Három határ találkozásánál
Felsőszölnök – Magyarország legnyugatibb települése – Vas megyében, Szentgotthárdtól 14 kilométerre, a magyar-szlovén-osztrák határ és kultúrák találkozási pontjánál fekszik. Lakosságának kilencven százaléka szlovén nemzetiségű. Határátkelője is van Szlovénia felé. A határon átlépve érünk fel a környék legmagasabb pontjára (
Felsőszölnököt a róla elnevezett Szölnöki-patak (Seniški potok, Ober Zemming Bach) szeli át, mely Türke-patak néven, Türke faluból ered. (Ma a szlovéniai Trdkovo, Magasfok része). A sportpálya helyén papi halastó volt, amire népi elnevezése (Póposki ríbnjek) is utal.
Felsőszölnökön és környékén a pannon és az alpesi éghajlat együttes hatása jellemzőek. Magyarország többi vidékéhez viszonyítva a csapadék évi 800 milliméteres átlagos középértéke itt a legmagasabb. A domborzati viszonyok és a növénytakaró alapján a táj magashegységi jellegű (Noricum Stiriacum). Az erdők őshonos fája a jegenye- és vörösfenyő. A luc- és erdeifenyő mellett sok a nyír, megjelenik a havasi éger és a fürtösbodza is. Az erdők aljnövényei között sok a ritkaság, gombában is gazdagok (vargánya, rókagomba, galambgomba). A fenyérgamandornak (Teucrium scorodnia) Felsőszölnök az egyetlen magyarországi előfordulási helye. Tímár Gábor fedezte fel 1997-ben a határsávban. A harminc-ötven centiméter magasra növő, kissé zsályára emlékeztető törpecserje zöldes- vagy sárgásfehér virágai júliustól szeptemberig nyílnak.
Azok a növényfajok, amelyek miatt az itteni erdők természetvédelmi jelentősége igen nagy (mohafajok, korpafűfajok, páfrányfajok és a havasi éger), a sajátos föld- és erdőhasználat következtében szaporodtak el. Az erdők helyén kialakult irtásfaluban az évszázadokon keresztül változatlan gazdálkodási rendszer a növekvő népesség megélhetését csak a szántók bővítésével tudta biztosítani. Ezért egyre több erdőt vágtak ki. A letarolt területeket vagy feltörték, vagy átmenetileg legeltették, illetve kaszálták. Irtással még a XIX. század elején is foglalkoztak, a folyamatot a helybeli plébános, Kossics József így írja le: „…egy szálig levagdalván, mezőt csinálnak a fenyvesből; melly foglalatosságok abból áll, hogy kikeletkor a’ hasznavehető vastagabb fákat kiszemelvén levagdalják, ‘s haza hordják; a’ többit pedig ledöntögetvén szépen elegyengetik az egész táblán, hogy mindenhol elfedje, ‘s ott hagyják egész őszig száradni. Ekkor neki mennek, ‘s nehány helyen meggyújtják… Ez leégvén, a’ nagyját, a’ mi még haszonra való, öszveszedik, ‘s haza viszik kormosan, a’ földet pedig, mellyet illyen égetés után Celina-nak neveznek, nagy keservesen felszántják, minden második harmadik lépésre meg-megálván a’ sok törzsök és gyökér miatt, mellyeken ekéjek nagy idő-vesztegetéssel emelik által, hogy kár ne essék benne; bajlódnak szegények ‘s izzadnak valóban, azt sem tudván, ha kétszeresen e, vagy csak egyszeresen adja vissza a’ háládatlan föld belé szórt gabonájokat… A’ törzsök körül, mivel ekével nem lehet hozzá férni kár nélkül, kapával kell felforgatni a’ földet, és igy kit szántva, kit kapálva bevetik az illy földet…”
A legelőterületek nem fedezték a jelentős állatállomány takarmányát, ezért az erdőben is legeltettek. A bükk, a kocsányos és kocsánytalan tölgy makkja Felsőszölnökön – ahogy az ország számos más falujában – főleg a sertésállomány őszi és téli felhizlalását szolgálta.
A hagyományos földhasználat legjellemzőbb formái – a bakhátas szántóművelés, a kaszálórétekre alapozott szarvasmarhatartás és a kisparaszti szálaló erdőgazdálkodás – ma is megtalálhatók. A táj jellegét a mozaikos extenzív gazdálkodás alakította ki és tartotta fenn évszázadokig.
A lakosság alkalmazkodott a természeti adottságokhoz. A vizenyős völgyek nem voltak alkalmasak a hagyományos építkezésre, ezért a házak a dombtetőkre, domboldalakba települtek. A csapadékos időjárás miatt igyekeztek minél több szabad, de fedett teret létrehozni. A csüngőereszes, csonkakontyos nagy tető vagy az oszlopos tornác felelt meg ennek a célnak.
A nagy tetőtér a széna tárolására szolgált. A faragott gerendákból összecsapolt boronafalú házakat kívülről betapasztották, később bevakolták. Idővel földből döngölt vagy földlabdákból összerakott úgynevezett fecskerakásos falú házak is épültek.
Az erősen tagolt, dombos vidéken elterülő falunak két belterülete van, ami arra utal, hogy két falu olvadt itt egybe. A János-hegy helyén lehetett az a falu, melyet a források Iwanfolua néven (1387) említenek. A mai faluközpont a fő út mellett egy szűk völgyben fekszik. A határban a dűlők nem szabályos alakúak és nem egyenlően oszlanak meg a gazdaságok között. Az eredetileg nagyobb földdarabokat keskeny, hosszú szántókká alakították. A megművelt terület elaprózódásának okát a birtokoknak az öröklés folytán való erős tagozódásában kereshetjük. Ennek oka pedig a vidék túlnépesedésében és az elhelyezkedési nehézségekben keresendő.
A dombokon épült házak kisebb csoportokban helyezkednek el. A házcsoportok lakói eredetileg rokonok voltak. Az utódok legtöbbször a szülők birtokán építkeztek, majd később közeli vagy távolabbi rokon örökölte a házat. A házcsoportok körül egy tagban van az eredeti családi birtok, csak a később örökölt vagy vásárolt birtokok esnek távol a portától. Többségük a birtok első tulajdonosának nevét viseli. Amikor ez a család kihal vagy a rokon családok száma csökken, a házcsoport annak a családnak a nevét veszi át, melynek több háza van ott. Felsőszölnökön huszonöt házcsoport van és közel százötven különböző háznév. Az egyes házak, illetve családok háznevet viselnek. A család kihalásával a házneveket a nem rokon család is örökli. A lakók egymást háznevükön ismerik, emlegetik és szólítják. Házasságkötés után a férj és a feleség továbbra is a saját háznevén ismert, illetve idővel annak a házneve válik általánossá, akinek a házában laknak. A gyerekek annak a háznak a háznevét öröklik, amelyben felnőnek. Abban az esetben is, ha az nem az apa, hanem az anya háza.
A község gazdasági helyzetére a rendszerváltás (1989) előtt nagy hatással volt periferikus fekvése, a volt jugoszláv és osztrák határ közötti beékelődése, és természetesen a domborzati viszonyok.
A felsőszölnökiek az 1960-as évekig szinte kizárólag földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, jövedelmüket idénymunkával egészítették ki. Az 1960–80-as években egyre több fiatal helyezkedett el a szentgotthárdi ipari üzemekben. A községben a kétlakiak és a munkások voltak túlnyomó többségben.
A második világháború előtt a termőföld nagy része a tizenöt hektárnál kevesebb földdel rendelkező gazdáké volt. A háború után is magántulajdonban maradt a föld kétharmada. A művelési ágak szerinti megoszlás is más képet mutat itt, mint máshol az országban. A felszín 47 százalékát borítja erdő, a szántóföld aránya pedig 26 százalék. A termőföld nagyon agyagos, kavicsos és terméketlen. Csak hat-nyolc gazdaságnak van tizenöt-húsz hektár földje, a többség két-három hektár földdel rendelkezik. Szőlőt 1935-ben még hat hektáron termesztettek, ma már csak a ház körüli lugasokon.
Az 1950-es évekig jelentős volt az alma- és szilvatermesztés. A harmincas években sok új fát ültettek az állami gyümölcstelepítési akció során.
A negyvenes években jó termés esetén nyolcvan-száz vagon almát is értékesítettek. A felsőszölnöki alma (mosánszky, jonatán, bőralma, pogácsaalma) és szilva (hosszú, piros, sárga) ismert volt egész Magyarországon. Néhány gazdaság két-háromezer pengőt is megkeresett gyümölcsértékesítéssel.
A hetvenes évek óta nem gondozzák a gyümölcsfákat, így azok egyre silányabb termést hoznak. A fák elöregedtek, újakat nem ültetnek. A gyümölcsfajták és azok minősége már nem felel meg a piaci követelményeknek. Az 1990-es években egy felsőszölnöki lakos vállalkozott, szlovéniai segítséggel, intenzív almatermesztésre. 2000-ben többen is csatlakoztak a Phare által is támogatott vállalkozáshoz, amelynek keretében almafacsemetéket ültettek, gyümölcsaszalót, gyümölcslékészítőt és pálinkafőzdét építenek.
Rendre kaszálnak (Kozár Mária felvétele, 1972) |
|
Tehénfogat (Kozár Mária felvétele, 1972) |
A pannóniai szlávok örökösei
A magyar állam területén már annak megalapítása idején is éltek más népek. Őshonosnak ismerik el a kutatók nyugaton a szlovéneket, északnyugaton a szlovákokat. A szlovének ősei 550 körül érkeztek arra a földre, ahol ez az etnikum ma is él Szlovéniában és a határain túlnyúló területeken. A magyarországi szlovének etnikailag a Szlovén Köztársaságban, az osztrák Karintiában és Stájerországban, az olaszországi határ menti tartományokban, illetve szerte a világon élő mindösszesen hárommilliónyi szlovénséghez tartoznak. A magyarországi nemzetiséget alkotók többsége ma a Vas megyei Szentgotthárdon, a hozzácsatolt Rábatótfaluban (Slovenska ves) és hat környező községben (Felsőszölnök – Gornji Senik, Alsószölnök – Dolnji Senik, Szakonyfalu – Sakalovci, Apátistvánfalva – Ťtevanovci, Orfalu – Andovci, Kétvölgy – Verica-Ritkarovci) él. Laknak még szlovének Szombathelyen, Mosonmagyaróvárott, Budapesten és szétszórtan Magyarország egész területén. A statisztika szerint 3056-an vannak (1990), becsült számuk ötezer fő.
Régészeti kutatás sem Felsőszölnökön, sem környékén nem folyt, a határközeli, a határsávba sorolt települések közelében 1989-ig még sétálni sem lehetett az erdőkben és a szántókon, nemhogy kutatásokat, ásatásokat folytatni. A szlovéniai régészek határozott véleménye szerint azonban a Rába és a Mura közötti terület lakott volt minden régészeti korszakban. A határon túl a Muráig a régészeti feltárások a második világháború után kezdődtek, az 1980-as években pedig intenzívvé váltak. A legrégibb lakott települések a korai kőkor végén és a rézkorban keletkeztek.
A rézkorban elsősorban a dombos Goričko vidék (melyen Felsőszölnök is fekszik) szélén telepedtek le, e terület középső része lakatlan maradt. Ennek oka, hogy ezen a dombvidéken egybefüggő erdő fekszik, és rossz minőségű a termőtalaj. A régészeti leletek szerint a rézkor lakott települései Felsőszölnök közvetlen szomszédságában az alábbi helyeken találhatók: a Ťpic breg nevű domb tövében đepinci falu és Felsőszölnök határán (a đepinci területéhez tartozó Stari studenec, azaz Régi kút nevű dűlőben), Budinci, Dolenci, Neradnovci, Boreča, Stanjevci falvak területén, a Gomila (Hant) nevű dűlőben Markovci mellett, a Ťpilakov breg nevű domb tövében Gornji Petrovci mellett. đepinciben és Budinciben rézkori kőbalta került elő.
A középső bronzkorban ezeket a településeket elhagyták lakosai és újakat hoztak létre. (Oloris pri Dolnjem Lakošu/Alsólakos mellett, Gáborkert dűlő Lendva mellett, Gosposko dűlő Hotiza mellett és Prapornica dűlő Gančani mellett). A késő bronzkorban a Mura jobb partján keletkeztek települések (Gornja Radgona, Kriševci). A vaskohászat, bányászat, kereskedelem virágzásának korában a vidék majdnem lakatlan. A Kr. e. IV. század elejétől Dél- és Délkelet-Európát a kelták próbálják meghódítani, de ezen a vidéken ritka a kelta lelet (Alsólakos).
A Rába és Mura közötti vidék a római korban az Illiricum inferior provinciához tartozott. Claudius császár uralkodása idején kapta a Pannónia nevet, Traianus császár korában (105–107) pedig a Pannónia superior elnevezést. A törzsnépességet a római korban is az őslakosok alkották, akik lassan alkalmazkodtak a római közigazgatáshoz, romanizálódtak. A gazdasági és kulturális fellendülést 169-ben a kvádok és markománok betörése szakította félbe. Marcus Aurelius ezt ugyan visszaverte, de nem lett béke. A III. században a barbár népek támadásai egyre gyakoriabbakká váltak, a Római Birodalom hanyatlani, gyengülni kezdett.
A Felsőszölnök közelében feltárt római halomsírok lelőhelyei: Pažnik dűlő đepinci határában, Sočina graba dűlő Dolenc határában, Gosposko dűlő Dolenci határában, Na ogradaj dűlő Boreča határában, Trenk dűlő Ženavlje határában.
Már ebből is megítélhető, hogy a rómaiak idejében sűrűn lakott a vidék. A Goričko dombvidéken (amelyen Felsőszölnök is fekszik) a halomsírok a völgykatlanokban, a dombok lábánál és lankáin találhatók. A határ szlovéniai oldalán a régészeti kutatások eddig tíz római kori települést tártak fel. A halomsírokban különböző hamvasztásos temetkezés nyomai találhatók meg. A leletek többsége helyben – az I. századtól a III. század elejéig tartó időszakban – készült kerámiaedény.
A
Ebből a korból őrizte meg a szájhagyomány a „mrski” (gyűlöletes, utálatos) szót a felsőszölnöki szlovén nyelvjárásban. A szó a legrégibb szlovén, úgynevezett II. Freisingi nyelvemlékben szerepel: „Ha ősünk nem esett volna bűnbe, akkor örökké élt volna … Azért vessük el ezeket a gyűlöletes ördögi cselekedeteket, éspedig: a bálványimádást, felebarátaink rágalmazását, a lopást, a gyilkolást, a paráználkodást, az eskü megszegését…” A bűnről és bűnhődésről szóló prédikációt valószínűleg a Karantániából a IX. században Alsó-Pannóniába települt szlovének hozták magukkal, s Metód és tanítványai is használták. A vasi szlovének elődei a Metód-tanítványok prédikációjából ismerték meg, s adták tovább, őrizték meg a mai napig ezt a több mint ezeréves szót – a „grdi mrski” (ronda utálatos) állandó szóösszetételben.
Az alsó-pannóniai szlávok nagy része már az Árpád-kor végére beolvadt a magyarságba. Kisebb részük a nyugati határvédő sáv (gyepűelve) területére szorult, s több mint egy évezrede folyamatosan együtt él az államalkotó nemzettel. A
A Vas vármegyében élő s a győri egyházmegyéhez tartozó szlovén hívek által lakott vidék (esperesség) a katolikus egyháztól a „Tótság” (szlovénül: Slovenska okroglina) nevet kapta. A magyarok kezdetben „tótoknak” hívtak minden szláv népet, később csak azokat, akik magukat szlovéneknek nevezték: a Vas és Zala megyei szlovéneket, a felső-magyarországi szlovákokat, a XVI. század végéig a szlavónai horvátokat is.
Amikor Mária Terézia 1777-ben – Szombathely székhellyel – új egyházmegyét alapított, egyházigazgatásilag egyesítette a magyarországi katolikus szlovéneket. Ekkor keletkezett a Vendvidék (szlovénül Slovenska krajina) elnevezés, mely a történeti Vas és Zala megye katolikus szlovén híveit tömörítette egyházi keretbe, új esperességi kerületbe. Beletartozott a Tótságnak nevezett vidék is.
A „vend” a magyarországi szlovének német eredetű magyar elnevezése. A középfelnémet „wint, winde” és az ófelnémet „winid” alakokon keresztül összefüggésben van a már a klasszikus latinban is meglevő „Venedi, Veneti” népnévvel. A szlávokra, mint a venétek helyére kerülő népre, a keleti germán nyelvhatáron ragadt rá a név. A magyarban az -us szóvég latinosítás eredménye. A „vendus, vindus” alak létrejöttében a német „wendisch, windisch” – német területen élő szlávokra vonatkozó – kifejezés is közrejátszhatott. A magyarországi – Rába és Mura között élő – szlovének vendekként való elnevezése tehát nem más, mint a letelepedésük előtt itt élt nép nevének továbbvitele a szlovének neveként. Ők maguk anyanyelvükön szlovéneknek nevezik magukat (Slóven, Slovenci, Slovenge, Slovenje).
Dobra uradalma
Felsőszölnököt először egy 1378. évi oklevélben még Alsószölnökkel együtt, egy községként említik: Zelnuk inferior et superior néven, de 1387-ben már külön: Zelnuk superiorként. Ebben az oklevélben szerepel Iwanfolua, mely ma falurész, a János-hegyen elterülő belterület.
A magyar Szölnök helynévnek a német Zemming és a szlovén Senik felel meg: a szlovénből került a magyarba. Jelentése „kaszáló, szénapadlás, szénapajta”. A falu korai névváltozatai káposztaföldekre (szlovénül: zelnik) is utalnak: Zelnuk (1387), Zewlnek (1538), Felsőzelnek (1548), feölseo Zelnik (1594).
Felsőszölnök a dobrai (ma Neuhaus, Ausztria) uradalomhoz tartozott, első földesura (1183–1391) a szentgotthárdi ciszterci apát volt. „Dobra-földét” az apátság valószínűleg már az alapításkor (1183) megkapta, de a határvillongások következtében kisiklott kezéből tulajdonjoga. II. Endre 1213-ban keltezett oklevelében visszaadta azt Szentgotthárdnak. A birtok ekkor a Dobra, Lindva, Sibring (Szölnök) patakok és a Rába által határolt földterületet foglalta magába a rajta élő apátsági jobbágyokkal együtt.
Szentgotthárd környékének nagy része a ciszterciek letelepedésekor „emberi művelésbe még be nem kapcsolt” gyepűelvi terület volt. A gyéren lakott zóna nagy része járhatatlan erdőség, mocsár. A mocsarak átjáróin vagy az erdők nyíltabb helyein kövekből és szálfákból mesterséges védműveket – gyepűket – létesítettek, melyeket árkokkal is megerősítettek.
III. Béla király az apátsági birtok kijelölésekor a gyepűelve folytonosságát a Rába mentén megszakította, hogy országának ez a része is bekapcsolódjék a civilizáció vérkeringésébe. A terület megfelelt a ciszterci monostori gazdálkodás két legfőbb ága, a földművelés és az állattenyésztés számára is. De használatba vétele előtt elő kellett készíteni a talajtörés kemény munkájával.
Ez erdőirtást és talajszárítást jelentett. Először a monostorhoz közeli mocsaras völgyeket tették művelhetővé és lakhatóvá. Ezzel a ciszterciek rendjük alapítójának, Szent Bernátnak a tanácsát követték, aki arra intette fiait, hogy a völgyeket keressék, mert – úgymond – a termékenység a völgyekben van. „Ott dúsan tenyészik a növényzet, súlyosodik a kalász és terem száz magot.”
Valószínűleg ezekből az időkből, a XII. századból származik egy Szent Bernátról szóló szlovén népdal, melyet Felsőszölnökön ma is énekelnek. (Prelejpe ravne so polé/Gyönyörű sík mezők). Bár az első verszakban „egy legény” szerepel, a népdal szlovén etnikai területen gyűjtött variánsai alapján megállapítható, hogy Szent Bernátról van szó, aki egy sík mezőn Szűz Máriával találkozik. Fiatal korában nagy mulatozó volt, később Szűz Mária nagy tisztelője lett. A felsőszölnöki változatban is szépen énekel és találkozik Szűz Máriával. A mezőn a szentmiséről vidáman hazafelé igyekvő legény motívuma a Felsőszölnökön gyűjtött népdalban egybecseng Schwartz Elemér feltételezésével, aki szerint Szent Gotthárd temploma magányosan állt, a lakott telepektől távol.
1391-től a Széchy nagybirtokos családé lett a dobrai uradalom. Széchy István magvaszakadtával (az 1530-as években) a leányág örökölte. A Széchy lányok házasságai révén váltak érdekeltté a Zekel, Erdődy, Thurzó, Choron és Poppel családok is a terület birtoklásában. Széchy Magdolnát 1582-ben Lobkowitz Poppel László vette feleségül, aki cseh csapatokkal jött Magyarországra, s házassága révén jutott Dobra, Szentgotthárd és Trencsén uradalmához. Leányukat, Poppel Évát, Batthyány Ferenc vette feleségül, s kapta vele a birtokot hozományként. Több per és csere után 1642-től Batthyány Ádámé lett a dobrai uradalom és végleg a családé maradt. Napjainkban mind a család hercegi, mind a grófi ágának vannak birtokai az ausztriai Dobrán (Neuhaus).
A fellelhető urbáriumok szerint Felsőszölnök 1553-ban judicatus (bíróság) helye. 1555-ben Superior Zelnek a Judicatus Zulnukhoz tartozik, negyvenhét jobbágy, hét zsellér lakja. 1595-ben pedig villaként (falu) említik. 1601-ben egytelkes nemeseket is találunk itt. 1608-ban Salmis Fülöp és Poppel László személyenként tíznél több jobbágy ura. 1611-ben Széchy Tamás huszonöt féltelkes jobbágy és egy zsellér fölött rendelkezett.
Az 1637. évi urbárium szerint a faluban a Batthyányakhoz tartozott hét félhelyes jobbágy családfő: Kosz Mihali, Baizek Thamas, Serfecz Andras, Juricz (?) Martin, Gecsek Andras, Lazar Andri, Boznek (?) Ivan. Az első négy család Szent Mihály és Szent György napján harminc-harminc krajcárt adózott, és adniuk kellett családonként három tyúkot. A többi három család huszonöt-huszonöt krajcárt adózott, s szintén három tyúkkal toldották meg azt.
Január elsejétől Szent Mihály napjáig minden hónapban egy hordó bort tartoztak „elkorcsmallani”. A dobrai földesúrnak volt „Czemingen” egy tábla, negyven köböl mérőt kitevő szőlője. Egy réten három szekér széna termett, ez a rét „az asszony”, a grófné majorjánál feküdt, egy másikon öt, illetve egy: „Szölnökön az öregh réten Terem szekér No. 5. … ugyan ott az víz tett egi darab szakasztást, terem ott is szena szeker No.
Felsőszölnökön 1642-ben Battyhány Ádámnak adózott 27 félhelyes jobbágycsalád és két zsellércsalád. A törökök 1640-ben megöltek egy családfőt (Konacz András), a rabságba elhajtott hatvan lakosból kettőt említ az urbárium (Kalics Matko apját és anyját). A falu jobbágy családfői: Termincz (?) Matko, Paulovics Mihály, Hanssek István, Kürniek Mihali, Kozar Jurko, Juricz Jancsi, Vora Giuriko, Placzer (?) Thomas, Gallér Thomas, Lissics Ivan, Hanz Martin, Sorigh Vucsko, Tirk Balas, Hanri (?) Peter, Gbicz Ivan.
A törökök által elhurcoltak pótlására Lobkowitz Poppel László Salmis Fülöptől 1608-ban Muraszombat, Szombatfalva, Tivadarc környékén vett birtokáról Felsőszölnökre telepített jobbágyai: ifj. és id. Serfecz Andras, Baiczik Thomas, Gubics Peter, Kottnyak Ivan, Markovics Matti, Metlicz Jurko, Vora Bertalan, Kürneik István, Lázár Andri, Gecsek Andri.
A félhelyes jobbágycsaládok huszonöt-harminc krajcárt adóztak Szent Mihály és Szent György napján. Gbicz Ivan és Gecsek Andri félhelyes jobbágyok adója között szerepel a „káposztapénz” (2,5 korona). Ez is arra utal, hogy a faluban káposztaföldek voltak, s aki természetben nem tudott adózni, annak pénzben kellett megváltania adóját. A gabonadézsmát is pénzben fizették a „várhoz”.
Felsőszölnökön ekkor még halban és rákban gazdag a patak, a jobbágyok halászhattak is. A faluban egy fenyőerdőt maguk között feloszthattak, de ettől az évtől (1642) a földesúr megtiltotta a fakitermelést. Egy egész helyhez tíz köböl termést hozó föld tartozott, mivel mindegyik gazda félhelyes volt, öt-öt köböl termést hozó földjük volt. A réteken négyszekérnyi széna termett, s bort is kellett árulniuk, a többi faluhoz hasonlóan: „A Bor árulással szintén ugi tartoznak mint a Többi faluk. A Gabona dézsmát pénzul fizetik az Várhoz. Halászó patakiok vagion, kiben köni halat és rakott foghatni. Ez falunak határán vagion Feniös Erdö és az polgarsagh között fel van osztva, és noha az Var szükségére, az mikor kívántatik vagiak, hogy az polgárok azt puszticsák … megh köll tiltany. Itt egy egész helhöz vagion 10 köbölre valo föld. Rett 4 szekér szénára való.”
A házakkal és berendezésükkel kapcsolatban eddig ismert első adatok egy 1663. évi betöréses rablás, gyilkossági kísérlet kapcsán kerültek feljegyzésre: „egynehány ízben pincéjét megásván, istállóját megnyitván … loptak:
Egy kaszát, egy nadrágot, egy sarlót, viszont egy font vajat, egy hasonlóban valo fejér ruhát, két tehenet, egy üsző tinót, ez oda vagyon, ezen fölött öléssel fenyegették.”
Az 1690. évi összeírás szerint a „Szönyök”-patakon egykerekű malom működött, a „Szenyicky” (szlovénül: szölnöki) hegyen pedig szőlőtermesztés folyt.
Egy 1711. január 2-i feljegyzés tudatja, hogy a „Szölnöki maior Ispánnak feleségestül, aki Majorné is lész 3 kész pénz. A Maior béli cselédek és mindkét rendbélieknek is Naturalis” jövedelem jár.
Az 1720. és 1728. évi összeírás harmincegy családfő (huszonkét negyedtelkes, hat nyolcadtelkes és három zsellér) adózót jegyez. A terület örökös jogon Dobra uraihoz, akkor özvegy Batthyány Zsigmondnéhoz tartozott. Földjeik általában olyan rosszak voltak, hogy legalább tíz esztendeig pihentetniük kellett, de két-három vetés után ilyenkor is kimerültek. Az átlagos termést kétszeres, háromszoros szántás után érték el, amit igás állatokkal végeztek, és kézi ásással egészítettek ki. Szarvasmarhatartásuk jelentéktelen volt, mivel hegyi legelőiket a vízáradás tönkretette. Stájerország felé kereskedhettek egészen Grazig fenyőfával és borral, de gyenge boruk akóját ötven dénárért tudták csak eladni.
A Mária Terézia idejében végrehajtott úrbérrendezéskor (1767) a falu gróf Batthyány Imre birtoka volt. Úrbéreseinek száma 69 (67 jobbágy, két zsellér), akik 43 egész és 16 harmincketted telken gazdálkodtak. A teljes úrbéres földterület
A községet a harmadik osztályba sorolták.
Felsőszölnök a XVIII. század végén végrehajtott népszámlálás szerint 692 lakosával a nagyobb községek sorába tartozott. A férfinépesség társadalmi tagozódása: 1 pap, 69 paraszt, 68 paraszt örököse, 37 zsellér, 18 egyéb, 133 fiúgyermek. A nők száma 366 volt. A falu 95 házból állt. Szilárd falazatú épületei között a templomot, a vendéglőt és a plébániát említik forrásaink.
Untalan izen a török
A jobbágyok életét a XVII. században Bocskai hajdúi, a török hódoltatás, a szentgotthárdi csata kapcsán a tatár és a keresztény hadak, majd a kurucok és a labancok pusztítása is keserítette.
1605. október 15-én Tieffenbach városparancsnok – a Bocskai-felkelők közeledtének a hírére – a monostort a templommal együtt a levegőbe röpítette Szentgotthárdon. Bocskai hajdúi Szentgotthárd felé való vonulásukban az útjukba eső községeket kegyetlenül pusztították. „Vernjek Iván felsőszölnöki katolikus plébános Bocskai hajdúit a plébániaház előtt várta és hajlongva előttük egy üvegben bort kínált nekik. A furcsa öregembert a hajdúk megmosolyogták és nem bántották” – írja Kossics József.
A törökök a Rába és a Mura között élő szlovének közelében, Nagykanizsa környékén, a reformáció itteni térhódításával egy időben jelentek meg. Damad Ibrahim nagyvezír 1600. október 20-án foglalta el Nagykanizsát, a legközelebbi jelentős erődítményt. 1640 karácsonyán egy kanizsai török csapat betört Felsőszölnökre. Kirabolták a falut, néhány embert megöltek, hatvanat pedig foglyul ejtettek. Az idősebbeket útközben visszaküldték azzal a hírrel, hogy tizenöt napon belül hódoljanak meg, különben lerombolják az egész falut. A törökök támadását levélben panaszolják el a felsőszölnökiek földesuruknak, Batthyány Ádámnak, és tanácsát kérik, hogy meghódoljanak-e: „az hitötlen pogány Török miat maradhatatlanok vagyunk, és az mint mostansággal is, úgy mint karácsony napián megh rablotta az egész falut, hatvan embert öregestül, aprostul el vittek, és némely-lyeket leis vágtak. Az utban hogy vittek volna bennünket, megh állottak az Törökök és ötünket, öregh vén embereket hozzá hitt az iszpaia, és azt mondotta mi nekünk: mennyetek vissza, mivel ti nem járhattok, és készüljetek tizenötöd napjára megh holdulni és sarczotokat be adni. Ha penigh megh nem hodultok tizenötöd napra, földigh el rontlak és porra teszem az falut egy szegig. Akoris hogy az falubol hogy ki mentek, kiáltottak: nosza vitézek, hol vattok? Mirt nem jötök elő? It vannak az Pogányok.”
Batthyány Ádám pedig Szentgotthárdon lakó sógorától kért tanácsot. Csáky László 1641. január 4-én kelt válaszában nem ajánlotta, hogy Szölnök meghódoljon, úgysem engedné el a török a rabokat. Istvánd (ma: Apátistvánfalva) és Börgölin (Újbalázsfalva, ma Apátistvánfalva része) is meghódolt, mégis sarcot kellett adni a rabokért. Ha Szölnök meghódol, akkor hamarosan a Rába-vidék németsége s többi falva is erre kényszerül: „ha szintén bé hodolnak is, azzal az Rabokat igen keivissel vagi semmivel sem könnyebitik. Az mint mikor az én faluimath, Istvándot s Börgölint, el Rablák, mind attak efféle bisztato szókat, de bizon hodolások utánna temérdek sarczon változtak ki miniáian … ha pedigh Szölnik megh hodol, készüllion mindjárt az másik Szölnek is, és Farkas falua is, s megh az Rába mellett való németségh is … Az Szölnekiek, ennehány jó hodolt Polgárt küldenének be az tizenötöd nap alat Kanizsára, szava tudo embereket, s mennének voltaképpen végére mint gondolkodnak az Rabok felöll, abbull alkalmassint eszében venné kegyelmed, s Palatinus Uramtul is megh iünne az válasz, ne vetnék chak másokra az terhet az emberek. Mert ha ezek chak illi können az hodolásra bocsiáttatnak, én bizon nem tudom ki tartia megh az többit”.
1640 karácsonyán a törökök az evangélikus prédikátort is elrabolták. Még 1642-ben is arról panaszkodnak a felsőszölnökiek földesuruknak, hogy a török azóta is rablással és fogsággal fenyegeti őket, ha nem fizetnek sarcot, nem váltják ki prédikátorukat. A falunak nincs pénze a sarcra („ötöd félszáz tallér és két vég karázsia” – gyengébb minőségű posztófajta), a földesurat kérik, hogy fizesse ki a váltságdíjat vagy adjon egy török rabot a prédikátorért: „Fölsö Szölnökiek mind fejenként jelentik: hogy az predicatorért untalan izen reájok az Török Rablással és fogsággal fenyegeti őket, ha az predicatorért az kezeseket be nem viszik. Az predicator azt pretendálja, hogy az falu adgya megh sarczát, az mellyekhez elégtelenek, ha nem maga visellye gondgyát sarczának. Könyöröghnek, hogy nagyságod ne hadná őket haáborgatny. Azon kivül az szentegyháznál az minémű kelh volt, azt is az törökök mind födelestül el vitték magával együtt, igy abbul is károssak.”
A földesúr valószínűleg ki is váltotta a prédikátort, mivel Donkóczi Miklós 1646-ban részt vett a büki zsinaton. 1648-ban pedig Felsőszölnökről írva panaszkodott, hogy a malom gátját feljebb vitték, ezért a házához való rétet elöntötte a víz.
Az 1641 őszén a pogány rabságába került szölnöki major ispánjáért száz, Mihály nevű kovácsáért kétszáz tallér váltságdíjat kért a török. Az ispán – harmincévi szolgálatára hivatkozva – „kolduló levelet” kér, igazolást a földesúrtól, hogy gyűjthet pénzt a váltságdíjra. A kovács pedig, aki szintén harminc éve a falu kovácsa, azt kéri, hogy a földesúr fizesse ki a váltságdíjat, vagy adjon érte egy török rabot. Két év múlva a törökök ismét elvittek „elvenen négy embert … két férfi gyermeket és két leánykát”. 1651-re a dobrai jószágban valószínű a teljes hódoltatás, s éppen Felsőszölnök ennek határa.
1664. augusztus 1-jén ezen a vidéken zajlott le a szentgotthárdi csata. A török előhadát képező tatárok ezt megelőzően a „Szölnöki majort” felgyújtották. A falu majdnem teljesen elpusztult, a „szegénység” Stájerországba menekült: „… a Rábán innéd már mind el égette Tatár a falukat … Szölnöky majort … Farkasffylvay, Szölnöky és Kozmadomyani bíróságokhoz tartozandó falukban, csak eggyet sem hagyott; … Rabot sokat vitt, … a szegénységh mind el szélledet Styriára … a kik peniglen már vissza jünnek Styriábul, csak szintén üres kézzel, mert mind marhájokat, partékájokat ott fogták megh, megh éhülvén lopogatáshoz kezdtek volt, és magok is csak szalladó képpen jünnek” – jelenti Árvai Mihály dobrai tiszttartó Forgács Zsigmondné Batthyány Borbálának 1664. augusztus 10-én.
Az augusztus elsejei csatát – melynek hadszíntere Szölnökig ért – szemtanúként írja le, s panaszolja, hogy a török és a keresztény csapatok egyaránt pusztítják a vidéket: „Szent Gotthárd táján, a török Rábán innéd Szölnökigh, a Német túl Gyanaffalváigh tiz egész napig táborozott. Rablójának (a tatárnak – K. M.) vissza való térését várván, azonban a török Nagyfalu táján egy étszakán hidat csinált magának a Rábán, s ezen Augusztus harmincz második napián reá is ment a Német táborra. De az álgyuk alat be romlot azon híd, és a Francia, s Kussanics (?) hada megh futamtatta a pogányt. S bizonyosnak mondgyuk, hogy Francziában s Németben három Ezerigh, törökben penighlen tizenegy ezerigh veszet volna el.”
A szentgotthárdi csata emléke – mondák formájában – vándormotívumokkal kiegészülve még ma is él a felsőszölnökiek körében.
„A török csapatok ott voltak Nagyfalvánál. A túlsó oldalon látni egy keresztet. Ott volt egy kápolna, azon a dombtetőn. A török csaták idején azon a dombtetőn voltak a magyar csapatok elhelyezve. Lent a völgyben volt a magyar csapatok vezére: Radetzky. Előre kiszámította, hogy a törököket becsapja. A csapatait két részre osztotta. Egyikkel a dombon este nagy tüzet rakott. A tűz körül a katonák körbe-körbe jártak, hogy soknak lássanak. A török onnét várta a magyar csapatok támadását. Másnap reggel Radetzky levette a csákóját, a kardját a földbe szúrta. Rátette a csákót és letérdelt. Kérte az Istent, hogy a csatában segítsen az ő népének. úgy imádkozott: ‘Segíts meg minket Istenem, de ha már a saját gyermekeidnek nem akarsz segíteni, akkor a török kutyának se segíts! Isten nevében!’ Kiadta a támadásra a parancsot. A török a tűz felől várta a csapatokat, és ő az ellenkező oldalról támadt. A harmadik ágyúlövés eltalálta a szultán sátrát. Pánik keletkezett. Megtudták, hogy a szultán meghalt, fejvesztetten menekülni kezdtek. Azt mondják, hogy annyi volt a halott, meg a sebesült, hogy a Rábában víz helyett vér folyt.
A szultán a csata előtt azt mondta, hogy ma még Mária (Celli Mária – K. M.) öléből fogja a lova a zabot enni és kebléről fogja itatni a lovát.
Alsószölnök és Felsőszölnök között egy emelkedőn van egy kút (Begynec-kút, Gaj). A török szultánné oda dobta be az aranybölcsőt meneküléskor” – mesélte Labricz Ferenc 1974-ben.
Sulics István történetében „a csata előtt a szultán Nagyfalván ebédelt és azt mondta: Ezt a helyet addig fel nem adom, amíg a sült kakas énekelni (kukorékolni) nem kezd. És erre a kakas a tányéron verdesni kezdett a szárnyaival és megszólalt. Egy ágyúgolyó pedig odarepült, és a szultánt agyonsújtotta. Ott el is temették.”
A mondákban keverednek a valós és képzelt események, s a történeti hivatkozások sem pontosak. A valóság az, hogy a szultán nem vett részt ebben a hadjáratban, s a török csapatok vezére, Köprülü Ahmed sem halt meg a csatában. De a harcban valóban elesett Ismail pasa, a szultán sógora. A sereg főlovászát pedig éppen a nagyvezír sátrában találta el egy ágyúgolyó. Radetzky (1766–1858) a szentgotthárdi csata után száz évvel született, 1848–49-ben az itáliai felszabadító mozgalmakat számolta fel.
A törökök vagy a tatárok elől elrejtett kincsekről szóló mondák az egész magyar nyelvterületen elterjedtek, de az elrejtett aranykincs aranybölcső formában való megjelenésére eddig Magyarországon másutt nincs adatunk.
Labricz Ferenc a mondába beépíti a túlerőben lévő törökök megtévesztését is. E szerint a dombon a magyarok éjjel nagy tüzet raktak, és egész éjjel nyüzsögtek körülötte, hogy az ellenség soknak lássa őket. A török a tűz felől várta a támadást, míg a magyarok ellenkező irányból váratlanul törtek rájuk. A hadicsel motívum számtalan változatával ősi időkre vezethető vissza. A monda szerint a Rába egyik holtágát azért hívják Holt-Rábának, mivel a csata idején olyan sok volt benne a török halott, hogy eltorlaszolta a folyót, és a Rába új medret választott magának, vagy a Rábában víz helyett vér folyt. A vezér imája motívum nem egyedülálló. Irodalmi párhuzama is van: a Szigeti veszedelem című eposzban Zrínyi imája. Mariazell híres búcsújáróhely Alsó-Ausztriában. A mai napig sokan látogatják Felsőszölnökről is. A török támadás végső szándéka a keresztény vallás meggyalázása volt.
A Szentgotthárd környékén átvonuló kuruc és labanc csapatok is sok kárt okoztak a szölnökieknek. Letaposták a vetéseket, learatták a gabonát, tönkretették a réteket és mezőket. Rákóczi kurucai 1704. július 4-én Nagyfalvánál, 1705-ben Vak Bottyán vezényletével Szentgotthárdnál győzték le az osztrák császár hadait. A kuruc kori iratok a császári német, horvát és rác (szerb) hadak által okozott károkat 404 forint 50 dénárra becsülik, noha tűzkárt nem szenvedtek a felsőszölnökiek.
