Felsőszölnök

Felsőszölnöki napjaink ... és gyakran mókás kalandjaink a derék vendek között.

Felsőszölnöki napjaink ... és gyakran mókás kalandjaink a derék vendek között.

2009.06.10. 15:37 kod715

Félkarú Jézuska - Nusi néni és Imre bácsi

 

Húsvét óta Nusi néninél és Imre bácsinál lakunk, amikor Felsőszölnökön vagyunk. 1988-ban vásárolták meg az egykori plébániát és alakították át vendégházzá. Pontosabban mi a volt - természetesen felújított, átalakított - disznóólat kaptuk meg. Nusi néni mindenre figyelő, gondos szeme ezt választotta ki nekünk, az első találkozás után. És igaza volt. A mi „problémás” jöveteleinknek ez felel meg a legjobban. Hol hárman érkezünk, hol négyen. Gyakran nem tudjuk előre megmondani, hiszen ez annak a függvény, hogy a lányom azt a hétvégét nálam tölti vagy sem. Mindenünk van ami kell, felszerelt konyha, fürdő, a lányoknak emeletes ágy, hatalmas kert ahol szabadon játszhatnak, fedett szín asztalitenisszel. A nagy figyelemmel gondozott buja kertben mindig virágzik valami, amire rácsodálkozhatunk. De ami a legjobb és amiért szeretünk ott lakni az Nusi néni és Imre bácsi. Csodálatos emberek, valóban „tündériek”, minden velük töltött perc, minden mondatuk élmény.

Hármashatárkő Vendégház

típus: falusi szálláshely osztály: 3 napraforgós

Férőhely (fő): 26 Szobaszám: 7 szolgáltatások: a szállásadó a házban lakik, ágynemű biztosított, fűthető, hűtőszekrény, kertből zöldség-gyümölcs fogyasztható, konyha, konyhafelszerelés, mosási lehetőség, parkolás az utcán, parkolás garázsban, parkolás zárt udvarban, televízió, tűzrakóhely, grillező, gyermekágy, gyermekbarát szolgáltatások, társasjátékok Fizetési lehetőség: Nemzeti üdülési csekk

Leírás: A vendégház meghitt, otthonos hangulata kellemes kikapcsolódást nyújt családoknak, baráti társaságoknak éppúgy, mint természetbarátoknak vagy nyugalomra vágyóknak. Az alkotóműhely, a kiállítóterem lehetőséget biztosít alkotó kisközösségeknek, szakköröknek és művelődési kurzusoknak alkotásra és kiállításra. Az egy-két és háromágyas tágas vendégszobák központi fűtéssel a maximális kényelmet biztosítják.

Aztán nem lefoglalni minden hétvégre a kisházat... :-))  (mert akkor nem tudom hol fogunk lakni…. )

 

.. és íme Major Anita cikke ami a Magyar Nemzetben jelent meg…

Élet a hármas határon: szlovén értékeket őriz egy magyar házaspár a vendvidéki Felsőszölnökön.

Egy zárdai nevelést kapott kuláklány és egy selyemgyári munkások gyermekeként Franciaországban világra jött magyar mérnök 1956 tavaszán titokban megesküdött a sitkei templomban. Ma együtt százötven évesek. A napokban „feloldódott” magyar–osztrák–szlovén határon fekvő Felsőszölnökön, az egykori plébánián családias vendégházat és helytörténeti kiállítást gondoznak. Levestésztagyúrásról, kettős mennyezetről és takaros vendekről beszélgettünk a házaspárral. Tavaly fejeztük be a tatarozást – vezet bennünket az ódon hangulatú, eredeti cserépkályhákkal, rusztikus és biedermeier bútorokkal díszes hajlékba Udvardy Anna és Nagy Imre. A „tündéri házaspár”, ahogy az interneten említik a volt papi kúria gazdáit, több szempontból is időutazásba kezdett, amikor 1988-ban megvásárolta a dohos, düledező felsőszölnöki plébániát, s nyugdíjasként szívós munkával rendbe hozta. – Kihordtuk minden szobából a gombás földet, s újratöltöttük, padlóztuk. Az ajtókat is tokostul kellett kiszedni. A bútorok egy részét a házzal együtt vettük meg, de sok istállóban, pajtában kallódó, kidobott holmit is felújíttattunk – meséli Anna.

Az idős emberek felrázták a Szentgotthárdi kistérséghez tartozó, festői fekvésű, jórészt vend lakosú községet. A szubalpin klímájú, madárcsicsergéstől hangos, különleges gombákban gazdag környék a természetrajongók paradicsoma. Az ausztriai Tauka (Tóka), a szlovéniai Trdkova (Türke) és a magyarországi Felsőszölnök (Gornji Senik) határainak érintkezésénél 1922-ben felállított hármashatár-kő hazánk legnyugatibb pontja; a vasfüggöny korszakában megközelíthetetlen volt. Nyolcvankilenc június 4-én itt találkozhatott először szabadon a három nép. Nagyék is Hármashatárkőnek keresztelték az 1830-ban épült paplakban nyitott vendégházukat.

– A hely szelleme válogatja a vendégeinket. Reklámra nem sokat költünk, bár szórólapokat nyomtattunk. Vendégeink szeretik a házias reggeliket, a pihenést az óriásfenyők árnyékában, háttérben a Kakasdombbal és a Szerelemvölggyel. A hely kiváló túrázásra és alkotásra. Esténként igénylik a beszélgetést: kíváncsiak, kik élnek itt, hogy volt régen; talán ezért keresnek fel bennünket újra és újra – mondja csendesen a háziasszony. Megtudjuk, a nagycsaládosok egyesülete az iskolaszünetben évekig nyaraltatott náluk: a fővárosi gyerekek olyan jól érezték magukat a Vendvidéken, hogy sokszor pityeregve mentek haza. De a kormányzati támogatás drasztikus csökkenésével már harmadik éve nem érkeznek nagycsaládosok, hisz ekkora távolságra sokba kerül az utaztatás.

– Amikor Budapestről ide költöztünk, mi is mindent tudni akartunk – folytatja Anna. – Mivel valaha a katolikus egyház 200–300 katasztrális hold földön, nagy állatállománnyal gazdálkodott, személyzetre is szüksége volt. Még volt alkalmunk beszélgetni néhány idős emberrel az egykori cselédek közül. Behívtuk őket, s egy pohár borocska mellett megnyíltak. Az érdekesebb történeteket igyekszünk megőrizni és továbbadni.

Mementó

A falubeliek szeretettel emlékeztek az utolsó szlovén esperesre, az 1936-tól haláláig, 1987-ig itt élt Kühár Jánosra. A vendül prédikáló papnak határozott jelszava volt: „Szlovének voltunk, szlovének vagyunk, szlovének maradunk.” A plébános odafigyelt arra, hogy népe jól gazdálkodjék kevés pénzével: betétkönyvet nyittatott az emberekkel. A falu öregei meséltek a vérzivataros ötvenes–hatvanas évekről: a többszörös kisebbségben lévő Kühárt meghurcolták, egy-két évre el is vitték. Amikor visszakerült Felsőszölnökre, borzasztóan magányos, visszavonult lett. Arról, hogy mi történt vele, nem beszélt. A helybéliek, mivel tisztelték, minden délben fölváltva hoztak neki meleg ételt, este egy liter tejet kapott.

– Az átkos időszakban a községből sok gazdálkodó embert internáltak – veszi át a szót Nagy Imre. – A Batthyányak a jobbágyfelszabadítás idején tekintélyes földterületeket osztottak a legderekabb jobbágyoknak. Ezek leszármazottaira, mivel nem voltak hajlandók téeszt alakítani, rásütötték, hogy kulákok. Kitelepítették őket a Hortobágyra, és ide még 1953 után se jöhettek vissza. Amikor felújítottuk a házat, találtunk egy kettős mennyezetű helyiséget: ennek a térnek volt egy ablaka és a padlás felé egy feljárata. Valószínűleg nyugatra menekülőket bújtatott az esperes úr, de erről nemigen mertek beszélni az itteniek. Amikor rákérdeztünk, zavartan azt mondták, a házkutatások idején a plébános úr oda szokott dugni egy kis húst, zsírt és lisztet. Sajnálom, hogy lebontattuk, mementó lehetett volna. Kühár János halálának tizedik évfordulóján a Nagy házaspár és a szlovén szövetség kezdeményezte a megemlékezést: felkeresték a pap rokonait, és anyagi támogatásukkal márványtáblát helyeztek el a ház falán. A községből származó Kozár Mária szombathelyi muzeológus és Heszlera Aladár restaurátor segítségével pedig helyi egyháztörténeti kiállítást hoztak létre gyönyörű boltíves pincéjükben. Itt olvashatunk másik híres plébánosukról, Kossics Józsefről is, aki 1829-től haláláig, 1867-ig szolgált Felsőszölnökön, s az első magyarországi szlovén tájmonográfia, A magyarországi vendus-tótokról című mű szerzőjeként tartjuk számon. De még mindig nem tudjuk, hogyan kerültek Felsőszölnökre Nagyék…

– Sárváriak vagyunk. A vőlegényemet kezdő mérnökként megfélemlítették: ha ezt a klerikális kulákivadékot templomban veszi feleségül, vége a pályafutásának. Először el is hitte, másodszor is elhitte, én akkor kijelentettem: nem lesz esküvő – gondolkodik el Anna. – Tartottam magam ahhoz, amit édesanyámnak megígértem a halálakor: addig nem fekszem senkivel egy ágyba, amíg Isten áldása rajtunk nem lesz. Tízéves voltam, amikor édesapám, tizenhat, amikor édesanyám meghalt, szomorú fiatalságom volt, nem tanulhattam magasabb iskolában, nagyon be voltam fogva. Csépléskor 30–35 emberre főztem, már hajnali négykor vagdaltam a csirkék nyakát, hogy legyen ebéd. Ötvenötben bekönyörögtem magam a cukorgyárba, ahol a konyhára kerültem, mert a téeszben nem óhajtottam dolgozni. Reggeltől estig levestésztát gyúrtam meg vágtam. Mivel három–négyszáz embernek főztek, a tálalásban is kellett segítenem. Ott látott meg a későbbi uram, s állítólag munka után távolról kísérgetett, hova járok. Tudja, én nyolc évig zárdában nevelkedtem, ha reggel nem mehettem misére, akkor ott voltam este. Egy közös ismerős bemutatott bennünket egymásnak, s a harmadik-negyedik randevú után meg is kérte a kezemet.

– Addig mint bolygó hollandi kísérgettem a drágát – egészíti ki férje. – Én sokkal lazább felfogású ifjú voltam: Franciaországban születtem selyemgyári munkások gyermekeként; hazakerülve a sárvári cukorgyári kolóniában nőttem fel. Vasesztergályos-mesterséget tanultam, aztán Pécsett jártam középiskolába, onnan a miskolci egyetemre kerültem. A szombathelyi gépgyár után áthelyeztek a sárvári cukorgyárba. Anna hitoktatója nem merte összeesketni a fiatalokat, a család barátja, a sitkei esperes viszont igen. Kibicikliztek a Sárvárról nyolc kilométerre levő községbe, és megbeszélték a pappal, hogy ’56. április 29-én éjjel titokban találkoznak. Szakadó esőben két Pannónia motorbiciklivel vágtak át az erdei úton. A második motor azonban, amelyen Imre utazott tanújával, elromlott. Annát a bátyja otthagyta, hogy megnézze, mi van a férjjelölttel. – Sötét volt, ott sírdogáltam és imádkoztam a sitkei erdőben – fogalmaz az asszony. – Éjfélkor értünk a templomba, de várt bennünket a plébános: gyújtott két szál gyertyát, és összeadott bennünket. Anna többször hangsúlyozza, igazolódott nővére jóslata: Imre mellett nem dúskál a javakban, azonban hűséges, jó férjet kapott, aki mellett nyugodt élete van. A mérnök támogatta felesége továbbtanulását is.

– Ám, hála istennek – folytatja az asszony –, egymás után születtek a gyermekeink: ’57-ben Gábor, ’60-ban Imre. Csak ’63-ban tudtam beiratkozni a sárvári esti gimnáziumba, de már Pesten fejeztem be a középiskolát. Hamarosan ugyanis újabb kihívással kellett szembenézniük: kisebbik fiuk egy gyógyszertől megsüketült. Mindent megtettek fejlesztéséért: 1965-ben olyan hallókészüléket hozattak Dániából, amelynek árából parasztházat lehetett volna vásárolni. A műszer segítségével, no meg Bárczi Gusztáv, a gyógypedagógiai főiskola főigazgatója irányításával gyermekük megtanult beszélni. A család Budapestre költözött, hogy Imre a zuglói nagyothalló-iskolába járhasson; itt helyezkedett el Anna is gyermekfelügyelőként. A logopédus Montágh házaspártól elleste, hogyan kell foglalkozni süketekkel. – Amikor az aranyműves-, vésnök-cizellőr szakmát is megszerezte, azt hittük, kisebbik fiunk is révbe ért – sóhajt az anya. – Megdöbbenésünkre azonban elénk állt, hogy magasabb iskolát szeretne. Munka mellett leérettségizett a Török Pál utcai képző- és iparművészeti szakközépiskolában, majd harmadik nekifutásra felvették a képzőművészeti főiskolára. Gábor akkor már építészhallgató volt az egyetemen, ő is inspirálta öccsét. Édesanyjuk is szépen haladt tanulmányaiban: munkahelyein felsőfokú tanfolyamokra javasolták. Hetvenháromtól nyugdíjazásáig a Központi Múzeumi Igazgatóságon dolgozott munkaügyisként. Sok kisnyugdíjasnak segített, azt mondja, talán az ő jókívánságaik miatt örvend ilyen jó egészségnek: 72 évesen se vesz be tablettát.

– Elárulják, hogyan esett a választásuk a felsőszölnöki paplakra?

– Amikor fiatalemberként a sárvári cukorgyárban dolgoztam mint műszakvezető, a répacukorgyártáshoz alkalmi munkások tömegét vettük fel – válaszol a házigazda. – A vendvidékiek megbízhatónak, szorgalmasnak bizonyultak. Mivel közösségben nevelkedtem, igyekeztem javítani körülményeiken, így kölcsönös szimpátia alakult ki. Évekkel később, ’88-ban a feleségemmel Felsőszölnök környékén kirándultunk. – Épp Nagyboldogasszony napja volt – csatlakozik férjéhez Anna –, a templomból kijövő falusiak körénk gyűltek: „Itt a Nagy Imre!” A harangozótól megtudtuk, hogy el akarják adni a régi plébániaházat, mert a fiatal pap kijelentette, a lovát se kötné be a romos épületbe.

Ronda öreg ház

Belépve a kúriába az asszonyban megelevenedett gyermekkora: polgárosodott paraszt nagyszüleinek volt hasonló hajlékuk Sárváron. Anyai nagyapja tizenkét gyermeket nemzett, mégsem aprózta el a családi gazdaságot: nyolc fiából négyet Bécsben kántortanítónak és papnak taníttatott, nekik nem adott földet. A tenyészlovakkal foglalkozó Udvardy ág is jómódban élt, elgondolásuk: a nyolc lányt szépen öltöztetni, jól férjhez adni sikeresnek bizonyult.

– A férjem hiába akarta lelohasztani a lelkesedésemet, Pestig a kocsiban csak elejtettem néhányszor: de tetszett nekem az a ronda öreg ház… – mosolyog Udvardy Anna. – Hazaérve a postaládában a sárvári tanácstól várt egy levél. Tudja, az apámnak voltak belterületi földjei; amikor 1968-ban Sárvár város lett, ezeket kisajátították. Mennyit sírdogáltam, hogy amiért az őseim keményen dolgoztak, az enyészeté lett: két kataszteri hold földet annyiért sajátítottak ki, hogy a gyerekeknek télikabátra futotta belőle. De az egyik belterületi rész sokáig nem kellett a városnak. Évekig adóztunk utána, de éreztem, a Jóisten egyszer visszaadja ezt a pénzt. Amikor kibontottuk a borítékot, nem akartunk hinni a szemünknek, akkora összeg szerepelt az iraton. Már rogyadozott a kommunizmus, úgy látszik, nem mertek kisemmizni bennünket. Az uram rám nézett: Tényleg nagyon tetszik neked az a ronda öreg ház? Vegyük meg!

Csipkék és rongyképek

A felújítás horribilis összeget emésztett fel: a már nyugdíjas házaspár „beletette” pesti lakását, és kölcsönt is vett fel az építkezéshez. Munkás kéz volt elég: a ’90-ben megszűnt szentgotthárdi gyárak fiataljai valósággal ajánlkoztak. Ma ezt nem tudnák megvalósítani, állapítják meg, ugyanis a felsőszölnöki ifjúság szorgosabb része Szlovéniába és Ausztriába jár dolgozni. Nyugdíjuk kiegészítésének szánták a falusi vendéglátást, amelyhez az alkalmas helyen kívül másra nincs is szükség, mint az emberek és a tisztaság szeretetére, vallják. A múzeumot pedig, amelyben lelkesen kalauzolnak, azért hozták létre, hogy a helybeliek is jobban figyeljenek értékeikre. – Ezt a fából faragott Jézuskát darabokban szedtem össze a padláson. Az egyik karját nem találtam, este imádkoztam, és reggel a nagy porban megleltem; Heszlera Aladár szépen rendbe hozta – kezdi a tárlatvezetést az asszony. A pajtában kialakított időszaki kiállítóteremben folytatjuk a szemlét: most épp Anna csipkéit csodálhatjuk meg, de volt már itt festészeti, építészeti, gobelin-, fazekas-, rongykép-, természetfotó-kiállítás is. Imrétől megtudjuk, a kézművességbe az iskolásokat is bevonták: kosárfonást helybeliektől, horgolást, hímzést feleségétől tanulhattak. Határokat átlépve rajzpályázatot hirdettek gyerekeknek, a díjazottak náluk nyaraltak. Büszkék művész gyermekeikre: U. Nagy Gábor Ybl-díjas építészre és ifj. Nagy Imre grafikusra. Persze kudarcok is érték őket, erejük is lankad; ahogy Anna fogalmaz, ketten már százötven évesek. A falu lakossága fogyóban, elöregedőben. Kevés az értelmiségi, négy kocsmája van a településnek, de az idegenforgalom fejlődésével nem tartott lépést a község. Gazdálkodás nem folyik: valamikor háromszáz tehén volt, ma hármat, ha találnánk. Pedig olyan ponton fekszik Felsőszölnök, hogy három forrásból meríthetne. – Milyen sorsot szántak ezeknek a kincseknek? – Szeretnénk egyben tartani őket, s arra méltó embernek továbbadni a kúriát. Szombathelyen van egy kis bebútorozott lakásunk, oda költöznénk öregebb napjainkra – mondja a ház asszonya. – Nemzetiségi vezetők ígéretet tettek arra, hogy az ingatlant megvásárolják a szlovének számára. Ennek örülnénk a legjobban, mivel a településnek nincs se tájháza, se faluháza, amely őrizné a mintegy ezerötszáz éve itt élő nemzetiség múltját, kultúráját.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://felsoszolnok.blog.hu/api/trackback/id/tr621176919

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

annamarie · http://amihazunk.blog.hu 2010.10.28. 10:26:22

Ha foglalt a kisház, és van kedvetek Szlovéniában 25 km-t autózni, akkor nálunk is aludhattok!!! :-))