Karácsony előtti utolsó hétvégén jelenésem volt Felsőszölnökön. Na, nem egy szent jelent meg, hanem hetekkel előtte megbeszéltük, hogy szombaton Szombathelyre megyünk mulatni, és nekem, ha törik, ha szakad ott a helyem, kifogás nincs.
Szakadt a hó. Nem kicsit. Akkor nagyon.
Reggel hív Gábris az én kedves barátom, hogy 3cm hó van, és esik.
Jó, ha van, akkor van.
Jössz?
Megyek.
Na, akkor még nem tudtam mire vállalkoztam. Délben tudtam elindulni, és este félhatra értem Szentgotthárdra, máskor, ha kell, két óra alatt teszem meg ezt a távolságot. Hiába a sok lóerő, a téli gumi. A hajtás hátul, a kerék túl széles, hókotrónak még hírét se hallani. Ja, kérem sportautóval nehéz télen jaszkalizni. Küzdelmes volt, de nem bántam meg. Sőt!
Szentgotthárdon jó szóval, házi kolbásszal fogadott Gábris.
Na, pesti ember most már itt vagy, nem gondoltam, hogy eljössz, és ahogy az lenni szokott átvette az irányítást. Ami jó, nagyon jó dolog. Ő az, aki mindenre gondol, mindent előre megszervez, mindent és mindenkit ismer, de mindenekfelett becsületes, és ha mulatni kell igazi úriember.
Van egy kérdés: Te, ha kellene, kivel mennél háborúba? Az én válaszom egyértelmű: vele. Ha belegondolunk ez egy nagyon jó kérdés. Akinek kedve van, az gondolja végig, hogy ő kivel menne?
Szóval innen kezdve minden zajlott a maga útján, én pedig hagytam magam sodródni az eseményekkel, és tudtam, hogy az este csak jól sikerülhet. Így is lett, nagyon jót mulattunk.
Reggel hétre értünk vissza Felsőszölnökre. A hőmérő -21,5C-ot mutatott. Tudtam, hogy bár letolták éjszaka a hegyre vezető utat, esélytelen az autómmal felmenni.
(Ugye sokakban felmerül a kérdés: Hogy? Letolták éjszaka az utat? Amikor pl. náluk két napig nem jött a hókotró inkább megvárták, míg elolvad a hó. Igen. Vasárnap reggel mise, utána pedig a nyugdíjasoknak karácsonyi találkozó volt. A polgármester nem akarta, hogy az öregek hóban botorkáljanak le a hegyről, így tett az ügy érdekében.)
Alapvetően lengén járok, - amiért kedvesem gyakran korhol - decemberig pl. nem hordok kabátot. Nem készültem ekkora hidegre. Sapkám persze nem volt, így kínomban a csomagtartóban talált nagy sálat tekertem a fejemre, és elindultam a hegyre. Kutya hideg volt. Gondolataimba merülve, a lélegzetemet és csendet hallgatva bandukoltam a gyönyörű, nagy, puha fehérségben, amikor egy idős néni rám köszönt. A hegyről igyekezett lefelé. Orgonaszenteléskor már láttam a nénit, és azt is megfigyeltem, hogy jó alaposan megnézett magának minket, de soha egyetlen szót sem váltottunk. Nos, a nagy hidegben bepótoltuk a lemaradást. Beszélgettünk időjárásról, havazásról, hogy melyik házat vettük meg, a megfelelő téli ruházatról – mondjuk kicsit vicces lehetett, hogy fejemen a nagy sállal ebben a kérdésben véleményt mondok – a falubéli barátaimról.
A vége pedig viccesre sikeredett:
- A család nem jött?
- Nem. Budapesten maradtak.
- Szóval akkor egyedül van? Az asszony sem jött?
- Nem. Egyedül jöttem.
- Nem haragszik, hogy beszélgetünk?
- Én? Ugyan miért haragudnék? Örülök neki.
- Nem maga. Az asszony.
Erre először nem tudtam mit mondani. Elmosolyodtam.
- Szerintem ő sem haragszik.
- Tudja, én egy ilyen vicces néni vagyok. Na, megyek a misére. Isten áldja.
Igazából nem történt egetverő dolog. Két ember találkozott a hidegben.
Kár, hogy sokaknak nem adatik meg - akár csak néha - egy ilyen találkozás, beszélgetés:
„s akkor, könnyebb lenne az élet, akkor kicsit érezném, hogy élek”
