keletkezett az Arany Miatyánk evangéliumi jelenetek és népdalok motívumaiból. A szlovének „aranynak” hívják, mivel egy nagyon értékes ígérettel fejeződik be: az imádkozónak minden bűne megbocsáttatik. Felsőszölnökön az ima elnevezése: „Ima Jézus szenvedéseiről”. Három részből áll. A kezdő kép megjeleníti a személyt, a szituációt és érzékelteti az elkövetkezendő eseményeket. A középső rész a szenvedéstörténet egyes fázisainak epikus, dramatikus megjelenítése (Jézus elfogása, kínzása, elítélése, megalázása, keresztre feszítése, az ezt követő természeti jelenségek, Mária-Jézus párbeszéde, Jézus lehulló és fölfogott vére). A záradék jelzi az ima eredetét (A kis Jézus azt mondja) és az elvégzéséért járó lelki hasznot, kegyelmet (bűnei megbocsáttatnak).
Felsőszölnökön az idősek nyelvében fennmaradt a villámlás és mennydörgés istenének neve – Perun – a szláv mitológiából a „belecsapott a villám” (Parün je vdâro) kifejezésben és a kövirózsa elnevezésében (parünovo pérge – Sempervivum tectorum) ismerhető fel. Ezt a növényt a zsúptetőkön termesztették a villámcsapás elhárításának szándékával.
