Felsőszölnök

Felsőszölnöki napjaink ... és gyakran mókás kalandjaink a derék vendek között.

Felsőszölnöki napjaink ... és gyakran mókás kalandjaink a derék vendek között.

2009.11.12. 17:31 kod715

Az utolsó hajnal.

Holnap ismét egy szokásos hajnal következik. Hetek óta pénteken hajnali négykor indulok, szombaton este pedig jövök vissza. Érzem, hogy ilyen édesen, gyorsan még egy hajnalban sem keltem, mint ezen fogok. Az utolsó simítások jönnek… és végre kész lesz. Sokat terveztem a hétvégére, segítséget is szerveztem: Szarvas és Csózi személyében. Remélem minden úgy lesz, ahogy elterveztem ...

Fényképezőgépet viszek! :-)

2 komment

2009.10.27. 09:56 kod715

Azoknak, akik azt hiszik, egyedül vannak.... honlap ajánló.

http://www.kulturaliskreativok.com/

"Az Amerikai Egyesült Államokban készült egy felmérés. 13 évig tartott. Az eredeti cél az volt, hogy megtudják, milyen arányban van jelen a két nagy politikai erő az amerikai társadalomban. Az eredmény megdöbbentette a kutatókat. Egy eddig ismeretlen, 50 milliós tömeget találtak. A tudósok Kulturális Kreatívoknak nevezték el őket. Az Európai Unióban 100 millióra tehető a számuk. Ezek az emberek szabadon akarnak élni, elutasítják a jelenlegi hatalmi struktúrákat, tudatosságuk folyamatosan nő és egy új gondolkodás és viselkedésformát alakítanak ki. A hatalom által ellenőrzött sajtóban tilos róluk beszélni. Ami közös bennük, hogy azt hiszik: egyedül vannak."

Szólj hozzá!

2009.10.26. 14:28 kod715

Foltos szalamandra.

 Szombaton meglátogatott a szomszédunk, és meghívott egy kis pálinkára, és friss süteményre.

Mosolyogva mondta, hogy reggel a felesége amikor elsétált a ház előtt látta a fényeket, és hogy végre van szomszédjuk. Én pedig mosolyogva invitáltam be a házba, hogy nézd, milyen jó meleg van, mert működik a kályha. Hajnalban keltem, és korán reggel már a tanyán voltam. A meleg persze nem csupán az én művem volt. Mikor megérkeztem éreztem, hogy meleg a csempe. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy kinek köszönhetem a meleget. Kitaláljátok? Igen, az én kedves barátomnak, aki még külföldről is irányítani tudja a dolgokat. Mikor szerdán beszéltünk megkérdezte, hogy mikor megyek le. Több perces litániába kezdtem, hogy miért nem tudom pontosan megmondani. Egy ideig hallgatta, aztán kijelentette: Úgyis szombaton fogsz jönni, majd szólok a Szarvasnak, hogy fűtsön be.
Ennyi. Nem kell ezt bonyolítani.
 
Miután szomszédunknak megmutattam, hogy mivel haladtunk a házon, elindultunk hozzájuk. Az akácfáról - erről az istencsapásáról - beszélgetve ballagtunk az erdei úton. A kb. 200 méteres utat 25 perc alatt tettük meg. Nem siettünk, nem rohantunk. Hova? Minek? Ahogy sétáltunk, egy kis mozgó sárga foltra lettem figyelmes. Egy foltos szalamandra haladt az út szélén az erdő felé.
 
 
A foltos szalamandra a kevésbé ismert állatok közé tartozik, melynek oka kereshető az életmódjában, s hogy életterük egyre inkább csökken a vizes élőhelyek ritkulása, környezetszennyezése miatt. Megfigyelése azért is nehéz, mert napközben csak eső után, nedves időben hagyja el tanyáját, fő mozgási időszaka az éjszaka. Nappalait általában búvóhelyen tölti, mely kisebb üregek, kövek alja lehet. Telelni is ide vonul vissza. Az Őrség területén ismét előfordul annak ellenére, hogy 2-300 méter tengerszint feletti magasság alatt ritka. A tanya 350 méter körül lehet, régóta tervezem, hogy GPS-el megmérem, de mindig elfelejtem... :-)
 
A szalamandra előfordulása, jelenléte egyben jelzi a vizek - patakok, források - tisztaságát.
Kedveli a vizes erdőket, tiszta vizű patakokat, páradús, csendes zavartalan helyeket. Az ember közeledtére először megmerevedik, de aztán szép lassan feloldódik és folytatja útját lomha, szinte lassított felvételnek tűnő mozgással. Mozdulatai lassúak. Mindig az ellentétes oldali lábukat mozdítják, mint ahogy a testük hajlik.
 
A szalamandrák bár gyakran élnek együtt fajtársaikkal, mégsem lehet azt állítani róluk, hogy társas élőlények - az egyik alig törődik a másikkal. Csupán a párzás idején keresik egymást, s miután nászukat megülték, meg is szűnik közöttük minden kapcsolat. Legfeljebb egy alkalmas közös menedékhely, valamelyik kényelmes fekvésű üreg hozza össze őket.
 
 Táplálékuk a lassan mozgó állatok - csigák, földi giliszták, rovarok - sorából kerül ki. Csak élő mozgó állatot fogyasztanak. Változó testhőmérsékletűek testhőmérsékletük a környező víz vagy levegő hőmérsékletétől függ. Hideg időben mozgásuk lelassul, a telet téli álomba dermedve, fagymentes helyeken, mohos sziklarepedésekben vészelik át. Április elején bújnak elő.
 
A Foltos szalamandra az egyetlen valódi szalamandra, mely hazánk területén honos. Rendkívül területhű állat, ezért az élőhely védelme kiemelkedő fontosságú. A számára megfelelő környezet megszűnése, leromlása esetén elpusztul.
 
 
Magyarországon VÉDETT! Vigyázzunk rájuk!

5 komment

2009.10.21. 15:38 kod715

Hatalmas hírem van!

A héten teljes szomorúságban tengettem a napjaimat, mert nem tudunk lemenni a tanyára.

Van valaki, akinek nagyon sokat, vagy ha tetszik, mindent köszönhetek, ami eddig, és ahogyan az történt velünk Felsőszölnökön. Sok mindent lehetne írni róla, de elég most annyi, hogy neki még 265 kilométer távolságból is sikerült kiszednie ebből a szomorúságból.
 
Már három napja mondta nekem a telefonba, hogy minek a kicsi a konyhába? Miért nem csináljuk meg a kályhát? Megbeszéltük, hogy ha megyek le, akkor megnézem, hogy mit lehet tenni. Két napja ismét hívott: Te csináltam egy próbafűtést, de visszajött a füst. Nem volt időm foglalkozni vele, de ha jössz, akkor nézd meg a kéményt, hogy mi tömi el.
 
Ma telefonált az én kedves barátom. Már amikor elkezdte tudtam, hogy nagy "csibészséget" csinált, és nagyon fogok örülni: Viccelve mondta: Sokba fog ez neked kerülni… Működik a nagy kályha! (Ami egy modernkályha.) Kifűti mindhárom szobát. Olyan boldog voltam, amikor ezt meghallottam, hogy örömömben ugráltam.
 
.. és úgy lett kész a kályha, hogy ma elutazik, és az én kályhámon kívül volt neki elég dolga.
 
Nos, ilyen ember az én vend barátom. Örülök, hogy a barátomnak nevezhetem.

 

3 komment

2009.10.21. 13:59 kod715

Virtuális piactér minőségi magyar áruknak

Pár hónapja indult el Magyarország első virtuális piaca, ahol egymásra találhat a kereslet és a kínálat. A webes piac célkitűzése egybecseng a Szociális Bolthálózat elveivel: kihagyni a felvásárlókat és a kereskedőket az értékesítési láncból, megakadályozva ezzel az árak "elszállását."

 

www.piachely.hu

 

Üdvözöljük!

 

A hely ahova érkezett, egy olyan virtuális piac, piactér, ahol megtalálja a magyar élelmiszerek és bio élelmiszerek csaknem teljes kínálatát: friss magyar zöldség, gyümölcs, tejtermék, tojás, hús, méz, tészta, étolaj, fűszer, stb.
Ez egy olyan piac, ahol a legkedvezőbb áron juthat hozzá a szükséges magyar élelmiszerekhez jó minőségben, akár nagyobb tételben is.

Az agrár területre is gondoltunk. A termelőknek lehetővé tesszük, hogy az online piac segítségével a gazdálkodáshoz szükséges vetőmag, palánta, takarmány vagy akár a mezőgazdasági gépek is könnyen hozzáférhetővé váljanak.
A gazdálkodók és őstermelők az internetes piac nyújtotta előnyök és szolgáltatások révén sokkal kényelmesebben, hatékonyabban, közvetlenül el tudják érni a piachely.hu segítségével a potenciális vásárlókat.

A piachely.hu internetes piac egyfajta küldetés is számunkra. Azt szeretnénk elérni, hogy a magyar gazdálkodók és vásárlók számára nyíljon egy új lehetőség arra, hogy saját kezükbe vegyék a folyamatok irányítását, javítva ezzel a magyar élelmiszerek és termékek piaci helyzetét.

piachely.hu csapat

Szólj hozzá!

2009.10.21. 13:37 kod715

Műsorajánló és tipp azoknak, akik nem találtak szállást az Őrségben.

 

Október 24-én, szombaton este 22.30-kor a Kossuth URH-n, az Esti beszélgetés - a Földről című műsorban Gadó György Pál és Rosta Gábor beszélget, a Városi tanya című könyvről, a környezet fenntarthatóságáról, és a sajt felelősségünkről.
 
A műsort én is hallgatni fogom, de sajnos nem a tanyán. A meglepetés csúszik, egyik gyermekem beteg lett, így maradunk itthon. Persze egy napra azért lehet, hogy lemegyek…
Viszont az Őrség tele lesz, szállást találni már hétfőn sem lehetett. Azoknak, akik szállás nélkül maradtak azt javaslom, hogy Szlovéniában keresgéljenek. Az Őrséggel határos régiót Pomurje-nek hívják.
Íme, egy oldal ahol szlovéniai parasztgazdaságok szálláskínálatát lehet megtekinteni.
A keresés eredménye a Pomurje régióra: http://www.turisticnekmetije.si/de/iskanje_ok.asp
 
A szállások valamivel drágábbak, mint az őrségi magánszállások, pl. egy 4 fős ház: 50-80€-ba kerül. Átszámolva ez kb. 3.300 – 5.400 Ft/fő/éjszaka. Remélem valakinek sikerült segíteni.
 
Mindenkinek kellemes hétvégét kívánok!

2 komment

2009.10.14. 12:03 kod715

Úgy kell élnünk, hogy a föld, amit magunk után hagyunk, értékesebb legyen

 

Voltam 2 hete a tanyán, készültek képek is: a gombról, a kicsiről, a befejezett árokról, és a meglepetés első lépéséről.
Kedvesemmel kell egyeztetnem a képek letöltésének ügyében.
Sajnos a meglepetés lehet, hogy csúszást fog szenvedni az időjárás miatt…
Addig is minden kedves – és nem kedves - látogatónak egy érdekes cikk:


Lám, így is lehet!
Pénz nélkül, harmóniában élni


A zselici dombok között van egy falu, ahol az emberek próbálnak másképp élni. Pénz nélküli világot álmodtak, ahol nincs túlóra, téháem, forint-euró árfolyam. A mértéktelen fogyasztás helyett harmóniára törekednek. A természettel, önmagukkal.

Van, amikor a technikának fityiszt mutat az élet. Ez történt velünk Visnyeszéplak felé igyekezve is: a GPS-t felváltotta a kockás papír, amin koordináták helyett a vendéglátónk által elõzõ nap lediktált, szemmel is jól látható tájékozódási pontok sorakoztak. A bányatónál tovább egyenesen, a falerakónál balra, a szerpentin végén lévõ konténernél letérni a földútra, és menni, menni, míg elõ nem bukkan az elsõ ház. Hát, így érkeztünk meg Visnyeszéplakra, a mi Õrségünkhöz hasonló, erdõs-rétes-szeres képet mutató, bájos zselici dombok között megbúvó faluba.

Visnyeszéplak valamikor Visnye község szõlõhegye volt. A faluban a kilencvenes évekre már alig maradt ember, aki tehette, a biztosabb megélhetéssel kecsegtetõ városokba költözött. Üres házak, mûveletlen földek maradtak utánuk. Közben Budapesten, a Mûegyetem klubjában megrendezett táncházas estéken egyre több fiatal hallgatta tátott szájjal a néprajzosok elõadásait a régi falusi életrõl. Aztán egyikük, Horváth Zsolt rátalált Visnyeszéplakra. Õ volt az elsõ, aki megvett egy régi házat, és leköltözött a családjával. A pesti barátok kezdetben csak látogatóba mentek, aztán õk is ottragadtak.
 
Köztük volt vendéglátónk, Máté László és felesége, Piroska is. A fafaragó-pedagógus házaspár 550 ezer forintért vette meg a romos, régi portát, két évig úgy éltek a házban, hogy nem volt villany, víz. Budapesti lakásukat eladták, és fokozatosan rendbe tették a portát: elõbb egy szobát, aztán még kettõt. Bevezették az áramot, kutat fúrattak. Közben a család is gyarapodott: nagyfiúk, Laci már13 éves, Emesét, Benedeket, Enikõt, Leventét követte a most ötesztendõs Virág Erzsi. A takaros porta udvarán ma már tyúkok kapirgálnak, az istállóban tehenek ásítoznak, az ólat belakták a mangalicák, és hamarosan elkészül a karám is, ahol a lovak - Szellõ, Táltos, Madár - és a póni, Mese örülhet majd a szabadságnak.

Az állatok gondozásán kívül is akad munka bõven a többhektáros birtokon: legelõ, erdõ, az errefelé gyümölcsénynek nevezett gyümölcsös és takaros veteményeskert gondoskodik arról, hogy a háziak ne unatkozzanak. Mert a visnyeszéplakiak olyan világról álmodtak, ahonnan nem kell munkahelyre, zsúfolt bevásárlóközpontokba járni. Önellátásra törekednek: a húst maguk termelik , megfüstölik, kolbászt csinálnak belõle, vagy zsírban elrakják. Tejet adnak a tehenek és a kecskék, a háziasszonyok tejfölt, joghurtot, vajat, sajtot készítenek belõle. A ma 120 lelkes kis falu lakói a gyümölcsfákat is nagy becsben tartják, olyannyira, hogy több régi, kihalófélben lévõ, errefelé honos alma- és körtefajtát is megmentettek. Tudják, hogy melyikbõl érdemes lekvárt készíteni, melyiket kell aszalni, és melyikbõl lesz a legzamatosabb pálinka.

- A természet szép lassan megmutatja magát- jegyzi meg László, amikor arról faggatom, hogy született pestiként miként tanultak bele a paraszti életbe. Mondja, hogy a tucatnyi, faluban maradt õslakost is gyakran faggatják a gazdálkodás fortélyairól, és idõnként tudós kertész embereket is meghívnak a faluházba egy kis ismeretterjesztésre. Amúgy mindent meg lehet tanulni, csak hozzállás kérdése az egész, állítják. És tényleg: Piroska ma már magabiztosan nyisszantja el a tyúkok nyakát, elvégre úgy alkudtak meg az urával, hogy a négylábúakat László, a kétlábúakat õ vágja le.

A szántóföldön búza terem, a falunak van egy közös kombájnja, így náluk az aratás is köztösségi mulatság. A legtöbb családnak - így Lászlóéknak is - ott van a konyhai kis famalom a pulton, abban õrlik a gabonát. A hógolyózást követõ kesztyûszárogatásra is alkalmas csikótûzhellyel egybeépített kemencében pedig megsül a házi kenyér. Bár mostanában ritkábban dagaszt és süt Piroska, Kaposvárról hozza a falugondnok a kenyeret, hetente egyszer.

Az energiával is okosan bánnak a itt élõk: Lászlóéknál télen a kemence tûzterében lévõ vaspatkó melegíti és keringeti a vizet, nyáron pedig a tetõn lévõ napkollektor gondoskodik a melegvízrõl. Televízójuk nincs, de nem is hiányzik senkinek, így sem maradnak le semmirõl. Mesélik, hogy Gyurcsány Ferenc távozásának híre is frissiben eljutott hozzájuk, igaz, nem szokványos úton: a szomszéd portáról áthallatszott a pezsgõdurranás... László mesél még a nagy harcok árán megszületett iskoláról, ami szintén nem szokványos módon mûködik. Az iskolaépületbe csak az alsósok férnek be, a felsõsöket a faluban letelepedett, pedagógus szülõk okítják, ki-ki a saját házában. Piroskáék konyhájában is gyakorta van irodalomóra, fizikára pedig átballagnak Zsolti bácsihoz a szomszédba. És még mielõtt bárki felfördülne, hogy mi lesz így ezekbõl a gyerekekbõl, eláruljuk, hogy szinte mindegyiküket felveszik valamelyik neves egyházi gimnáziumba.

Egyesületet is alapítottak a falu lakói, elsõsorban azért, hogy megteremtsék a részönkormányzat, illetve az iskola mûködtetéséhez szükséges jogi hátteret. Meg aztán így pályázhatnak is, okoskodom a magam logikája szerint, mire László rázza a fejét.

- Mi nem pályázunk, mi megcsináljuk, amit akarunk. Nem lenne jó, ha megszoknánk, hogy külsõ erõforrásokra támaszkodunk- magyarázza. A logikus, ám mégis furcsának tûnõ észjárásnak más nyomát is megleljük a házban. Ott vannak például az alkuk. Piroska szeretett volna egy hûtõládát. Az ura nem tapsolt az ötlet hallatán, mondván: úgy kell berendezkedni, hogy ha úgy adódik, áram nélkül is boldoguljanak. Piroska azonban replikázott: László mûhelyében is ott van az elektromos gyalugép. Így aztán megállapodtak: amíg van gyalugép, addig lehet hûtõláda.

A visnyeszéplakiak közül senki nem jár el munkahelyre dolgozni. Amit tudnak megtermelnek, a felesleget elcserélik vagy eladják a környéken. László is faragott már bútort cserépkályháért cserébe, és készített polcot mézért.

Bekukkantunk még a bioméhészkedésbõl élõ Fenyvesi Csabáékhoz, ahol négy gyönyörû gyerek kanalazza a paprikás krumplit a piros zománcos lábas körül, ahol van ugyan csapvíz, mégis mindenki az asztal alatt sorakozó ceglédi kannákból önt magának kútvizet.

Búcsúzáskor eszembe jutnak László szavai: az embernek úgy kell élnie a Földön, hogy a terület, amit maga után hagy értékesebb legyen, mint elõtte...
 


Forrás:
Vas Népe.hu
illetve

8 komment

2009.09.21. 14:06 kod715

Kikerics

 
 
 
Először is szeretnék virágot küldeni a megválaszolatlanul hagyott bejegyzésekért: Annamarienak, Messzenéző Minyonnak, és az én kedvesemnek, aki ezeket a képeket készítette, és természetesen mindenkinek, aki ezt az oldalt látogatja.
(és megköszönni a szüleimnek, és még a szomszéd kutyájának is… :-)) )
 
 
 
 
Az egész hegyen nálunk nyílik egyedül, ilyen mennyiségben az őszi kikerics, illetve most már a szomszédhoz – Zoltánékhoz - is átterjedt. Az őszi kikerics leveleit tavasszal, de virágját ősszel hozza, így ő nem a természet ébredését köszönti, hanem a téli álomra szenderülő tájat színesíti, no és persze a mi tanyánkat.
  
 
A kikericsek latin neve, a Colchicum a Kolkhiszból (Colchis) származik, egy kisázsiai ókori város nevéből. A legenda szerint a kolkhiszi királylány, Medea járatos volt a varázsszerek előállításában (a rossznyelvek legendás hírű boszorkánynak tartották), és többek között kikericset is felhasznált – mérgek készítésére. Egyszer olyan bájitalt kavart, amellyel apósát akarta megfiatalítani. Ehhez kilenc éjszakán át gyűjtött hegyi virágokat használt, és e keverék lehullott cseppjéből sarjadt az őszi kikerics.
 
 
 
A történetből nem nehéz kitalálni, hogy a kikericsek mérgezőek, no de nem is az ízükért szeretjük őket. A növény népi neve árulkodó, a kikirics, kükörics, kükirc vagy kükerc még csak becézésnek tűnik, de a kutyadöglesztő már magáért beszél… A természet azonban bölcsen úgy intézte, hogy a legelő állatok felismerjék, és mintha tisztelegnének egyszerű szépsége előtt – elkerülik a kikericset. A növény minden része tartalmazza a colchicin nevű anyagot, amely erős méreg: légzés- és szívbénulást okoz. Megállítja viszont a daganatos sejtek osztódását, így sikeres ellenszer lehet, csak kérdés, hogy van-e olyan arány, amely még nem mérgező a szervezetre, de már hatásos a rákos burjánzás ellen.
 
Ja, a tanyán is történtek dolgok, remélem holnap lesz időm leírni... nagy újságok vannak:
-         megvettük a kicsit és a köpcöst
-         új delej született
-         gomb is került, bár még a kabát kicsit leharcolt…
 

3 komment

2009.09.14. 16:44 kod715

Tudta?

 

 

Ma reggel elkezdtem egy bejegyzés szerkesztését, ami sajnos elveszett. Bosszankodás helyett küldök mindenkinek egy virágot!
 
A fenyérgamandor nevű növénynek Felsőszölnök az egyetlen magyarországi előfordulási helye. Tímár Gábor fedezte fel 1997-ben a határsávban.
 
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából:
Elterjedése
A fenyérgamandor Közép- és Délkelet-Európában fordul elő. Nyugat-Európa egyes részein és a Brit-szigeteken meghonosodott. Magyarországon csak a Dunántúl nyugati részén, a Vendvidéken található meg.
 
Megjelenése
A fenyérgamandor kúszó gyöktörzsű, 30-60 centiméter magas, elágazó szárú, kellemetlen szagú, évelő növény. A zsályához hasonló 3-7 centiméter hosszú, levelei nyelesek, szíves vállból tojás alakúak, hálózatosan ráncosak, csipkés szélűek. Szőrük rövid, molyhos.
Az 1-1.5 centiméter hosszú virágok egyesével-kettesével helyezkednek el a levélhónaljakban, és megnyúlt, egyoldalra néző álfüzéreket alkotnak. A párta halvány zöldessárga; a csésze sisak alakú, kétajkú, a felső ajak szélesebb, kerekded, egyetlen nagyobb foggal, az alsó ajaknak 4 rövid foga van.
 
Életmódja
A fenyérgamandor napfényes erdők (tölgyesek, erdeifenyvesek), erdőszélek, fenyérek lakója. Mészkerülő, ezért kizárólag savanyú talajokon fordul elő.
A virágzási ideje július-szeptember között van.

2 komment

2009.09.09. 15:16 kod715

MEGJELENT!!!!

 

Szolgálati közlemény: végre megtaláltam a jelszót, így tudok bejegyzést produkálni…
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Már nagyon vártam, és végre megjelent
Rosta Gábor: A VÁROSI TANYA - Szemléletváltás a válság idején című könyve!
 
 
 
 
 
 
 
 
Gáborral egy olyan társaságban találkoztam ahol - kedvesemen kívül - én egy embert ismertem, és őt sem elég jól. Nem ígérkezett nagy durranásnak az este…. és akkor jött az én kedvesem, hogy itt van a másik „örült” felem. Beszéljek vele, mert biztos jól megértenénk egymást. Kérdeztem, hogy miről beszéljek? Olyan választ kaptam, amire nem számítottam. Egész este beszélgettünk. Kiderült, hogy a világ dolgait hasonlóképpen látjuk, sok dologban azonos a véleményünk.
 
 
Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet! Egy nagyszerű ember, hiánypótló könyve!
 
.. és, hogy mi köze ennek Felsőszölnökhöz, és az erre az oldalra látogatókhoz?
Aki ismer, az elsőre azonnal tudja a választ. A második kérdésre, pedig íme egy idézet az előszóból, majd a teljes előszó:
 
„Ez a könyv nem csak a városi embereknek szól; sokan élnek a városokat körülvevő agglomerációban, mezővárosokban, községekben, falvakban: számukra is tanulságos lehet a kötet egy-egy fejezete. Ők is meríthetnek ötleteket belőle, melyek által egyre inkább természet közeli, energiatakarékos és önellátó életet kezdenek élni.”
 
 
 
„Számos előjelét láthatjuk a nehéz idők eljövetelének, a több évtizedes prosperitás után fordulni látszik a történelem kereke. A jólét és a szegénység mindig egymást váltogatták a történelemben, miért is gondoltuk-gondoljuk azt, hogy az elmúlt évtizedekben megszokott gazdasági növekedés örökké tart majd? A kőolajra és földgázra alapozott civilizációnk feléli a természetes tartalékokat, az energiahordozók apadása pedig kihatással lesz − és már ma is kihatással van − életünk minden elemére. A nyugati fejlődési modell és civilizáció működése a fosszilis energiahordozóktól függ: az étel, amit megeszünk, a ruha, amelyet viselünk, a közlekedés és a szállítás, a fűtés, a közszolgáltatások, a civilizációs jólét minden elemében megtalálható a kőolaj szerepe. Ahogy a kitermelés elérte a maximumot, az üzemanyag és a földgáz egyre drágább lesz, mind többe kerülnek majd a fogyasztási javak, az eddig követett gazdasági modell, és vele együtt szociális rendszereink is összeomlanak.
 
Az előre megjósolt olajkrízist viszont megelőzni látszik egy ennél is nyilvánvalóbb és érezhetőbb változás, mégpedig a hitelválságból kinövő gazdasági válság. Nap mint nap nő a munkájukat elveszítők száma, a családok és az államok eladósodása soha nem látott méreteket öltött, egyre inkább szűkülnek a fogyasztásra épülő gazdaságok, az átlagemberek egyre kevesebbet költenek, mind többek számára jelent reális veszélyt a munkanélküliség, az elszegényedés és a kilátástalanság. Az eddig követett liberális gazdasági modell megbukott; a kérdés az, mekkora árat kell fizetniük az átlagembereknek e kísérlet kudarcáért, ahogy a múltban is nekik kellett drágán megfizetniük a félresikerült társadalmi-gazdasági kísérletek árát. Ahogy pazarlóak vagyunk az energiahordozókkal, hasonlóan tékozlóan bánunk a környezetünkkel, a növény- és állatvilággal. Az intenzív növénytermesztés, a műtrágyák, a gyomirtók és növényvédő szerek tönkretették a földet, a vizet és a levegőt; genetikailag manipuláljuk a növényeinket, túltenyésztettük az állatainkat, a természet egyensúlya megbomlott − bármilyen hatalmas is Gaia, ezt az emberi pusztítást már nem képes elviselni. Parazitái lettünk a Földnek, amelyen élünk. A bolygó számára lassan nincs más választás: vagy Ő, vagy Mi. Talán vele együtt megmaradhatunk mi is, de ahhoz meg kell változtatnunk a hozzá, illetve a környezetünkhöz való viszonyunkat.
 
Az elkövetkező évek történéseinek megértéséhez talán az 1929-es világgazdasági válság lehet az előképünk, de a helyzet mégsem lesz ugyanaz − minden másképp fog alakulni. Mi magunk vagyunk ugyanis mások: sokkal sérülékenyebbek lettünk, sokkal magasabbak az igényeink, sokkal inkább Függünk a civilizáció „vívmányaitól”, ezért elképzelhetetlen számunkra, hogy a mainál egyszerűbb körülmények között éljünk, szerényebbek legyenek a vágyaink és a szükségleteink. A 20. században elért fogyasztási szint most tűnik el; olyan változás előtt állunk, amely elképzelhetetlen volt akár néhány évvel ezelőtt is. Nagyszüleink átvészeltek számos konfliktusos időszakot: világháborúkat, forradalmakat, diktatúrákat és ostromokat. Mégis túléltek, mert megvolt a képességük alkalmazkodni, elfogadni a megváltozott helyzeteket, megtalálni az új szemléletet és cselekvési módokat a túléléshez. Mi ebben vagyunk szegények: a változtatás, a túlélés képességében. Saját gyengeségeink: a kényelmességünk, a szolgáltatásoktól való függésünk, az előrelátás és hosszú távú tervezés hiánya, egészségtelen életmódunk és legfőképp a változtatásra való képtelenségünk. Az egyéni utak megtalálása, egy egészen másfajta szemlélet kialakítása az elkövetkező évek túlélésének a záloga: nem az államtól várni a segítséget, hanem kisebb közösségekben létezni, a mainál sokkal inkább összhangba kerülni a környezettel, a természettel, és így túlélni az átalakulási időszakot. Az új életszemlélet pedig nem szólhat másról, mint az önellátásról, a takarékosságról és a környezettudatosságról.
 
A városi élet alapvetően egészségtelen, koncentráltan van jelen benne számos természetidegen elem: az emberek zsúfoltsága, a zöld területek és természetes vizek hiánya, a környezetszennyezés, a légszennyezés és a zajterhelés. Betegei vagyunk a városnak, mely tönkreteszi egészségünket, megöli kapcsolatainkat, elveszi emberségünket. A városi tanya lehet az oázis, amely békét és függetlenséget hoz a szellemnek, egészséget és a túlélés lehetőségét a testnek. Ez a könyv nem csak a városi embereknek szól; sokan élnek a városokat körülvevő agglomerációban, mezővárosokban, községekben, falvakban: számukra is tanulságos lehet a kötet egy-egy fejezete. Ők is meríthetnek ötleteket belőle, melyek által egyre inkább természetközeli, energiatakarékos és önellátó életet kezdenek élni. Az önellátó tanya elképzelése nem csak a vidéki élet sajátja: elérhetjük ezt városban, falun, bárhol − csak rajtunk áll. Mindenkinek a saját útja a szemléletváltás − ahogy nincs két egyforma kert,nincs két egyforma életstratégia sem. Az egésznek a lényege a változtatási készség, a változó körülményekhez való alkalmazkodás képessége, mindenekfölött
pedig a pozitív hozzáállás és a jövőbe vetett hit.”
 
www.avarositanya.hu - ismertető + sok hasznos és érdekes dolog!
 
Ja, voltam tegnap a tanyán…. Híradás remélem holnap!

2 komment

2009.07.23. 13:54 kod715

Megérkezés

Sok minden történt a hétvégén:

-         Megérkezés.
-         Oda a szombat.
-         Annamarie és Laca meglátogatása Kercán.
-         Vasárnapi munkálatok.
-         Amikor ismét rácsodálkozol arra, hogy milyen is egy igazi vend.
 
 
Pénteken este tízkor érkeztem meg a tanyára. Sötétben, a nagy fűben botorkálva elég küzdelmes volt az út a kapcsolószekrényig. Hiába volt három hete kaszálva a természet visszafoglalt mindent. Miután a szokásos feladatokat megcsináltam: villany, víz, ablakok, stb., kiültem a ház elé egy söröcske kíséretében. Körülöttem sötétség, csak két gyertya világított, előttem a völgyünk némán hallgatott. Felnéztem az égre és csodát láttam. Milliárdnyi csillag, és több tucat csillagköd ragyogott felettem. Rácsodálkoztam a világra, és egyszer csak csoda történt. Hónapok óta feszíti az idegesség a mellkasomat. Olyan érzés mintha a teljes II. ukránfront ülne rajta. Egyik pillanatról a másikra ez a nyomás eltűnt. Régen éreztem ilyen nyugodtnak magam. Megnyugodott a lelkem, az eszem és a testem. A ház előtt töltött óra minden pillanata erőt adott, éreztem, ahogyan fokozatosan nyerem vissza a régen elillant erőm.
 
A tisztaszobában egy asztal, a csupaszfalak, a részben felbontott betonpadló és a kinyitható ágy fogadott. (Az ágynak külön története van. Igyekszem pótolni.)
Nem voltam lehangolt, vagy szomorú a szegényes berendezés miatt. Örültem és boldog voltam. Végre! Itt az első éjszaka. A ház nyitott ablakain keresztül szabadon áramlott a Vendvidék tiszta, párás levegője. Megszámoltam a sarkokat, jó koránra felhúztam az órát, hogy láthassam majd a hajnali párát, ahogy a völgyből felszáll, és olyan jót aludtam amilyet hónapok óta nem.
 
Folytatás következik….

4 komment

2009.07.17. 13:52 kod715

Hazamegyek!

Napok óta tudom, hogy „végre” egyedül megyek a tanyára, mert a család a sárvári wellness hétvége mellett döntött. Nem volt kérdés, hogy ezt nélkülem fogják abszolválni, több okból:

a)      komoly ember nem visel rövidnadrágot
b)      nincs kedvem a sok prolihoz meg ostoba osztrákhoz
c)      ezerszer a tanya..
 
Reggel a szokásos kávé mellett iszonyatos nyugalom szállt meg, és kimondtam most először itt Budapesten azt, amit csak akkor szoktam, amikor a tanyát megpillantom: Hazaértem, itthon vagyunk.
 
Hazamegyek.
 
Megcsinálom a vízelvezetést és kikövezem az árkot. Ez egy dolog. De végre teljesül egy régi nagy vágyam: először fogok a tanyán aludni, és este egyedül lehetek, a ház előtt, miközben lobog a tűz. Erre hónapok óta vágytam.
 
Kedvesem mindenféle dolgokat akar velem elpakoltatni: serpenyő, kávéfőző, kávé, stb. Ez mind nem kell, mert lényegtelen….

7 komment

2009.06.10. 15:37 kod715

Félkarú Jézuska - Nusi néni és Imre bácsi

 

Húsvét óta Nusi néninél és Imre bácsinál lakunk, amikor Felsőszölnökön vagyunk. 1988-ban vásárolták meg az egykori plébániát és alakították át vendégházzá. Pontosabban mi a volt - természetesen felújított, átalakított - disznóólat kaptuk meg. Nusi néni mindenre figyelő, gondos szeme ezt választotta ki nekünk, az első találkozás után. És igaza volt. A mi „problémás” jöveteleinknek ez felel meg a legjobban. Hol hárman érkezünk, hol négyen. Gyakran nem tudjuk előre megmondani, hiszen ez annak a függvény, hogy a lányom azt a hétvégét nálam tölti vagy sem. Mindenünk van ami kell, felszerelt konyha, fürdő, a lányoknak emeletes ágy, hatalmas kert ahol szabadon játszhatnak, fedett szín asztalitenisszel. A nagy figyelemmel gondozott buja kertben mindig virágzik valami, amire rácsodálkozhatunk. De ami a legjobb és amiért szeretünk ott lakni az Nusi néni és Imre bácsi. Csodálatos emberek, valóban „tündériek”, minden velük töltött perc, minden mondatuk élmény.

Hármashatárkő Vendégház

típus: falusi szálláshely osztály: 3 napraforgós

Férőhely (fő): 26 Szobaszám: 7 szolgáltatások: a szállásadó a házban lakik, ágynemű biztosított, fűthető, hűtőszekrény, kertből zöldség-gyümölcs fogyasztható, konyha, konyhafelszerelés, mosási lehetőség, parkolás az utcán, parkolás garázsban, parkolás zárt udvarban, televízió, tűzrakóhely, grillező, gyermekágy, gyermekbarát szolgáltatások, társasjátékok Fizetési lehetőség: Nemzeti üdülési csekk

Leírás: A vendégház meghitt, otthonos hangulata kellemes kikapcsolódást nyújt családoknak, baráti társaságoknak éppúgy, mint természetbarátoknak vagy nyugalomra vágyóknak. Az alkotóműhely, a kiállítóterem lehetőséget biztosít alkotó kisközösségeknek, szakköröknek és művelődési kurzusoknak alkotásra és kiállításra. Az egy-két és háromágyas tágas vendégszobák központi fűtéssel a maximális kényelmet biztosítják.

Aztán nem lefoglalni minden hétvégre a kisházat... :-))  (mert akkor nem tudom hol fogunk lakni…. )

 

.. és íme Major Anita cikke ami a Magyar Nemzetben jelent meg…

Élet a hármas határon: szlovén értékeket őriz egy magyar házaspár a vendvidéki Felsőszölnökön.

Egy zárdai nevelést kapott kuláklány és egy selyemgyári munkások gyermekeként Franciaországban világra jött magyar mérnök 1956 tavaszán titokban megesküdött a sitkei templomban. Ma együtt százötven évesek. A napokban „feloldódott” magyar–osztrák–szlovén határon fekvő Felsőszölnökön, az egykori plébánián családias vendégházat és helytörténeti kiállítást gondoznak. Levestésztagyúrásról, kettős mennyezetről és takaros vendekről beszélgettünk a házaspárral. Tavaly fejeztük be a tatarozást – vezet bennünket az ódon hangulatú, eredeti cserépkályhákkal, rusztikus és biedermeier bútorokkal díszes hajlékba Udvardy Anna és Nagy Imre. A „tündéri házaspár”, ahogy az interneten említik a volt papi kúria gazdáit, több szempontból is időutazásba kezdett, amikor 1988-ban megvásárolta a dohos, düledező felsőszölnöki plébániát, s nyugdíjasként szívós munkával rendbe hozta. – Kihordtuk minden szobából a gombás földet, s újratöltöttük, padlóztuk. Az ajtókat is tokostul kellett kiszedni. A bútorok egy részét a házzal együtt vettük meg, de sok istállóban, pajtában kallódó, kidobott holmit is felújíttattunk – meséli Anna.

Az idős emberek felrázták a Szentgotthárdi kistérséghez tartozó, festői fekvésű, jórészt vend lakosú községet. A szubalpin klímájú, madárcsicsergéstől hangos, különleges gombákban gazdag környék a természetrajongók paradicsoma. Az ausztriai Tauka (Tóka), a szlovéniai Trdkova (Türke) és a magyarországi Felsőszölnök (Gornji Senik) határainak érintkezésénél 1922-ben felállított hármashatár-kő hazánk legnyugatibb pontja; a vasfüggöny korszakában megközelíthetetlen volt. Nyolcvankilenc június 4-én itt találkozhatott először szabadon a három nép. Nagyék is Hármashatárkőnek keresztelték az 1830-ban épült paplakban nyitott vendégházukat.

– A hely szelleme válogatja a vendégeinket. Reklámra nem sokat költünk, bár szórólapokat nyomtattunk. Vendégeink szeretik a házias reggeliket, a pihenést az óriásfenyők árnyékában, háttérben a Kakasdombbal és a Szerelemvölggyel. A hely kiváló túrázásra és alkotásra. Esténként igénylik a beszélgetést: kíváncsiak, kik élnek itt, hogy volt régen; talán ezért keresnek fel bennünket újra és újra – mondja csendesen a háziasszony. Megtudjuk, a nagycsaládosok egyesülete az iskolaszünetben évekig nyaraltatott náluk: a fővárosi gyerekek olyan jól érezték magukat a Vendvidéken, hogy sokszor pityeregve mentek haza. De a kormányzati támogatás drasztikus csökkenésével már harmadik éve nem érkeznek nagycsaládosok, hisz ekkora távolságra sokba kerül az utaztatás.

– Amikor Budapestről ide költöztünk, mi is mindent tudni akartunk – folytatja Anna. – Mivel valaha a katolikus egyház 200–300 katasztrális hold földön, nagy állatállománnyal gazdálkodott, személyzetre is szüksége volt. Még volt alkalmunk beszélgetni néhány idős emberrel az egykori cselédek közül. Behívtuk őket, s egy pohár borocska mellett megnyíltak. Az érdekesebb történeteket igyekszünk megőrizni és továbbadni.

Mementó

A falubeliek szeretettel emlékeztek az utolsó szlovén esperesre, az 1936-tól haláláig, 1987-ig itt élt Kühár Jánosra. A vendül prédikáló papnak határozott jelszava volt: „Szlovének voltunk, szlovének vagyunk, szlovének maradunk.” A plébános odafigyelt arra, hogy népe jól gazdálkodjék kevés pénzével: betétkönyvet nyittatott az emberekkel. A falu öregei meséltek a vérzivataros ötvenes–hatvanas évekről: a többszörös kisebbségben lévő Kühárt meghurcolták, egy-két évre el is vitték. Amikor visszakerült Felsőszölnökre, borzasztóan magányos, visszavonult lett. Arról, hogy mi történt vele, nem beszélt. A helybéliek, mivel tisztelték, minden délben fölváltva hoztak neki meleg ételt, este egy liter tejet kapott.

– Az átkos időszakban a községből sok gazdálkodó embert internáltak – veszi át a szót Nagy Imre. – A Batthyányak a jobbágyfelszabadítás idején tekintélyes földterületeket osztottak a legderekabb jobbágyoknak. Ezek leszármazottaira, mivel nem voltak hajlandók téeszt alakítani, rásütötték, hogy kulákok. Kitelepítették őket a Hortobágyra, és ide még 1953 után se jöhettek vissza. Amikor felújítottuk a házat, találtunk egy kettős mennyezetű helyiséget: ennek a térnek volt egy ablaka és a padlás felé egy feljárata. Valószínűleg nyugatra menekülőket bújtatott az esperes úr, de erről nemigen mertek beszélni az itteniek. Amikor rákérdeztünk, zavartan azt mondták, a házkutatások idején a plébános úr oda szokott dugni egy kis húst, zsírt és lisztet. Sajnálom, hogy lebontattuk, mementó lehetett volna. Kühár János halálának tizedik évfordulóján a Nagy házaspár és a szlovén szövetség kezdeményezte a megemlékezést: felkeresték a pap rokonait, és anyagi támogatásukkal márványtáblát helyeztek el a ház falán. A községből származó Kozár Mária szombathelyi muzeológus és Heszlera Aladár restaurátor segítségével pedig helyi egyháztörténeti kiállítást hoztak létre gyönyörű boltíves pincéjükben. Itt olvashatunk másik híres plébánosukról, Kossics Józsefről is, aki 1829-től haláláig, 1867-ig szolgált Felsőszölnökön, s az első magyarországi szlovén tájmonográfia, A magyarországi vendus-tótokról című mű szerzőjeként tartjuk számon. De még mindig nem tudjuk, hogyan kerültek Felsőszölnökre Nagyék…

– Sárváriak vagyunk. A vőlegényemet kezdő mérnökként megfélemlítették: ha ezt a klerikális kulákivadékot templomban veszi feleségül, vége a pályafutásának. Először el is hitte, másodszor is elhitte, én akkor kijelentettem: nem lesz esküvő – gondolkodik el Anna. – Tartottam magam ahhoz, amit édesanyámnak megígértem a halálakor: addig nem fekszem senkivel egy ágyba, amíg Isten áldása rajtunk nem lesz. Tízéves voltam, amikor édesapám, tizenhat, amikor édesanyám meghalt, szomorú fiatalságom volt, nem tanulhattam magasabb iskolában, nagyon be voltam fogva. Csépléskor 30–35 emberre főztem, már hajnali négykor vagdaltam a csirkék nyakát, hogy legyen ebéd. Ötvenötben bekönyörögtem magam a cukorgyárba, ahol a konyhára kerültem, mert a téeszben nem óhajtottam dolgozni. Reggeltől estig levestésztát gyúrtam meg vágtam. Mivel három–négyszáz embernek főztek, a tálalásban is kellett segítenem. Ott látott meg a későbbi uram, s állítólag munka után távolról kísérgetett, hova járok. Tudja, én nyolc évig zárdában nevelkedtem, ha reggel nem mehettem misére, akkor ott voltam este. Egy közös ismerős bemutatott bennünket egymásnak, s a harmadik-negyedik randevú után meg is kérte a kezemet.

– Addig mint bolygó hollandi kísérgettem a drágát – egészíti ki férje. – Én sokkal lazább felfogású ifjú voltam: Franciaországban születtem selyemgyári munkások gyermekeként; hazakerülve a sárvári cukorgyári kolóniában nőttem fel. Vasesztergályos-mesterséget tanultam, aztán Pécsett jártam középiskolába, onnan a miskolci egyetemre kerültem. A szombathelyi gépgyár után áthelyeztek a sárvári cukorgyárba. Anna hitoktatója nem merte összeesketni a fiatalokat, a család barátja, a sitkei esperes viszont igen. Kibicikliztek a Sárvárról nyolc kilométerre levő községbe, és megbeszélték a pappal, hogy ’56. április 29-én éjjel titokban találkoznak. Szakadó esőben két Pannónia motorbiciklivel vágtak át az erdei úton. A második motor azonban, amelyen Imre utazott tanújával, elromlott. Annát a bátyja otthagyta, hogy megnézze, mi van a férjjelölttel. – Sötét volt, ott sírdogáltam és imádkoztam a sitkei erdőben – fogalmaz az asszony. – Éjfélkor értünk a templomba, de várt bennünket a plébános: gyújtott két szál gyertyát, és összeadott bennünket. Anna többször hangsúlyozza, igazolódott nővére jóslata: Imre mellett nem dúskál a javakban, azonban hűséges, jó férjet kapott, aki mellett nyugodt élete van. A mérnök támogatta felesége továbbtanulását is.

– Ám, hála istennek – folytatja az asszony –, egymás után születtek a gyermekeink: ’57-ben Gábor, ’60-ban Imre. Csak ’63-ban tudtam beiratkozni a sárvári esti gimnáziumba, de már Pesten fejeztem be a középiskolát. Hamarosan ugyanis újabb kihívással kellett szembenézniük: kisebbik fiuk egy gyógyszertől megsüketült. Mindent megtettek fejlesztéséért: 1965-ben olyan hallókészüléket hozattak Dániából, amelynek árából parasztházat lehetett volna vásárolni. A műszer segítségével, no meg Bárczi Gusztáv, a gyógypedagógiai főiskola főigazgatója irányításával gyermekük megtanult beszélni. A család Budapestre költözött, hogy Imre a zuglói nagyothalló-iskolába járhasson; itt helyezkedett el Anna is gyermekfelügyelőként. A logopédus Montágh házaspártól elleste, hogyan kell foglalkozni süketekkel. – Amikor az aranyműves-, vésnök-cizellőr szakmát is megszerezte, azt hittük, kisebbik fiunk is révbe ért – sóhajt az anya. – Megdöbbenésünkre azonban elénk állt, hogy magasabb iskolát szeretne. Munka mellett leérettségizett a Török Pál utcai képző- és iparművészeti szakközépiskolában, majd harmadik nekifutásra felvették a képzőművészeti főiskolára. Gábor akkor már építészhallgató volt az egyetemen, ő is inspirálta öccsét. Édesanyjuk is szépen haladt tanulmányaiban: munkahelyein felsőfokú tanfolyamokra javasolták. Hetvenháromtól nyugdíjazásáig a Központi Múzeumi Igazgatóságon dolgozott munkaügyisként. Sok kisnyugdíjasnak segített, azt mondja, talán az ő jókívánságaik miatt örvend ilyen jó egészségnek: 72 évesen se vesz be tablettát.

– Elárulják, hogyan esett a választásuk a felsőszölnöki paplakra?

– Amikor fiatalemberként a sárvári cukorgyárban dolgoztam mint műszakvezető, a répacukorgyártáshoz alkalmi munkások tömegét vettük fel – válaszol a házigazda. – A vendvidékiek megbízhatónak, szorgalmasnak bizonyultak. Mivel közösségben nevelkedtem, igyekeztem javítani körülményeiken, így kölcsönös szimpátia alakult ki. Évekkel később, ’88-ban a feleségemmel Felsőszölnök környékén kirándultunk. – Épp Nagyboldogasszony napja volt – csatlakozik férjéhez Anna –, a templomból kijövő falusiak körénk gyűltek: „Itt a Nagy Imre!” A harangozótól megtudtuk, hogy el akarják adni a régi plébániaházat, mert a fiatal pap kijelentette, a lovát se kötné be a romos épületbe.

Ronda öreg ház

Belépve a kúriába az asszonyban megelevenedett gyermekkora: polgárosodott paraszt nagyszüleinek volt hasonló hajlékuk Sárváron. Anyai nagyapja tizenkét gyermeket nemzett, mégsem aprózta el a családi gazdaságot: nyolc fiából négyet Bécsben kántortanítónak és papnak taníttatott, nekik nem adott földet. A tenyészlovakkal foglalkozó Udvardy ág is jómódban élt, elgondolásuk: a nyolc lányt szépen öltöztetni, jól férjhez adni sikeresnek bizonyult.

– A férjem hiába akarta lelohasztani a lelkesedésemet, Pestig a kocsiban csak elejtettem néhányszor: de tetszett nekem az a ronda öreg ház… – mosolyog Udvardy Anna. – Hazaérve a postaládában a sárvári tanácstól várt egy levél. Tudja, az apámnak voltak belterületi földjei; amikor 1968-ban Sárvár város lett, ezeket kisajátították. Mennyit sírdogáltam, hogy amiért az őseim keményen dolgoztak, az enyészeté lett: két kataszteri hold földet annyiért sajátítottak ki, hogy a gyerekeknek télikabátra futotta belőle. De az egyik belterületi rész sokáig nem kellett a városnak. Évekig adóztunk utána, de éreztem, a Jóisten egyszer visszaadja ezt a pénzt. Amikor kibontottuk a borítékot, nem akartunk hinni a szemünknek, akkora összeg szerepelt az iraton. Már rogyadozott a kommunizmus, úgy látszik, nem mertek kisemmizni bennünket. Az uram rám nézett: Tényleg nagyon tetszik neked az a ronda öreg ház? Vegyük meg!

Csipkék és rongyképek

A felújítás horribilis összeget emésztett fel: a már nyugdíjas házaspár „beletette” pesti lakását, és kölcsönt is vett fel az építkezéshez. Munkás kéz volt elég: a ’90-ben megszűnt szentgotthárdi gyárak fiataljai valósággal ajánlkoztak. Ma ezt nem tudnák megvalósítani, állapítják meg, ugyanis a felsőszölnöki ifjúság szorgosabb része Szlovéniába és Ausztriába jár dolgozni. Nyugdíjuk kiegészítésének szánták a falusi vendéglátást, amelyhez az alkalmas helyen kívül másra nincs is szükség, mint az emberek és a tisztaság szeretetére, vallják. A múzeumot pedig, amelyben lelkesen kalauzolnak, azért hozták létre, hogy a helybeliek is jobban figyeljenek értékeikre. – Ezt a fából faragott Jézuskát darabokban szedtem össze a padláson. Az egyik karját nem találtam, este imádkoztam, és reggel a nagy porban megleltem; Heszlera Aladár szépen rendbe hozta – kezdi a tárlatvezetést az asszony. A pajtában kialakított időszaki kiállítóteremben folytatjuk a szemlét: most épp Anna csipkéit csodálhatjuk meg, de volt már itt festészeti, építészeti, gobelin-, fazekas-, rongykép-, természetfotó-kiállítás is. Imrétől megtudjuk, a kézművességbe az iskolásokat is bevonták: kosárfonást helybeliektől, horgolást, hímzést feleségétől tanulhattak. Határokat átlépve rajzpályázatot hirdettek gyerekeknek, a díjazottak náluk nyaraltak. Büszkék művész gyermekeikre: U. Nagy Gábor Ybl-díjas építészre és ifj. Nagy Imre grafikusra. Persze kudarcok is érték őket, erejük is lankad; ahogy Anna fogalmaz, ketten már százötven évesek. A falu lakossága fogyóban, elöregedőben. Kevés az értelmiségi, négy kocsmája van a településnek, de az idegenforgalom fejlődésével nem tartott lépést a község. Gazdálkodás nem folyik: valamikor háromszáz tehén volt, ma hármat, ha találnánk. Pedig olyan ponton fekszik Felsőszölnök, hogy három forrásból meríthetne. – Milyen sorsot szántak ezeknek a kincseknek? – Szeretnénk egyben tartani őket, s arra méltó embernek továbbadni a kúriát. Szombathelyen van egy kis bebútorozott lakásunk, oda költöznénk öregebb napjainkra – mondja a ház asszonya. – Nemzetiségi vezetők ígéretet tettek arra, hogy az ingatlant megvásárolják a szlovének számára. Ennek örülnénk a legjobban, mivel a településnek nincs se tájháza, se faluháza, amely őrizné a mintegy ezerötszáz éve itt élő nemzetiség múltját, kultúráját.

1 komment

2009.06.10. 14:32 kod715

Rengeteg minden történt – csak címszavakban....

Sok minden történt velünk és a házzal az elmúlt hónapokban, de sajnos időhiány miatt nem volt időm az új bejegyzésekre. Megpróbálom ledolgozni eddigi mulasztásomat, hogy könnyebb legyen készítettem egy listát. Íme:

 
-         Félkarú Jézuska.
-         Azok a csodás vendek.
-         Flórián napi szokás.
-         Amit lehet Szlovéniában, azt miért nem lehet nálunk?
-         Pakolás, a ház birtokbavétele.
-         Munkálatok a házon.
-         Van olyan amikor egy vend mosolya a padlóra küld, ne gondold, hogy a következő percben nem emel fel.
-         Falunap.
-         Kályha történet

Szólj hozzá!

2009.05.07. 16:39 kod715

Májusfa

A magyar nyelvterület nagy részén május 1-jére virradó éjszaka állították, illetve állítják a májusfát, amelyet pünkösdkor bontanak le. A májusfa, a zöld ág a természet gújhodásának a szimbóluma, és legtöbb esetben az udvarlási szándék bizonyítéka, szerelmi ajándék is. A magyar nyelvterületen a májusfa-állításnak két jellegzetes formája ismert: az egyik a lányos házakhoz vitt májusfa, a másik a középületek, kocsmák előtt felállított májusfa. Egyes helyeken díszítették a fákat szalaggal, üveg itallal, esetleg különféle ajándékokkal, másutt azonban díszítetlenül helyezték el.

 
Helyi hagyományok alakították azt a szokást is, hogy csak egyes lányok kaptak, vagy a falu minden leánya. A májusfák beszerzése mindkét esetben a mindenkori legények, legénybandák feladata volt, akik a lányok számára állított májusfát többnyire titokban szerezték be és állították fel.
 
A legény éjszaka ottmaradt a májusfára vigyázni, nehogy ellopják bosszúból vagy tréfából. Egyes vidékeken ilyenkor szerenádot adtak a lánynak, aki másnap megvendégelte a legényt. A lányok számára állított májusfa korábbi jelentéstartalma elhomályosulóban van. A májusfa a komoly udvarlási szándék jele volt. Volt olyan falu is, ahol csak az eljegyzés előtt állók vagy eljegyzettek vittek májusfát. A májusfa másik típusa a közösségi májusfa, melyet középületek, kocsmák elé állítanak. A közös májusfák kidöntése együtt járt általában nagyobb ünnepélyességgel, táncmulatsággal. A májusfa ledöntésének szertartásos mozzanata volt a fa körültáncolása, a májusfára mászás. Különösen nehéz volt a lehúzott kérgű, magas fát megmászni. Azé lett a tetejére erősített ital, akinek ez sikerült. Gyakran megtréfálták egymást azzal, hogy az üvegbe paprikás vizet tettek. A hagyományos paraszti életben a májusfa jellegzetes példa az egyén és közösség kapcsolatára. A fa kivágása, a faluba való behozatala, többnyire még annak a megbeszélése is, hogy ki kinek viszi, az egy korosztályba tartozó legények, legénybandák feladata volt. Amennyiben a fát a lányoknak vitték, ez egyéni érzelmet fejezett ki, de egyúttal a közösség számára is jelzés volt. Jelezte a lány magaviseletét, a legények értékítéletét. A lányok számára az udvarlás jele és szerelmi ajándék volt, amit megfelelő módon kellett viszonozni. Ez a nap a közös mulatság alkalmát is jelentette.

Szólj hozzá!

2009.03.12. 12:29 kod715

AranyMiatyánk

Virág szombaton este
Mária fiát kérdezte.
Jövő héten mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz szenvedni?

Virágvasárnapján mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám király leszek.
A jeruzsálemba bé mejek.

Hát nagy hetfőn mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám beteg leszek.
A templomba nem mehetek.

Hát nagykedden mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám vándorolok.
Az utcákon le s fel járok.

Nagyszeredán mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám hamis Júdás
Engem harminc pénzért elád.

Nagycsütörtökön mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz szenvedni?
Anyám Getszemáni kertben
Felmegyek az olajok hegyikbe.

Jézus a Getszemáni kertben.
Fenn az olajok hegyikbe.
Térgyen állva imádkozik.
Piros vérrel izzadozik.

Nagypénteken mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám egy keresztre
fel leszek én majd feszítve.

Te a kereszt alatt leszel
szent kezedvel el nem érhetsz.
Szent kezedvel el nem érhetsz.
Szűz öledbe le nem tehetsz.

Hát nagyszombaton mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz szenvedni?
Akkor anyám koporsómba
bészállok a gyászos síromba.

Húsvét napján mit fogsz tenni?
Szent fiam mit fogsz művelni?
Akkor anyám feltámodak
mennyországba uralkadok.

Húsvét után ötven napra
piros pünkösd hajnalára
elküldöm a vigasztalót
a fehér színű galambot.

Pünkösd után nyolcvan napra
Nagyboldogasszony napjára
felviszlek a mennyországba
a mennyei boldogságba.

Szólj hozzá!

2009.03.04. 17:00 kod715

Szállás Felsőszölnökön

Julianna Panzió

 

Kosztán Lajos

 

Telefon: 06 94 434 428

 

Fax: 06 94 434 428

 

Mobil: 06 20 313 25 39

 

E-Mail: juliannapanzio@hotmail.com vagy info@panziojulianna.com

 

 H - 9985 Felsöszölnök, Templom út 27.

 

 

 

 

Hármashatárkő Vendégház

 

9985 Felsőszölnök, Templom u. 11.

 

Tel.: +36 94 434143

 

Kategória: falusi turizmus

 

3 napraforgó

 

 

 

Kulcsosház a Cseresznyefánál és a Körtefánál

 

9985 Felsőszölnök, Fő út 147.

 

Tel.: +36 30 9320500

Kategória: magánszálláshely

 

Szólj hozzá!

2009.03.04. 16:51 kod715

Három határ találkozásánál .... VII. rész

A halál (smrt) a szlovén nyelvben nőnemű. A felsőszölnökiek fehér női ruhába öltözött férfiként képzelik el, aki lekaszálja az embereket. A közelgő halált hangos sírással-rívással próbálták elűzni, gondolták, így ismét fellélegzik a haldokló. A könnyű halál reményében családja mindaddig rózsafüzért imádkozott, amig az meg nem halt. A halálesetről harangszó értesítette a falubelieket. Ha a halott férfi volt, háromszor harangoztak a kis haranggal, ha nő, akkor kétszer a nagy haranggal. A gyerekeknek a kis haranggal harangoztak kétszer vagy háromszor.

Felsőszölnökön 1976-ig otthon ravatalozták fel a halottat. Két éjjel virrasztottak mellette. Az asszonyok a szobában a halott mellett imádkoztak és egyházi énekeket énekeltek. A férfiak a konyhában kártyáztak és bort ittak. Reggel, mikor elmentek, pálinkát kaptak. A temetés napján az udvaron búcsúztatták az elhunytat. A halott nevében egy hattagú asszonykórus és a kántor búcsúzott a családtól, a rokonoktól és a falubeliektől. 1976 után a ravatalozó előtt énekeltek. A XIX. században siratóasszonyok is voltak a faluban.

1883-ban a ljubljanai Anton Trstenjak a felsőszölnöki temetőben találkozott egy siratóasszonnyal. Itt és a környékbeli községekben még szokás volt, hogy temetéskor az asszonyok siratták férjüket vagy fiukat, a lányok pedig anyjukat.

A sirató szövegéből megtudható, mi volt a feladata a gazdának, fiának és az anyának a családi munkamegosztásban. A családfő irányította a gazdaságot és osztotta be a munkát a családtagoknak. Ő kereste meg idénymunkán az adóra és a meg nem termelhető javakra (cipő, ruha, só) szükséges pénzt. Sokszor még a kenyérgabonát is. A családfő keltette reggel a családot, ő ment ki elsőnek – ő taposta le a harmatot – a mezőre, erdőre. Gondoskodott az állatok almáról (fenyőfa tűlevele), szecskájáról és gondozta (kefélte) őket. Az asszony és a gyereke anyagilag és erkölcsileg függtek a családfőtől. Ahogy kérdéseivel a sirató szövege tételesen elő is sorolja: „…Mihez kezdünk most, hogy élünk majd? Ki teremti elő nekünk a kenyeret, ki szántja fel a földjeinket, ki fog vetni, ki fogja lekaszálni a rétet, ki fog szép nadrágot hordani, ki szerez szövetnadrágot; ki kel fel korán, ki kelti a családot; ki tapossa le a harmatot; ki szerzi be nekem a fát, ki fuvarozza haza a tűleveleket; ki tartja rendben a disznóinkat, ki veszi meg őket; ki fogja a marháinkat, teheneinket fésülni, etetni; ki fogja felnevelni a gyerekeket; öltöztetni; ki fog engem etetni; ki fog mákos kalácsot enni; ki fog nekünk szecskát vágni…”

Az apa, a férj halálával a család elszegényedett, a falu társadalma nem becsülte meg az özvegyet és gyermekeit. A feleség, anya halálával a leánygyermekek kerültek hátrányos helyzetbe, mert nem volt, aki elkészítse számukra a stafírungot (vászon, ruha, vánkos, ágy), és aki férjhez adja őket. Az asszony feladata a gazdaságban – a sirató szerint – az ételek elkészítése és

a len feldolgozása volt a XIX. század végén. A sirató végén az özvegy köszönetet mondott a temetésen megjelenteknek azért, hogy férjét elkísérték utolsó útjára, és mindenkit meghívott a halotti torra. Felfogadott siratóasz-szonyok is voltak, akik kötött szöveg alapján siratták az elhunytat.

A nyolcvanas évekig volt szokásban a jellegzetesen csak a szlovénekre jellemző „harangütés” – ritmikus harangozás a temetés alatt. A harangütők a templomtoronyban két harangnak a széléhez ütögették annak nyelvét felváltva, a harmadikkal pedig egyenletesen harangoztak. Az 1960-as évekig csak a módosabbak rendeltek harangütést temetéskor, az 1970-es években már majdnem mindenki. A nyolcvanas években a szokás kihalt, villany és gép harangozott immár.

A boronafalú házak idején élt az a hiedelem, mely szerint minden háznak, családnak volt saját házikígyója. A régi boronaházak falában lakott. Éjjel hallani lehetett a hangját, amely az óra ketyegéséhez hasonlított. Óvta a házat a bajtól. Ha valaki megölte, ő is meghalt, vagy elpusztultak az állatai. A szláv néphagyományban a házikígyó az ősök lelkének a megtestesítője, ezért nem szabad megölni. Különbséget tesznek a nőstény és a hím kígyó között. Utóbbi rövid és vastag, fején koronát visel. Ha fürdik, leteszi azt. Aki ellopja, gazdag lesz.

Az úgynevezett „népi imákat” a templomon kívül mondták el. A legismertebb, egész Európában elterjedt, a Jézus szenvedéséről szóló népi ima – az „Arany Miatyánk” – változatai Felsőszölnökön is ismertek. A nép ismerte az úr imáját (Miatyánk) és Mária imáját (üdvözlégy, Mária). Ebben a családi körben – Atya-Anya-Fiú – hiányzott a Fiú imája. Így keletkezett az Arany Miatyánk evangéliumi jelenetek és népdalok motívumaiból. A szlovének „aranynak” hívják, mivel egy nagyon értékes ígérettel fejeződik be: az imádkozónak minden bűne megbocsáttatik. Felsőszölnökön az ima elnevezése: „Ima Jézus szenvedéseiről”. Három részből áll. A kezdő kép megjeleníti a személyt, a szituációt és érzékelteti az elkövetkezendő eseményeket. A középső rész a szenvedéstörténet egyes fázisainak epikus, dramatikus megjelenítése (Jézus elfogása, kínzása, elítélése, megalázása, keresztre feszítése, az ezt követő természeti jelenségek, Mária-Jézus párbeszéde, Jézus lehulló és fölfogott vére). A záradék jelzi az ima eredetét (A kis Jézus azt mondja) és az elvégzéséért járó lelki hasznot, kegyelmet (bűnei megbocsáttatnak).

Felsőszölnökön az idősek nyelvében fennmaradt a villámlás és mennydörgés istenének neve – Perun – a szláv mitológiából a „belecsapott a villám” (Parün je vdâro) kifejezésben és a kövirózsa elnevezésében (parünovo pérge – Sempervivum tectorum) ismerhető fel. Ezt a növényt a zsúptetőkön termesztették a villámcsapás elhárításának szándékával.

 

Szólj hozzá!

2009.03.04. 16:48 kod715

Három határ találkozásánál .... VI. rész

A karvezetést 1970-ben ismét Csabai András vette át. Elkezdett szlovén népdalokat gyűjteni a faluban. Lekottázta őket, majd elküldte Szlovéniába, ahol neves zeneszerzők (Radovan Gobec, Uroš Krek, Samo Vremšak) feldolgozták azokat. 1970–72-ben a Szlovén Tudományos és Művészeti Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének Népzenei Intézetétől Julijan Strajnar és munkatársai gyűjöttek a Szentgotthárd környéki szlovén falvakban népdalokat. A gyűjtött dalokból 1979-ben Ljubljanában megjelent egy hanglemez Porabje címmel. Budapesten 1989-ben adták ki a Porabska pesmarica daloskönyvet, a szlovén folklorista Marko Terseglav szerkesztésében.

A Pável Ágoston Vegyeskórus nemcsak Magyarországon, de Szlovéniában és másutt is számtalanszor vendégszerepelt. A szlovén kórusok évenkénti találkozójára, Ťentvidbe már a második alkalommal, 1971-ben meghívták az együttest. Az eddig lezajlott 29 találkozóból 26 alkalommal volt a meghívottak között a vegyes kar is.

Az énekkar tagjai földművesek, háziasszonyok, tanítók, diákok és gyári munkások voltak. A kottát nem ismerték, a dallamot előéneklés után sajátították el. A létszám huszonöt fő körül mozgott. A szomszédos falvakból – Alsószölnökről, Szakonyfaluból, Rábatótfaluból, Kétvölgyről – és Szentgotthárdról is jártak és járnak néhányan énekelni.

Csabai András vezetése alatt az énekkar legemlékezetesebb fellépésére 1984-ben Ljubljanában, a Cankar Kultúrpalotában került sor. Itt ismerték meg Variné Trifusz Máriát, aki a szentgotthárdi általános iskola szlovén énekkarát vezényelte. Csabai András idős korára hivatkozva lemondott, és a magyar nemzetiségű Variné Trifusz Mária lett 1985. március 1-jétől a karvezető. Rendszeresebbé váltak a próbák, a megfiatalodott tagság már ismeri a kottát. Szlovéniai, ausztriai és olaszországi szlovén énekkarokkal való találkozások során újabb és újabb kottákat szereznek.

A Szentgotthárd környéki szlovén falvakban az egyházi szertartások az 1980-as évek közepétől magyar nyelven folynak. Csak Felsőszölnökön van vasárnaponként egy szlovén nyelvű szentmise, melyet a szomszédos Szlovéniából átjáró Ivan Camplin plébános úr celebrál – ahogy ezt már említettük. Ezért az egyházi énekek is kezdtek feledésbe merülni. A vegyeskar 1992-től feleleveníti ezeket. Karácsonyi koncerteket rendez a Szentgotthárd környéki szlovén falvak templomaiban, melyen régi helyi szlovén karácsonyi énekeket és más kórusműveket adnak elő. Szlovéniában is több ízben szerepeltek karácsonyi hangversenyen.

Sok szlovéniai és határon túli szlovén énekkarral van kapcsolatuk. Kölcsönösen fellépnek egymás koncertjein: Magyarországon a rendszerváltás előtt az úgynevezett nemzetiségi napokon, az 1990-es évektől pedig a Rába-vidéki szlovén napokon.

Meghatározó állomása az énekkar történetének a szlovén szentmise liturgiájának megtanulása, ezt először 1997 májusában Szentgotthárdon énekelték. 1998 áprilisában a szlovéniai, maribori püspökség segédpüspökének meghívására a maribori székesegyházban is énekelhettek a szertartáson.

A kórusról többször készült televízió- és rádiófelvétel. Első kazettájukon (Mi, Slovenci – Mi, szlovének) közösen szerepelnek Korpics László zenekarával és asszonykvartettjével. A hatvanéves jubileumra jelent meg az egyházi énekeket tartalmazó kazettájuk.

A hatvan év során szinte minden második felsőszölnöki házból volt tagja a kórusnak. Van olyan család is, amelyből ketten, hárman is énekkarosok voltak. A hatvan év alatt közel százötven ember énekelt a felsőszölnöki vegyeskarban. Sokáig együtt daloltak idősek és fiatalok, mára megfiatalodott a tagság.

A földműves-szövetkezet megszűnte után az énekkart anyagilag a helyi tanács és a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége támogatta. 1991-től a vegyeskar fenntartója a Magyarországi Szlovének Szövetsége lett, 1994-től az Országos Szlovén Önkormányzat is segíti működésében.

Az ősi életforma emlékei

 A felsőszölnöki földrajzi nevek többsége szlovén eredetű, magyar-szlovén tizenhat, magyar-német-szlovén húsz százalékuk. A középületek elnevezése helytörténeti adatokat tár fel. A Pável Ágoston Kultúrház „Koltay-ház, Notároša”, mivel itt lakott és dolgozott Koltay Pál körjegyző. A Fő út 4. számú ház neve „Pékoski”, első tulajdonosának foglalkozása (pék) után. Volt a házban pékség, fűszer- és vegyeskereskedés, kocsma (Ťer, Skaper), a földműves-szövetkezet vegyesboltja, tanács, elöljáróság. A 44/a alatt pedagóguslakás van és orvosi rendelő volt. Eredeti tulajdonosa után neve: „Lázarskoga péka i ž a” (a Lázár pék háza). Közelében lakott egy Rugola nevű jegyző (Rúgolski). Posta és vegyeskereskedés volt a két világháború között a 46/a szám alatt (Póštoski). Két régi kocsma őrzi az egykori tulajdonosok nevét: a 21. szám alatti Ladányi- vagy Cziffer-kocsma és a 325. szám alatti Sulics- vagy Závecz-kocsma.

Felsőszölnök területe huszonnégy négyzetkilométer, határa 32 nagyobb dűlőre oszlik: Vés/Beltelkek, Divícin djárek/D. árok, Ónzin vrh/O. csúcs, Krajcarin djárek/K. árok, Kamen/Kő, Mála polauva/?, Ladína/Gyep, ugar, Bóslin ograd/B. gyümölcsös, Kálan dau/K. völgy, Veuka polauva/?, Dúgoznauš/?, Brezden/?, đerklen/?, Ravén/Síkság, Divójčin járek/Iker árok, Seteči járek/S. árok, Kovački járek/K. árok, Míklin dau/M. völgy, Stára bükonja/Régi bükkös, Kareči járek/K. árok, Grópčica/Sírocska, Gubin dau/G. völgy, Djéčkin dau/D. völgy, Trajbarin dau/T. völgy, Ravén/ Síkság, Ťlósarin járek/Lakatos árok, đrna bükonja/Fekete bükkös, Stári gáj/Régi fasor, Grózna graba/Rettenetes gödör, Drávcin djárek/D. árok, Žlebé/Csatornák, Krátka/Rövid.

A települést körülölelő, erdővel borított dombokon és völgyeken elterülő tizenegy dűlőt (10-15, 19, 27-29, 32) kivéve mindenütt épültek házak. A 14., „Raven nyugati” dűlő területén a két világháború között még létezett a Gubics- vagy Lujza-major.

A házak házcsoportokat (szlovénül: krošeo – kör, körzet, kerület) alkotnak. A faluközpontot a Martinje felé (Cigájna gausli – Cigány út) és Muraszombat felé (Ta gor po Sóboti) vezető út mentén, valamint a Krajcár pataknál épült új házakat kivéve Felsőszölnökön 25 házcsoportba tartoznak az épületek. A János-hegyen tíz házcsoport alakult ki. A „Váncarin krošeo” elnevezés a szőlőtermesztésre utal. Itt lakott a XIX. század végén a vincellér. Ebben a házcsoportban a házak többsége hajlított, de az 1980-as években voltak még egyvégbe épített, régebbi típusúak is. Itt állt az a ház is, melyet 1978-ban lebontottak, és majd a szombathelyi Vasi Múzeumfaluban fölépítik, a füstösház példájaként mutatják be. A füstösházak a környéken általánosan elterjedtek voltak a XIX. század elején.

A templom mögött, két patak között terül el a „Vánkin krošeo”. A patakon túl egy nagyobb házcsoport a „Balaškin krošeo.” A két világháború között a 77. számú házban volt a csendőrség székhelye. A faluközpontban tizenegy középület található, házszám szerint: 1-3. élelmiszerbolt és posta, 6. iskola (1927-ben épült), 7. óvoda, 8. napközi otthonos konyha (előbb áfész felvásárlási raktár), 10/a új plébániaház, 10. régi plébániaház (ma turistaszállás egyháztörténeti kiállítással), 12. templom, 20. régi tejcsarnok, korábban rövid- és méteráru-kereskedés, szabóság, 21. Cziffer-kocsma, 22. ravatalozó a temetőben, 263. régi posta, majd áfész felvásárlási raktár (1944 előtt kovácsműhely).

A faluközponttól Szentgotthárd felé haladva jobboldalt magasodik a Kakas-domb (Garbénšček). A szájhagyomány szerint sok tyúkot tartottak itt. Négy házcsoportja van: Ónzin vrh, Drejnin krošeo, đukin és Divicin krošeo. A Fő út mellett lévő Krajcarin házcsoportban eredetileg testvérek építkeztek. A mai lakók már nem rokonok. A patakon túl az 1970-es évek végétől új házak épülnek. Tulajdonosaik a falu különböző részéből érkeztek. A tejcsarnok 1999-ig működött, a kovácsműhely már régóta üresen áll.

A „Söverca” nevű dombon három házcsoport alakult ki, annak ellenére, hogy erősen éri az északi szél: Trnjašin vagy Ánškin krošeo, Djauklin krošeo és Polauva.

Az országút mentén kétoldalt terül el a Mijaukin krošeo. Itt van a környék élelmiszerboltja és kocsmája, valamint a már nem működő malom. Balra a dombon a Žipanin krošeo, a „Slóser djárek” völgyben a Cigütin krošeo. A völgyben valamikor lakatosok dolgoztak.

A Pintarin most nevű hídtól kezdődő falurész neve „Békaváraš”. Az itt lakók az 1930-as évekig csak egymás között házasodtak. Végül a közeli rokonság miatt kénytelenek voltak más házcsoportból is házasodni. A falurésznek két házcsoportja van: Pintarin és Bóslin krošeo. Itt működött a szeszfőzde, melynek tulajdonosa az 1930-as években Kurt Götz volt. Götz a közeli Götz-majorban élt családjával egy kastélyban, melyet gyümölcsös vett körül. A második világháború előtt országosan ismert kirándulóhely volt. A felsőszölnöki iskolások még az 1960-as években is idejártak a madarak és fák napján. A Götz-major közigazgatásilag már Alsószölnöknöz tartozik, akárcsak az a tizenkét ház, mely Felsőszölnök 354. számú háza és a Gaj nevű lejtő között épült. A „Tanya” elnevezésű házcsoport lakói Felsőszölnökről származnak, ez a csoport közvetlenül érintkezik az utolsó felsőszölnökivel. Az első alsószölnöki házcsoport innen három-négy kilométerre van. Ezért a „tanyasiak” Felsőszölnökre járnak boltba, kocsmába, templomba. Ott is temetkeznek.

Felsőszölnökön a 93 féle vezetéknévből a legelterjedtebb a Bajzek, Gyécsek, Sulics, Skaper, Mukics, Ropos és Csuk. A keresztnevek között az 1980-as években a leggyakoribb volt a Mária és az Anna, illetve a József és a Ferenc. A vezeték- és keresztnevek mellett mindenkinek van házneve és ragadványneve.

Batthyány Lajos földbirtokos a XIX. század elején megtiltotta ugyan a boronafalú házak építését erdő- és tűzvédelmi okokból, de még a század végén is építkeztek fából, bár már kezdtek elterjedni a földfalú épületek. A boronaház építése során tölgy- vagy gesztenyefa-koszorúkra rakták, s négy tölgyfatuskóval támasztották alá a falakat, amelyeket fenyőboronákból – keresztvégesen – állítottak össze. A döngölt falú háznál két, falvastagságnyira párhuzamosan elhelyezett zsalu közé száraz agyagos földet döngöltek, majd vízzel meglocsolták. Ha megkötött, följebb rakták a zsalukat. Az ajtó- és ablaknyílásokat utólag vágták ki a falból. A falba kötőelemként fenyőágakat is tettek. Az oszlopokat kövekkel és téglával erősítették meg. „A mostani időkben valamirevaló parasztok kétszobás, kályhás – másfél klafter (öl, K. M.) magas – házakat építenek a falu megszépítésére; az első szoba tágasabb, a belső szoba keskenyebb és tisztább. Itt van a házioltár, vagyis: feszület és néhány szent képe, melyeket az itteniek az Isten után nagyon tisztelnek; itt vannak az imakönyvek és más jó könyvek és a rózsafüzérek; itt imádkozik, aki nem tud elmenni a templomba, itt fogadják a kedves vendéget – itt babáznak le a ház asszonyai; itt adja fel a lelkész a betegeknek az utolsó kenetet. – A házak körül nemes fákat ültettek; közelében van a háziasszony kertje, ahol a konyha és a jó étvágy számára szükséges petrezselymet, sárgarépát, zellert, fokhagymát, hagymát és többféle salátát termesztik a háziasszonyok. A salátát négyhetenként vetik nyáron, hogy el ne fogyjon; a mezei munkások szeretik melegen és hidegen, tökmagolajjal; – a kertben szép virágok is nőnek: liliom, rozmaring, szegfű stb. – hogy nyáron ünnepnapokon a leányoknak legyen mit nézegetniük és szagolgatniuk” – írta le Kossics József megfigyelését a század elején.

A padlót döngölték, a tetőt zsúppal fedték. A csonkakonty alatt a deszkaoromzatot néhol faragással díszítették. A falakat agyaggal tapasztották és fehérre meszelték. Kívül a fal alsó részét széles sötét sávval díszítették.

A fecskerakásos fal szalmával kevert sárból készült. Házilag égetett téglából 1930 után kezdtek tömegesen építkezni. A téglavetést a falubeliek specialisták segítségével végezték. Az egyik szántón elegyengették a bakhátakat, homokkal beszórták és közepére egy nagy ácsolt asztalt tettek. Az agyagot homokkal keverték és kemény sárrá gyúrták. A következő nap a téglavetőt száraz homokkal szórták be és teletöltötték a sárral, az alját kétszer-háromszor az asztalhoz ütötték és felül dróttal egyenesre vágták. Az egyik segítő a nyers téglát a vetőből a homokkal leszórt szántóra rakta. Amikor a nyers tégla a napon megszáradt, kemencét raktak belőle és kiégették. A kemencéből több járat vezetett ki, amelyeken a hő és a füst eltávozott. Egy kupacot egy hétig vagy tíz napig égettek, amíg a külső téglák is pirosak nem lettek.

A háztetőket már a XIX. század végétől cseréppel is fedték. Ez a tetőfedő anyag az ezerkilencszázhúszas, illetve ötvenes években kezdett általánosan elterjedni. A legtöbb új házat az Amerikából hazatértek építették a két világháború között, főként az 1930–1948 közötti időszakban. A hatvanas-hetvenes években megnőtt az építkezések száma. Az új házak már egységes típustervek alapján épültek.

Felsőszölnök és a környező falvak jellegzetes tüzelőberendezése volt a nyílt tűzhely, mely a füstösház pitvarában és a füstöskonyha szoba felőli sarkában állt. Tüzelőpadkáján főztek, és innen nyílt a kemece szája is, amelyben szintén főztek és sütöttek. A tűz felett a vesszőből font, sározott szikrafogó felfogta a szikrákat és a lángot. A tűzgödör fölötti falrészt mindennap lemeszelték agyagos vízzel. Cserép- vagy öntöttvas edényekben főztek, melyeket vasháromlábra állítottak. A kemencébe kemenceszekérrel rakták be a cserépedényeket. A füst az ajtó feletti nyíláson, később fakéményen át távozott.

Mászókéményes tűzhelyeket már az első világháború után is találunk Felsőszölnökön. Környékbeli vagy ausztriai mesterek rakták, de a tűzhely fém alkotóelemeit minden esetben Gyanafalván (Jennersdorf, Ausztria) vásárolták. A mászókéményes tűzhelyeket, a „rakott sparhelteket” 1965-től kezdték megszüntetni. Lebontották vagy a melléképületben újrarakatták. A legtöbb házban vegyes tüzelésű tűzhelyek vannak a konyhában.

Az erdő nemcsak fájával, hanem alomnak használt falevéllel és egyéb gyűjtögethető növényeivel szolgál a felsőszölnökieknek. A gomba szedése inkább jövedelemforrás, táplálkozásukban nem jelentős. Mindenkinek megvan a saját gombászóhelye, amit senkinek sem árul el. A helyszínen nem tisztít gombát, és így a hely titokban marad. A gombát köténybe, cekkerbe vagy kis kosárba gyűjtik. A gyűjtött gombák: vargánya, rókagomba, galambgomba és bronzos vargánya. Frissen tojással, pörköltnek, paprikásnak készítik el, szárítva levesbe főzik. Rostára vagy deszkára szeletelve, napon vagy kemencén szárítják. A vargányát nyersen vagy szárítva, a többit csak nyersen adják el.

A vadon termő gyümölcsök közül vadcseresznyéből és vadkörtéből pálinkát főznek, vadalmával keverve pedig mustot készítenek. A főtt aszalt vadkörte böjti eledel. Használtak vadalmaecetet is. A cseresznye- és szilvafa gyantáját a gyerekek rágták és a favágókkal együtt itták a nyírfa tavaszi nedvét, a nyírvizet. A bodza virágából fánkot sütöttek. A sajtolt bükkmakkot gyógyszernek és olajnak, a szárított és őrölt tölgymakkot pótkávénak dolgozták fel, egyébként disznóeledel volt.

Az erdei málnát és szamócát régen kászuba szedték. Ezt a nyírfakéregből hajlított és tüskével vagy hegyes ággal összetűzött kis edényt az erdőben készítették. Ittak is belőle. Ha valaki gyorsan iszik, azt mondják rá Felsőszölnökön: „Iszik, mint a kászu!” Gyűjtögettek még sóskát, madársalátát és vadkomlót. Fenyőággal füstölték a húst. Az állattartás részére takarmányozási és almozási céllal füvet, tölgy- és bükkmakkot, vadgesztenyét és csalánt gyűjtenek, valamint faleveleket és páfrányt. A falombot késő ősszel vagy kora tavasszal asszonyok és gyerekek gereblyézik össze, hajdivánba gyűjtik, szekérre férfiak rakják. Szomszédok és rokonok kölcsönösen segítenek egymásnak. A háziipar számára fűzfavesszőt, az építkezéshez mogyoróágat és nyírfavesszőt kerestek. A kisállatok közül a fiatal varjakat szedték ki fészkükből, a gyerekek pedig a madártojásokat.

Az otthoni és a mezei munka, a tárolás és a teherhordás háziipar keretében készült eszközeit rozsszalmából, fűzfavesszőből és kukoricacsuhéból kötik vagy fonják. A szalmából készült edényeket úgynevezett spiráltechnikával kötik, ami az ősi kerámiaedények készítésének módjára emlékeztet. A szalmafonatokat fűzfavesszővel tekerik át. Készítmények: szakajtó a kenyér kelesztéséhez, tároláshoz, véka a gabona, fa szállításához, vetőkosár a gabona vetéséhez, kópic a gabona és a hüvelyesek tárolására, méhkas, edényalátét. Fűzfavesszőből fonnak kosarat a mezei termények és gyümölcs, alom, nagy kocsikasokat a szekérre fű, zsákok és termények szállítására. Kosárkötéshez csak egyéves fűzfavessző használható. A fehér, hántolt vesz-szőből a húsvéti ételszenteléshez készítettek kosarat, amelyet festettek is. Nyírfaágból és cirokból seprűt is kötöttek. Cekkerek, lábtörlők, papucsok, szék-ülőlapok fonását kukoricacsuhéból az asszonyok Somogy megyében tanulták a magyaroktól az elmúlt évtizedben. Minden más kosárkötés férfimunka.

Téli keresetkiegészítő tevékenység volt a rigászás a negyvenes években. A fenyőrigókat (Turdus pilaris L.) lépesvesszővel fogták. A lépet gyantával elkevert, sárgásfehér fagyöngyből mázatlan cserépfazékban főzték, s hántolt nyírfapálcákra kenték. A 25 centiméter hosszú, vastagabb végükön felhevített szöggel kilyukasztott pálcákat csizmaszárból készült tokban tartották. A madarász az erdő közelében felállított egy fiatal kivágott gyertyánfát a lépesvesszőkkel. Erre a rigászófára akasztotta fel a „szárazrigókat” (holt madarakat), köréje pedig kalitkában a csalogató élő rigókat, hogy énekükkel a többi rigót lépre csalják. A fenyőrigókat nem fogyasztották, hanem értékesítették őket a városokban (Pápa, Győr, Budapest, Szentgotthárd, Muraszombat, Radgona). „Maga a nép nem eszi meg a fenyvesrigót. Akármennyi pénzért sem nyúlna hozzá, mert utálkozik tőle. Az emberek csudálkoznak rajta, hogyan tud az úri nép pénzt adni érte, hogyan tudja megenni. A mi falusi népünk inkább eszik kukoricagánicát, mint fenyvesrigót. A fenyvesrigónak ugyanis jóformán semmi húsa sincsen; de semmi egyéb jóság sincs rajta vagy benne. Gyomor helyett egy hosszúkás kolbászszerű bél van a testében, tele borókabogyókkal. Az urak állítólag ezt a ‘kolbászt’ tartják a legízletesebbnek rajta” – írja Pável Ágoston a rigászásról szóló tanulmányában.

A felsőszölnökiek ételei között sajátos a hajdina és a tökmagolaj. A XVI. századtól terjedtek el a hajdinakásából és -lisztből készült ételek. Az első világháború végéig elsősorban árpakásából, kukoricából és babból, illetve káposztából és babból készült egytálételeket ettek. Gyakoriak voltak a lisztes ételek, a kása-, a káposzta- és a burgonyaételek. Sok tejjel és tejes étellel éltek, amíg nem értékesítették a tejet (1948). Húsétel csak disznóöléskor, nagyobb ünnepeken, nehéz munkák során került az asztalra. A kukoricával terjedt el a tök s vele a tökmagolaj.

A hajdinának (Fagopyrum vulgare) két fajtáját termesztették az 1960-as évekig: a közönséges hajdinát emberi táplálkozásra és méhlegelőnek, a tatárpohánkát pedig állati takarmánynak. Másodnövényként vetették július elején rozstarlóba, és szeptember végén aratták. A magot famozsárban vagy keményfa korongpárral dolgozó kézimalommal hántolták kásává. Lisztté a felsőszölnöki malomban őrölték. Hántolt hajdinából készült a hajdinakása. Főzték magában tejjel, káposztával és babbal. Kemencében sütötték és töltöttek vele hurkát. Főként vacsorára fogyasztották. A málét reggelire és ebédre kínálták. A gánica úgy készül, hogy a hajdinalisztet a forrásban lévő, sós vízbe szórjuk, összekeverjük és a masszát főzőkanállal vagy kanállal kiszaggatjuk. Ebédre vagy vacsorára ették, nyers vagy aludt tejjel.

A takarmány- vagy olajtök húsát az állatokkal etetik, a tökmagból olajat sajtolnak. Ősszel kiszedik a tökből a magokat, és szárítás után szélrostával megtisztítják. Köpeszteni november 20. után kezdik (esténként) nők és férfiak, szomszédok és rokonok. A kiköpesztett magot kemencében szárítják és zsákokba rakják. Az olajütést vízkereszttől József-napig végzik szomszédok vagy rokonok közösen. Egyszerre nyolc kilogramm tökmagot darálnak le. A zöld masszát, melyhez négy-hat merőkanál meleg vizet adnak, két asszony gyúrja egy teknőben addig, amíg nem susog és nem ragad a körmükre. A meggyúrt masszából két lapáttal tesznek a serpenyőbe, majd azt a tűzre, a kemencébe. Annyi ideig pörkölik, amíg olyan érdes nem lesz, mint a homok. Ezután egy lyukacsos fazékba öntik, és három-négy férfi kipréseli az olajat, úgy, hogy egy rudat mindig a présen lévő következő lyukba helyeznek. Egy kiló tökmagból négy deciliter olajat nyernek. A tökmagolajat bab, burgonya, káposzta, fejes saláta ízesítésére használják, és kocsonyára, illetve disznósajtra is öntenek belőle. Amikor a tökmagból darált masszát összegyúrják, a teknőben már összegyűlik egy kis olaj. Ezt a nyers olajat égési sebek gyógyítására teszik félre. A tökmagolajat másnaposság ellen is isszák.

Házi szövésű lenvászonból a XX. század elejéig készültek ruhák, ezt a fehér viseletet elsősorban hétköznap hordták. A nők kétrészes ruhát (övpántos szoknyát és ujjast), a férfiak pedig bő szárú vászonnadrágot – télen szűk szövetnadrágot is – hordtak. A nők övpántos, sűrűn ráncolt felső szoknyája lábszárközépig ért. A szoknyához ujjast és kötényt hordtak. A XX. század első felében a fiatal lányok misére rózsaszín szövetszoknyát öltöttek. Az első világháború után és a második alatt a szegényebb lányok papírból és durva lenvászonból készült alsó- és felső szoknyát hordtak. Az alsószoknya széles volt és alul dupla csipkés hól (felhajtás) díszítette. A férfinadrág anyagát feketére, barnára és zöldre is festették. A fekete festéket koromból, a barnát és zöldet pedig fakéregből és levélből főzték. Az 1930-as évek után jött divatba a cájg (olcsó pamutszövet), amelyből szűk férfinadrágokat varrtak. A kisfiúk hatéves korukig nem hordtak nadrágot, még a két világháború között sem, hanem hosszú inget. Az első ruhát – kiskabátot és nadrágot – akkor kapták, amikor iskolába mentek. Ezt addig hordták, amíg az ujjuk könyékig, a nadrágjuk térdig nem ért. A férfiak az 1930-es évekig hordtak fehér házi lenvászonból készült nadrágot. A nadrág szára széles, rojtos, a rojtok felett hímzéssel. Télen a felső nadrág alatt hosszú alsónadrágot is hordtak, amely derékban és bokánál madzaggal volt megkötve. A nők az 1970-es évektől egyre gyakrabban vesznek föl nadrágot.

Az 1930–40-es évektől a nők kékfestő ruhát hordtak. Az 1960-as években – a konfekció és a divat hatására – a férfiak és a nők a nejlonból, az 1970-es években pedig a lasztexből és a jerseyből készült ruhát és inget kedvelték. A ruházkodásra a XIX. században a magyar és az osztrák-stájer viselet volt hatással, a XX. század első felében pedig az amerikai és a német (a kivándorlás és az idénymunka hatására). Az ünnepi viselet korán polgáriasodott. A ruházkodásban a divat mindig néhány évi késéssel ért Felsőszölnökre. Az 1980-as évektől a fiatalok viselete nem tér el más vidékekétől. A gyerekek, nők és férfiak körülbelül 1960-ig csak télen és házon kívül hordtak cipőt. Márciustól az első hóig mezítláb jártak kint, a házban pedig mindig. A férfiak télen barna vagy fekete bőrbakancsot hordtak lábszárvédővel és csizmát már a XIX. század elejétől. Az 1920-as években hétköznap facipőt, ünnepnap pedig magas szárú vagy cúgos cipőt hordtak.

A nők félcipőt vagy magas szárú cipőt vagy csizmát viseltek. A cipészek által készített lábbelit többnyire a falubeli és a szentgotthárdi vásárokon vették.

A nagymosásra nagy fakád vagy cserépedény szolgált. Ebben párolták, lúgozták a vászonneműeket. Az edényt lenvászon terítővel takarták el, amelybe hamut tettek. Ezt öntözték forró vízzel napjában többször. A kád alján lévő lyukon engedték le a vizet, amit újból a hamura öntöttek. A kimosott ruhát, ágyneműt a patakban vagy a tókában még kiöblítették és kiverték a mosólapockával. Az ágyneműt és a törölközőket az 1960-as évekig mángorlóval simították, a ruhákat pedig szenes vagy vasbetétes vasalóval vasalták.

A gyerekek játékai a század elejétől a második világháborúig nagyon szerények. A kislányok rongybabával, a fiúk rongylabdával játszottak.

A pörgettyűt a varrócérna faorsójából készítették. A kartonból kivágott emberke kezét, lábát cérnával mozgatták. A fiúk bodzafasípot és puskát faragtak maguknak. A szabadban labdával, agyaggolyócskákkal játszottak és bújócskáztak.

 

 

Láncos Mikulás, sorstündér és társaik

 

A hagyományos paraszti életmód az ezerkilencszázhatvanas évekig jellemezte Felsőszölnököt. A munka és a pihenés közötti egyensúlyról az ünnepek, a jeles napok gondoskodtak. A keresztény egyházi ünnepek is részben régebbi, az időjárás, a vegetáció változásához kapcsolódó, illetve a mezőgazdaság fontos munkafázisaihoz igazodó ünnepekből nőttek ki. A nagy ünnepeken minden munka tilos volt, a kisebbeken csak bizonyos tevékenységek.

Felsőszölnökön az András-naptól hamvazószerdáig tartó téli időszaknak a Miklós, a Luca, a karácsony, az újév, a vízkereszt, a húshagyókedd a jeles napja. December 6-án nem Mikulások járták a házakat, hanem ijesztgető alakok. Mikulás-járáskor idősebb legények és nős férfiak öltöztek rongyos, kifordított bundába és nadrágba, derekukra hosszú láncot kötöttek, arcukat álarccal fedték el. Korommal bekent kezükben fűzfavesszőből font korbácsot tartottak. Este keresték fel azokat a házakat, ahol tökmagköpesztés vagy tollfosztás volt. Láncaikkal zörögtek és a lányokat kergették. A rossz gyerekeket megverték, a jókat dióval és cukorral ajándékozták meg.

Luca napján tilos az asszonyoknak varrniuk és fonniuk, csak férfikalappal a fején jöhet a házhoz nő vagy férfi, különben a tyúkok nem tojnának a következő évben. Leülniük sem szabad, mert sok kotlós lenne. A férfiaknak néhány tűzre való aprófát kellett hozniuk és kántálással bőséget kívánniuk a következő évre, mint a lucázóknak. A lucázók kilenc-tíz éves kisfiúk. Hármasával jártak házról házra, s a tyúkok és más állatok, valamint az emberek termékenységéért kántáltak. A konyhába tűzre való fával vagy szalmacsomóval léptek be, ott letérdelve mondták el köszöntőjüket egy miatyánk és üdvözlégy kíséretében: „Kotkodák, kotkodák, annyi tojást tojjanak a tyúkjaik, amennyi kavics van az úton, annyi pénzük legyen, mint égen a csillag, tehenüknek annyi teje legyen, mint a Rábában a víz, a fiuknak akkora legyen a micsodája, mint a nyomórúd, a lányuknak akkora legyen a melle, mint a kemence!” Ajándékba tojást és pénzt kaptak. Felsőszölnökön lucaalakoskodók is jártak. A télközépi ünnepkör alakjai – fehér lepedőbe burkolt két-három asszony vagy leány – keresték fel a házakat. Arcukra fehér harisnyát húztak, fehér kesztyűs kezükben meszelőt és meszes fazekat vagy kannát tartottak. Amikor beléptek a házba, mindenkit be akartak meszelni. A gyerekeknek pedig imádkozniuk kellett, különben elvitték volna őket a Lucák. Bort vagy pálinkát kaptak, amit szalmaszállal ittak. A titokzatos erők segítségével ezen a napon a jövendőbeli férjjel kapcsolatban lehet jósolni, s az időjóslásnak is jeles alkalma. Az asszonyok hagymakalendáriumot készítettek. Tizenkét hagymalevelet megsóztak, mindegyik egy-egy hónapot jelképezett. Amelyikben elolvadt a só, arra a hónapra a következő évben sok esőt jósoltak. Ezen a napon kezdték el készíteni a férfiak a lucaszéket is, amit karácsony böjtjéig fejeztek be. Ha szenteste az éjféli misén fölálltak rá, úrfelmutatáskor látták, hogy a faluban ki a boszorkány. Az az asszony, aki visszafele néz.

A Szentgotthárd környéki szlovének a betlehemezést a magyaroktól tanulták el. Felsőszölnökön mondandójukat és a Mennyből az angyal című éneket le is fordították szlovénre.

Karácsony böjtjén (december 24.) ebédre bablevest, tökmaggal töltött bélest, főtt aszalt szilvát, körtét és almát ettek. Közben az asztal alatt boróka- és tölgyfaágat égettek különböző magvak és ekevas között.

Január elsején kora reggel újévköszöntők járnak házról házra. A kisfiúk és a férfiak hideg vízbe mártott fenyőággal hintik meg a lányokat és az asz-szonyokat. A köszöntővel jó egészséget és bőséget kívánnak az új esztendőben: „Egészségesek, frissek legyenek ez új esztendőben! Sok kenyeret, bort, mindent bőségben! Leginkább pedig lelki üdvösséget!”

Vízkereszt (január 6.) napján vizet visznek a templomba szentelésre. Adott esetben ezzel hintik meg otthon az elhunytat.

A vízkereszt és a húshagyókedd közé eső időszak a farsang. Utolsó napján – húshagyókedden – maskarába öltöztek. Jellegzetes farsangi figura a Farsang és Lénka páros. A Farsang színes szalagokkal díszített süveget hord, amely a földből kikelő csírát jelképezi. Arcát harisnyával vagy álarccal takarja el. Kifordított bekecsbe vagy régi, rongyos ruhába öltözik. Nadrágjára színes papír- vagy textilszalagokat varr. Korommal bekent kezében pálcát és perselyt hord, az utóbbiba pénzt gyűjt. A persely egy kilyukasztott fakanálból és harisnyából áll. A Farsangot felesége, Lénka kíséri, akinek egyik kezében seprű, a másikban cekker vagy táska van. Ebbe gyűjti az ajándékokat: fánkot, tojást, kolbászt. A seprűvel söpröget és verekszik. A csoportot egy harmonikás kíséri. Megtáncoltatják a háziakat, miközben magasra emelt térdekkel ugrándoznak, hogy nagyra nőjön a len és vastagra a répa. (Több ilyen páros vesz részt a rönkhúzáson is.)

Húshagyókedden kellett mákot vetni, hogy ne legyen férges, valamint ültetni való kukoricát morzsolni, hogy a varjak meg ne egyék. Este az öregek és a fiatalok kocsmába mennek, hogy vastag répáért és magas lenért táncoljanak. Éjfélkor be kell fejezni a mulatságot. Régen fehér lepedőbe öltözött „Hamvazófehérkék” mindenkit bekentek korommal, mivel elkezdődött a böjt.

Ha a faluban karácsony és hamvazószerda között senki sem házasodik meg, akkor a fiataloknak farsangvasárnap „büntetésből” rönkhúzást kell rendezniük. Az erdőben kivágott fenyőrönkkel kötött mókaházasság során a rönköt farsangi és egyéb alakoskodók kíséretében a faluba húzzák a vőfélynek és koszorúslánynak öltözött legények és leányok. A rönkön menyasszonynak és vőlegénynek öltözött leány és legény ül. A mókaházasság után a rönköt elárverezik. A pénzt bálra és a költségekre fordítják. A rönknek elsődlegesen termékenységvarázsló szerepe volt. A szokást a Vas megyei szlovének és magyarok az ausztriai németektől vették át. Felsőszölnökön 1973-ban volt utoljára rönkhúzás.

A húsvéttól Szent Iván napjáig tartó tavaszi időszak szokásai közül a mai napig fennmaradt a nagyszombati tűzrakás és durrogtatás. Máglyák, tüzek égnek este a dombokon. A máglya mellett a fiúk durrogtatnak, harmonikán és gitáron játszanak, énekelnek és tréfálkoznak. A második világháború előtt felnőttek durrogtattak igazi mozsárágyúkkal, és az idősebbek is összegyűltek a máglyáknál. Ma gyerekek és nagyobb fiúk durrogtatnak pléhdobozban fejlesztett karbidgázzal. A zajkeltés mágikus eszköz a tél, a gonosz szellemek elűzésére.

Húsvétvasárnap reggel élelmet (sonkát, tojást, tormát, perecet) visznek ma is a templomba szentelésre. Egyesek még gyakorolják azt a szokást, hogy ebéd után a gabonaföld minden sarkára tűznek egy virágvasárnap megszentelt barkát, miközben bő termésért fohászkodnak és jégverés ellen kérnek oltalmat. A keresztanyák hímes tojással ajándékozták meg keresztgyerekeiket, melyeket geometrikus, stilizált és naturális motívumokkal díszítettek.

Májusfát a kereszténység előtti időkben a fák újjászületésének tiszteletére állítottak. A kereszténység idején a májusfa a szerelem, tisztelet és vidámság jelképe lett. A legények május elseje előtti estén vagy éjjel állították a lányoknak és a kocsmák elé. Az erdőben kiválasztottak egy tizenöt-húsz méter magas lucfenyőt, amelyet gyalog, szekérrel vagy eketaligával szállítottak el. A törzsét lehántották, a hegyét színes szalagokkal díszítették és egy liter bort kötöttek rá. Május 31-én vagy június 1-jén döntötték le.

A fenyőfából létrát vagy szekéroldalt készítettek.

Pünkösd napján az iskolás fiúk és lányok az 1930-as évekig a réten ünnepelték a pünkösdi ünnepeket. Korán reggel kihajtották az állatokat a legelőre, és ostoraikkal pattogtattak. Aki későn kelt, azt „pünkösdi korsónak” csúfolták. A lányoknak már napfelkelte előtt meg kellett mosakodniuk a harmatban, hogy szépek legyenek.

A nyári napfordulót – Szent Iván napját – a felsőszölnökiek is tűzgyújtással és tűzugrással ünnepelték meg. Akit megérintett a láng, még abban az évben megházasodott. A néphit szerint Szent Iván-éjen – akárcsak szenteste – hallani lehet az állatok beszélgetését. Ehhez az embernek, tudtán kívül, csodatévő páfránymagot kell magánál tartania.

A Szent Ivántól Szent Lőrincig tartó nyárnak az idősek körében fennmaradt szokása az erdei virágok Nagyboldogasszony-napi gyűjtése. Megszentelése után szárítják, s füstjével tömjénezik a halottat.

A Szent Lőrinc-naptól András-napig tartó ősz ünnepe a Mindenszentek és a halottak napja. Az idősebbek még ma is készítenek november elsején este répával és tört tökmaggal töltött lepényt és vizet az asztalra az ősök hazatérő lelkeinek. A temetők, sírok gondozása és látogatása csak a XX. század elejétől szokás. Előtte csak fűvel benőtt sírhantok domborodtak, egyetlen dísznövényük a puszpángbokor volt.

A periferikus földrajzi helyzet és a nyolcvanas évek végéig tartó politikai elszigeteltség miatt is a mai napig fennmaradt Felsőszölnökön a hagyományos népi kultúra, elsősorban a folklór néhány jellegzetes eleme.

A kisgyermeket megszületése után rögtön megmutatták édesanyjának, sorsáról pedig sorstündérek döntöttek. A szülő nő anyja a szülés után az újszülöttet tiszta vízben megfürdette. Legelőször pár csepp vízzel keresztet hintett rá, ami keresztelésnek számított az újszülött hirtelen halála esetén. Fürdetés után a fiút női szoknyába, a lányt férfiingbe csavarták. Ezzel akarták megtéveszteni a gonosz szellemeket, hogy ne tudják megrontani a gyereket. Az újszülöttet olyan pelenkával pelenkázták, amelyet régi férfiingből vagy női alsószoknyából készítettek. Felül kisinget adtak rá, fejére pedig főkötőt kötöttek. A csecsemő talpas vagy állványos bölcsőben aludt, amelyet háromujjnyi vastag pólyakötővel kötöttek át. Az újszülöttet a szemverés, a frász és a lidérc ártalmaitól különféle rontáselhárító eljárásokkal védték. A kislányok termékenységére úgy próbáltak hatni, hogy a látogatóba érkező asszonyok megköpködték a nemi szervét.

A gyermek születésekor, a néphit szerint, sorstündérek (női démonok – sójen/i/ce, sóudice, rójenice) megjósolják annak sorsát. Hármasban jelennek meg az asztal alatt, amelyre egy egész kenyeret és egy pohár vizet kell nekik készíteni. Senki sem láthatja vagy hallhatja őket, csak a koldusok és a szolgák.

Emléküket népmesék is őrzik, melyek közül egyet Labricz Ferencné mesélt 1998-ban: „Élt egyszer egy gazdag paraszt. Szép felesége volt, sok marhája az istállóban, sok földje és tyúkja is volt. Nem győzték a munkát ketten, ezért szolgát is tartottak. Sokat dolgoztak. Szép nagy házuk volt, egészségesek voltak, csak egy nagy bajuk volt. Nem volt gyerekük. Már hét éve éltek együtt. Szerették egymást, soha egy rossz szó nem volt köztük. Minden este lefekvés előtt imádkoztak és kérték az Istent, hallgassa meg őket. Nagyon-nagyon szerettek volna egy kisgyereket. A szolga is velük együtt imádkozott. Mindenről tudott, ami a háznál történt, minden munkából kivette a részét. A konyhában, az istállóban és a földeken is segített. Szerették, mert gondos volt. Nem nézték le. Velük együtt evett, velük együtt ült az asztalnál, aztán együtt imádkoztak. Hét év után az Isten meghallgatta kérésüket. Szép, egészséges gyerekük született. A szolga nagyon kíváncsi volt, mi történik a háznál. A padlásról fúrt egy lyukat a mennyezetbe, és onnan mindent látott. Látta, hogyan fürdetik meg a gyereket és teszik a bölcsőbe. Este a paraszt lefeküdt. Nagyon fáradt volt, de nagyon vidám, mert gyereke született. Hamar elaludt, ő is, a felesége is. Csak a szolga maradt fenn, mert valami zörgést hallott. Vajon mi lehet? Belesett a lyukon, és három sorstündért látott, akik a bölcső mellett álltak és valamit mormoltak. Az első azt mondta: Hiába egészséges ez a gyerek és szép, nem fog sokáig élni. Agyonüti magát. A második azt mondta: Nem üti agyon magát, késsel végeznek vele. A harmadik sorstündér hallgatja, hallgatja, majd megszólal: Nincs igazatok. Nem üti agyon magát. Nem végez vele kés. Amikor hároméves lesz, a kútba esik. Még mondtak valamit, aztán ahogy jöttek, úgy el is mentek. A szolga mindent jól megjegyzett. Sokat gondolkodott rajta, hogy elmondja-e amit hallott. A gyerek növekedett. Nagyon szeretett játszani az udvaron. Különösen a kút mellett. A szolga ezt látta, s megmondta a gazdának, mit hallott azon az éjszakán, amikor a gyerek megszületett. Hamar befedték a kutat, hogy a gyerek bele ne essen. Egy nap múlva, amikor a gyerek hároméves lett, a kút mellett halva találták. Ami meg van adva az embernek, azt nem tudja kikerülni.”

Keresztelni a bába és a keresztanya vitte a gyereket a születése utáni második vagy harmadik napon. Ma a hatodik vagy hetedik napon. A keresztelésre a keresztszülők ajándékot visznek az újszülöttnek és a gyermekágyas asszonynak. Utóbbit kosárban: perecet, rétest, főtt tyúkhúst, nyers húst, metélt tésztát és bort. E kosarat többnyire fejen, fejtekercsre helyezve viszik. A keresztelőt még aznap vagy a következő vasárnap tartják meg abban a házban, ahol a gyerek született, vagy a kocsmában. A lakoma – amelyen a keresztapa és keresztanya, a testvérek, szülők és a szűkebb rokonság vesz részt – fél napig tart.

A csecsemőre sok veszély leskelődött. Többek között a lidérc, mely az embert éjjel álmában fojtogató természetfeletti lény. A házba a kulcslyukon keresztül jut be, és a felnőttek mellét nyomja macska képében. Ezért lehet elkergetni „cicc, cicc” szavakkal. Ha az újszülöttnek megduzzadt a melle és tej csöpögött belőle, az gondolták, hogy a lidérc szopta meg. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a bölcsőbe biztosítótűt, pipát vagy cigarettát tettek. A kulcslyukat ronggyal betömték, az ajtóra pedig faszénnel három keresztet rajzoltak. A néphit szerint a hetedik lányból lett lidérc.

A szemverés nézéssel, szóval való rontás, illetve annak következménye. A néphit szerint az az asszony vagy férfi tudott szemmel verni, akit az édesanyja három nagypénteken át szoptatott. Az újszülöttnek szinte minden betegségét szemverésnek tulajdonították. Ezért alkalmazták például azt a rontáselhárító módszert, hogy a látogatók az újszülött felé köptek, mondván: „Fúj, fúj, de csúnya vagy!”

A frász az újszülött vagy gyerek ijedtségtől kapott fejfájása, amit János-napon szentelt borral hintett kereszttel gyógyítottak.

A keresztelő és a lakodalom között a rokonság három nagyobb alkalommal találkozik: elsőáldozáskor, bérmáláskor, sorozáskor. A nyolcvanas évektől csatlakozott az eseménysorozathoz a középiskolások ballagásának megünneplése. A rokonságot a második unokatestvérig tartják. Különösen megbecsültek a nem mindig vérrokon kereszt- és bérmaszülők és azok családja.

Keresztelőre, katonai sorozásra, esküvőre és temetésre a hetvenes évekig krepp-papírból papírvirágokat és csokrokat készítettek. A papírvirágok a kerti virágokat helyettesítették ősztől tavaszig. Papírvirágokkal díszítették otthonaikat, templomaikat és az út menti kereszteket. Esküvőre készültek: menyasszonyi és koszorúslányi csokrok, kis jelvények a menyasszony és a vőlegény, a vőfély és a koszorúslány, a násznagyok részére, valamint bokréta a vendéghívogató vőfély kalapjára és botjára. A menyasszonyi csokor fehér volt, rózsából, margarétából, kálából, apró virágokból és zöld aszparáguszból készült. A koszorúslány csokra rózsaszín vagy kék, szegfűből, búzavirágból, nefelejcsből, labdarózsából, csillagvirágból, pünkösdi rózsából és aszparáguszból kötötték. Csak kevés asszony vagy leány tudott bokrétát készíteni a vőfély, a regruták számára és névnapi köszöntéshez, illetve bokrétával vagy kendővel, szalagokkal díszített botot a vőfély részére. A bokrétákat három-hat-tizenkét ágból állították össze. A virágokat fényes papírból formázták. A vőfélynek csak akkor volt a fején a bokrétás kalap, amikor a násznép táncolt. Ezt a bokrétát később, amikor valakinek névnapja volt, kölcsönkérték. Az ablakába kívülről – egy törökös kendőre – helyezték el a bokrétát, két liter bort és két fonott kalácsot. Kurjantottak egyet és elfutottak. Amikor az ünnepelt kitalálta, ki hozta az ajándékot, meghívta egy italra.

A régi házakban az asztal fölötti sarokban volt a szent sarok feszülettel vagy Mária-szoborral, melyet papírvirágokból készült koszorú vett körül. A halotti koronát hajadon leány és nőtlen legény temetésére készítették. A koporsóra helyezték és azzal együtt temették el. Bérmálás, új-, arany-, gyémántmise alkalmával a templom díszítésére készítettek lámpásokat, láncokat, kosarakat és cserepes virágokat. Temetési koszorúkat régen csak papírvirágokból fontak. Feliratos szalagok nem voltak, mivel csak rokonok vittek koszorút. Fehér szalag csak a fehér virágokból készült kis koszorún volt, amelyet a keresztre helyeztek. Szalagot szegni csak kevés asszony tudott a faluban.

Amikor a házasodni kívánókat a templomban másodszor is kihirdették, a menyasszony keresztanyjával, a leendő násznagy feleségével ajándékkérés (podaráj) céljából házról házra járt a faluban. A második világháború előtt lent és tojást, majd tojást és pénzt kaptak, ma csak pénzt. A két világháború között botra kötött fehér vagy tarka kendőbe, majd cekkerbe gyűjtötték az ajándékokat. A lenszöszt azután a menyasszony megfonta és a takácshoz vitte, amiből az vásznat szőtt a leendő háztartás számára. A tojást a lakodalomban használták fel, vagy eladták a szentgotthárdi piacon. Eredetileg a gazdasági gondok enyhítése volt a szokás célja, ma közösséget összetartó szerepe van.

Szólj hozzá!

2009.03.04. 16:44 kod715

Három határ találkozásánál .... V. rész

Akié a föld, azé a vallás

 A magyarországi szlovéneket Nagy Károly salzburgi püspökei kezdték keresztény hitre téríteni. A hittérítés Pribina (847–861) és Kocel (861–874) uralkodásának idején is folytatódott. Kossics József felsőszölnöki plébános így ír erről a korról szlovén nyelvű kéziratában: „A keresztény hitre a szlovének nem egyszerre, egy hittérítő által, hanem több alkalommal, több pap tanítása által tértek át… Pribina papokat kért a salzburgi püspöktől, akik a szlovén lakosságot keresztény hitre oktatták és megkeresztelték. Ezek a szlovéneknek szlovénül prédikáltak a keresztény igazságról, és ezért apostoli ténykedésük nyomán az egyszerű emberek többsége keresztény lett… Pribina fia, Kocel is jó, gondoskodó ura volt az itteni szlovéneknek… a Rába és Mura közt lakó szlovénekhez eljárt télen vadászni. Itt még sok pogány volt, akiknek több feleségük volt, ezért nem vették fel a kereszténységet. Ezeket szép szóval térítette a keresztény hitre, akik pedig már előbb katolikusok lettek, azokat megdicsérte, bátorította és megerősítette hitükben… Első katolikus templomaink kicsik voltak és fából épültek, mivel kevés volt a hívő, az ács és a pénz… Dombokon álltak… vagy a falun kívül, hogy a tűzvésztől védve legyenek… A nagyon régi templomok kör alakúak voltak, jelképezve az ember földi szenvedéseinek koronáját, illetve koszorúját.”

A XVI–XVII. században a reformáció tanait a Rába és a Mura között élő szlovének földesurai is megismerték és magukévá tették, s így jobbágyaiknak is át kellett térniük az új – először a kálvinista, majd az evangélikus – vallásra a „Cuius regio, eius religio – Akié a föld, azé a vallás” elv alapján.

„Salm Miklós felesége, Széchy Margit elnyerte a szentgotthárdi ciszterci apátság kegyúri jogát és alattvalóinak megparancsolta, hogy a jobbágyok is térjenek át az ő (lutheránus) hitére… Egyes prédikátorok Luther szerint hirdették az úrvacsora szentségét, és leginkább német követőkre találtak; ezért vallásukat ‘német vallásnak’ nevezték. Más prédikátorok a magyar falvakban Kálvin tanai szerint hirdették az úrvacsora szentségét; ezért azt mondták rájuk, hogy ‘magyar vallásúak’…” – írja Kossics József.

A környék evangélikus híveinek gyülekezetei a felsőszölnöki, a dolinci és szentgotthárdi templomokhoz tartoztak. A szlovén jobbágyok számára az új vallás az írás-olvasás anyanyelven történő elsajátításának lehetőségét is jelentette.

A cseh protestáns családból származó Salm Miklós leányát, Magdalénát a szintén cseh protestáns Lobkowitz Poppel Lászlóhoz adta feleségül. 1540-ben Poppel Lászlóné Salm Magdolna volt Felsőszölnök úrnője. Evangélikus gyülekezetének prédikátorát Vitusnak hívták. A Poppel-Salm házaspár és Rimaszécsi Szécsi Tamás szendrői kapitány – egy 1591. január 22-én Dobrán kelt levélben – megegyeznek, hogy dr. Wilhelm Zimmermann szuperintendenssel és grazi theológiai tanárral területük még át nem tért egyházait a hamis dogmáktól megtisztítják és a lelkipásztoroknak az ágostai hitvallás szerinti tiszta evangélium hirdetését rendelik el. A Poppel-Salm házaspárnak ajánlotta Avenarius imádságos könyvét (Sicz 1593) a fordító, Szalaszegi György muraszombati lelkész.

Salm Magdolna 1597. október 25-én Dobrán (Neuhaus) kelt levelében felkérte a szuperintendenst a birtokán lévő templomok és iskolák meglátogatására is.

Szentmárton községből Reb Lénárd parochus id. Lobkowitz Poppel Lászlóhoz írt levelében (1598. január 12.) vázolja a Dobrához tartozó egyházak állapotát, s többek között az írja, hogy „előfordul… különösen Felsőszölnökön a szlovéneknél, hogy a földesúr által kinevezett prédikátorral szemben szemtelenül viselkednek és el akarják üldözni. Ha nem adja át nekik a templomot, még több kellemetlensége is lehet…”

A nemesek összeírása során, 1601-ben fény derül arra is, hogy Felsőszölnök prédikátora Medvedovics Mihály, és hogy a parókiához öt zsellér tartozik, akik hetente igával fél, gyalog egész napot szolgálnak az egyéb természetbeni szolgáltatások mellett. Templomuk Keresztelő Szent János tiszteletére épült, s aki a templomban (templomkertben – K. M.) temetkezett, egy forintot adott. Bejthe Imre prédikátor egy 1624 előtt kelt levelében azt írja Batthyány Ferencnek, hogy „Oskolák az Nagyságod jószágában seholis nincsenek”. Tehát Felsőszölnökön sem volt ekkor még iskola.

Az 1627. évi egyházlátogatás idején Batthyány Ferenc özvegye, Lobkowitz Poppel Éva (a költő Zrínyi Miklós nevelőanyja) volt a földbirtokos. Szölnök, Martinya és Türke falvak evangélikus lakóiból állott a gyülekezet. A parókiához öt zsellér tartozott, kik minden héten barommal fél napig, gyalogosan pedig egy-egy napig szolgáltak a prédikátornak, akinek földje, rétje és szőlője is volt. A céhmester ekkor Fincz Tamás, aki a templom vagyonáról is gondoskodott. Felsőszölnökön ez idő tájt a takács- és fazekasiparnak volt nagy divatja. A gyülekezeti tagok közt ott találjuk a Horváth, Szukits, Metlitz, Gecsék, Czigüt, Gubics és Hampó család nevét. A hegyvámot a szőlőkről Vitus prédikátor az öreg Poppelné nagysága kezébe bocsátotta, s azóta Dobrához szedik. De Batthyányné vissza tartozik engedni, mondják az egyházlátogatók. Gabonát egész helyes két-két korcot (vékát), a félhelyes fél korcot ad. A rektornak (tanítónak – K. M.) a prédikátor adott minden évben a maga jövedelméből három köböl gabonát. Ezenkívül a mesternek mind a három faluból minden háztól egy-egy kenyérrel tartoztak. Temetéstől járt neki egy pint bor, egy cipó kenyér, egy pecsenye, s midőn halottnak harangoz, négy dénár. A templomnak volt egy ezüstkelyhe, ostyasütője s egy kevés pénze is, melyről a céhmestertől kellett számot venni. Még mindig Medvedovics Mihály a lelkész, aki ebben a minőségében volt jelen 1628-ban a csepregi zsinaton.

Az 1629-ben a katolikus egyházba áttért, s ezért 1630-ban grófi címet kapott Batthyány Ádám 1634. január 9-én rendeletet adott ki, melyben megparancsolta a birtokán lakó protestáns lelkészeknek, hogyha nem térnek át a katolikus hitre, tizenöt napon belül távozzanak a gyülekezeteikből. A rekatolizáció azonban nem valósult meg egyik napról a másikra. Egy évvel később avatta Sárváron prédikátorrá Donkóczi Mihályt Kis Bertalan püpök. Donkóczi december 12-én mint „Zönöki” prédikátor aláírta az „Egyezség könyvét”. 1640 karácsonyán valószínűleg őt rabolták el a törökök a templomban lévő fedeles kehellyel együtt. Pedig ha a kelyhet a céhmesternél hagyta volna, nem vitte volna azt el a török: „Szölneky polgárok mind fejenként jelentik, hogy az Predicatorok az el mult karácson napián rabba esvén… az szentegyháznál az minémű kelh volt, azt is az törökök mind födelestül el vitték magával együtt, igy abbul is károssak. Mellyet ha az Céhmesternél hagyott volna, az törökök el nem vüttek volna, hanem megh maradt volna nála.” Helyette lett – az 1642. évi urbárium szerint – Zmianicz Ivan a protestáns prédikátor Felsőszölnökön. Zsellérének (Kalics Mattko) apját és anyját vitték el a törökök.

Donkóczi Miklós 1646-ban részt vett a büki zsinaton, tehát a földesúr kifizette érte a töröknek a váltságdíjat. 1651-ig volt felsőszölnöki evangélikus prédikátor. Musay püspök 1661-ben még az evangélikus anyagyülekezetek között említi a felsőszölnökit, mely Thomas Krisan muraszombati esperességéhez tartozott.

Az 1698-as katolikus egyházlátogatáskor megállapították, hogy a hatszáz lakos közül 413 volt evangélikus, 187 katolikus. A katolikusok Csöpincbe jártak istentiszteletre. A Batthyány család 1717-ben vette vissza a felsőszölnöki templomot az evangélikusoktól. Az elfoglalt templomokat a katolikus egyház szertartása szerint felszentelték, ünnepnapokon az üres vagy néhány katolikus hívő által látogatott templomban misézett a plébános, keresztelte és eskette az evangélikusokat is, s vezette e szertartásokról az anyakönyveket. Temetéskor azonban az evangélikusok nem vették igénybe a szolgáltatást, maguk temették halottaikat.

Felsőszölnökön 1377-ben már volt egy Keresztelő Szent Jánosról elnevezett keresztelő kápolna. A kápolnát 1700-ban és 1742-ben templommá bővítették. A templomtornyot 1938-ban elbontották és az országút felőli részre helyezték át, s az egész templomot felújították. 1966-ban festették újra a belsejét, és került a „Hvalite Gospoda vsi narodi” („Áldja az Urat, minden nép!”) felirat a szentély boltívére, a mennyezetre pedig Cirill és Metód szláv apostolok képe is. A keresztút olajnyomatai alatt a mai napig Kossics József szlovén mondatai olvashatók.

Az 1627. évi egyházlátogatás a templomot az evangélikusok birtokában találta. Volt egy ezüstkelyhe és egy ostyasütője. Kevés pénzéről Fincz Tamás céhmester adott számot.

A Batthyány-féle 1756. évi katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a templom kőépítmény, az egész boltív sekrestyéje északról cseréppel van fedve és téglával kirakva. Két bejárata van: délről és nyugatról. Tornya kőből, vörösre festett zsindellyel, rajta gömbbel és kereszttel. Déli kapujánál téglából sátor (tentorium muratum), cseréppel fedve és feljárat a kórusra, amely fából van. Szószék fából, alkalmas fapadok és két oltár is található a hajóban. A szentélyt farács választja el a hajótól. 1742-ben a tornyot és a szentélyt nagyobbítják és restaurálják gróf Batthyány Imre és a hívek közreműködésével. Kívülről a templom déli oldalán napóra látható. Két harangja is van meg hét miseruhája. „Kivételesen itt keresztkút is van” – jegyzi meg a vizitáló. A templom jövedelme évi perselyből két forint.

A templomnak ekkor három és egy negyed hold földje volt, három és egy negyed köböl terméssel.

A Cirkveni gaj (az egyházi fasor – K. M.) dűlő a plébános erdeje mellett, a templom szőlője alatt feküdt. Az erdőből hatvan dénár bevételhez jutott. A 12 kapásnyi szőlő a Nagy Hegyen (Veliki vrh) feküdt és évenként tíz akó bort termett. A terület valamikor a plébániáé volt, de 1724-ben elcserélték a Cirkovna zemla (egyházi föld – K. M.) dűlőben lévő három holddal. A szőlő mentes volt a hegyvámjogtól. Erdeje a Cirkvena bükonya (egyházi bükkös – K. M.). Ha volt makktermés, akkor hat dénárt vett be ebből.

A plébános, Hánzék János három nyelven beszélt. Földje 28 és fél hold Felsőszölnökön és Márkócon (Markovci). Felsőszölnöki földjei a Cirkvena zemla, Topolgye, Veliki vrh vagy Cirkveni gaj, Lokaj, Decskin breg és Dugoznos dűlőben feküdtek. Egy hold szőlője a Veliki vrh dombon 12 akó bort termett. A hegyvámjognál (népiesen: hargácsa) fogva három vedret kell adnia, vagyis harminc krajcárt gróf Batthyány Imrének. Itt az egyháznak pincéje is volt préssel, amit a hívek tartottak fönn. Saját területén szabadon mérhette ki a bort. Rétje hét szekér szénát hozott. Ez a felsőszölnöki plébániaház mellett, a Jankin ogradon, a templom melletti völgyben, a márkóci (markovci) határban, a Popovszki travniki dűlőben feküdt. Erdei egy holdon 13 szekér fát adtak. Éspedig a Poposzki gaj dűlőben, Poposzka bükonyában, Decskina grabában. Szabad faizása (favágása) is volt a parasztok erdejében mindenütt.

Főtisztelendő Alter Balázs (Perstainensis) a plébániára hagyományozott 223 forintot nyolc mise fejében. Paar gróf uradalmától a nevezett tőke fejében 11 forint 15 dénárt kapott a plébánia. A plébános saját jobbágyaival műveltette földjeit. A három közül kettő igás fogattal hetenként két napot robotolt. Akinek nem volt fogata, hetenként kétnapi kézi munkát mint robotot adott a plébánosnak. A fából épült plébániaház jó karban találtatott, öt szobával, öt mellékhelyiséggel: istálló, csűr, pince, udvar és kert is volt. A falu földesurai ekkor: gróf Batthyány Imre, gróf Nádasdy Lipót és gróf Batthyány Zsigmond. A hívek száma: 1711, közülük 39 lutheránus. Fíliája a csöpinci (đepinci) plébániának.

1763-ban a falunak szilárd épülete már nemcsak a templom, hanem a plébániaház és a vendéglő is.

Mária Terézia szombathelyi székhellyel 1777-ben új egyházmegyét alapított, s ezzel egyházigazgatásilag egyesítette a magyarországi katolikus szlovéneket. Az első szombathelyi püspök – Szily János (1777–1799) – egyházmegyéje szlovén híveit felkarolta. Küzmics Miklós plébánost kinevezte a szlovének esperesévé, és kiadta az általa írt szlovén nyelvű könyveket. Küzmics Miklós könyvei az esperességhez (Slovenska okroglina) tartozó katolikus iskolákban egészen 1868-ig kötelezően használtattak.

Szily elsőnek a felsőszölnöki plébániát látogatta meg 1778. szeptember 14-én. Az 55 éves dalmáciai Matija Cvetan volt itt a plébános akkor már három éve. Jövedelme: egész helyes jobbágytól két púpozott pozsonyi mérő búzaliszt, a félhelyestől egy, a fertályostól fél mérő. A felsőszölnöki plébániához tartozott Felsőszölnökön kívül Tyrke (Trdkova), Martinya (Martinje), Markocz (Markovci) és Csöpinc (đepinci). Az öt faluban 1200 lélek élt, hatszázan közülük Felsőszölnökön. Az egyházközségi tagok: Császár József, Labricz István, Sunics Ferenc és Csuk István.

A hatszáz főt befogadó templom fala és tornya téglából épült és cseréppel volt fedve Szily látogatása idején. Főoltárán Keresztelő Szent János, a mellékoltáron pedig a Fájdalmas Szűzanya szobra állt. A szószék és a tizenhat pad fából készült.

A templomot az ellenreformáció idején a katolikusok újból felszentelték. Egyik harangja Keresztelő Szent János, a másik a Szentháromság tiszteletére szól. Épületét temető vette körül, melyben a plébánia hívei állítottak keresztet. A temetőt és a templomot boronafalú kerítéssel körítették. Két egyesület is működött: egy Oltáriszentség-imádó és egy Hitoktató Társulat.

A plébániaház két szobából, egy konyhából, egy cselédszobából és egy kamrából állt. Gazdasági épületei: kocsiszín, istálló, ól, pajta, csűr és különálló éléskamra (kástu). A plébánia szántóföldje, rétje, erdeje, szőlője a Czérkevna zemla, Topolgye, Decskin breg, Czérkevni Gáj, Dugoznos, Brangyelás, Karecs járek, na Robej, Jankin ograd, Poposki gaj, Poposka Bükonya, Czerkveni gaj, Velili Verh, Czerkvena bükonya, Grebenyscsek dűlőkben feküdt. Az ötvenéves Hampó Magdaléna és az 56 éves Horváth Anna bábák „szükség esetén” keresztelhettek is.

A következő évszázadban évtizedekig vezette a felsőszölnöki plébániát Kossics József (1788–1867) lelkész, a falu történetének legnevezetesebb személyisége – akinek ránk maradt szlovén nyelvű tájmonográfiája sokszor idézett, fontos forrása a kötet szerzőjének. Papi hivatásának lelkiismeretes gyakorlása mellett költő, nyelvész, történész és néprajzkutató is volt. A szlovén nemzetiségű magyar állampolgár kapcsolatban állt a korabeli szlovén és magyar értelmiséggel, jelen volt a kulturális és tudományos életben. Az 1813 és 1851 között Körmenden, Szombathelyen, Pesten, Grazban és Bécsben megjelent, illetve hagyatékában fennmaradt tíz ismert munkája közül egy latin, két magyar (ebből az egyik németül is) és hét szlovén nyelven olvasható. A tíz alkotásból kettő vers, kettő vallási, egy nyelvészeti, öt történeti és néprajzi témájú. 1829 júniusában (41 éves korában) került Felsőszölnökre, ahol még 39 évig élt, dolgozott és alkotott. Itt helyezték örök nyugalomra 1867. december 26-án. A szájhagyomány szerint Kossics József nagyon szeretett vadászni. Hűséges vadászkutyája halála után ki akarta kaparni gazdáját a sírból, ezért agyon kellett lőni.

A korabeli paptársakhoz hasonlóan Kossics József is próbálkozott versek írásával, fordításával. Többször írtak közösen költeményeket egy témára és a fordítást közösen elemezték. Kossics Józsefnek két verse jelent meg nyomtatásban. Az egyiket papi pályájának kezdetén írta, amikor káplán volt Bántornyán (Turnišče). Még abban az évben (1813) meg is jelent Szombathelyen ez a – húsz négysoros versszakú – latin nyelvű óda. Nevelőjének, jótevőjének, a belatinci (Beltinci) Ivanóczy Ádám esperesnek ajánlotta. Másik versét – melyet 1837-ben írt – a Pesti Magyar Színház megnyitására költötte, ugyanis szerettek volna kiadni egy verseskötetet, melyben az összes európai nyelven a megnyitóra írt versek szerepeltek volna. A kötet sajnos nem jelent meg, de többek között Kossics József verse is fennmaradt kéziratban. A tizenegy szakaszos költeményt szlovénül írta és magyar nyersfordítását is mellékelte. A versben dicséri azokat, akik a színházat létrehozták, s buzdítja a közönséget, hogy látogassa azt, felsorolva, mi mindent láthat ott. Az utolsó versszakban további alkotásra ösztönöz: Pest Vármegyétől vegyétek példát / minden Magyar Urak! / hogy iziben felfujhassátok / az Országos Szinházot is! / Kössétek öszve Budát Pestel / állandos hiddal, / hogy a jövevény hirdesse / a ti tehetősségeteknek remek munkáit is.

Amikor Kossics József 1829-ben Felsőszölnökre került, Küzmics Miklósnak öt szlovén nyelvű könyvét használhatta és ajánlhatta híveinek. Ezek között volt egy imakönyv, melyet Kossics többször is átdolgozott és kiadott, s 1843-ban egy keresztútról szóló melléklettel bővített. A címben szereplő „posztojaliscse” (stáció) szó ma is olvasható a felsőszölnöki templom keresztutat ábrázoló olajnyomatai alatt. Németből fordított, 1851-ben megjelent imakönyve még életében négy újabb kiadást ért meg, halála után pedig még tizenötöt (utoljára 1917-ben adták ki). A Szentgotthárd környéki szlovének még most is használják mindkét imakönyvet, így Kossics József a szlovén nyelv és a szlovén nemzeti öntudat megőrzésében, ápolásában a mai napig hatással van hívei utódaira.

Kossics első, szlovéneknek készült könyve, amely saját neve alatt jelent meg, egy magyar nyelvkönyv fordítása (1833). A feladat elvállalásával nem magyarosítani akart, hanem a gyér magyarországi szlovén értelmiségi réteg létszámát gyarapítani. Szalay Imre magyar nyelvtanát – melyet németre, románra, szerbre, szlovákra is átültettek – Vas vármegye megrendelésére fordította szlovénre. Kossics szerint a szlovének anyanyelvükkel „nem lehetnek sem okosak, sem gazdagok”. A magyarnyelv-tanulás legsikeresebb módszerének a cseregyerekrendszert tartja. Azt ajánlja, hogy egy évre cseréljenek a családok gyerekeket. Így a szlovének is lehetnének „bírók, hajdúk, szolgák”, mert a hatalom képviselői szót érthetnének velük. A könyv érdekessége az itt közzétett első magyar-szlovén szótár. (Az első szlovén-magyar szótárt Küzmics Miklós közölte az 1790-es, kétnyelvű tankönyvében.)

Kossics József legismertebb munkája a Magyar néprajzi lexikon által „az első hazai néprajzi szaktanulmányok egyikének” nevezett írása: A’ Magyar Országi Vendus-Tótokról. (1824, 1828). Legérdekesebb műve pedig a szlovén nyelven írt A művelt szlovén férfi és nő a Mura és a Rába között című munkája, mely azon lelkészek és kántortanítók számára készült, akik a vasárnapi (ismétlő) iskolában tanítottak, illetve mindenkinek, aki nem tudott állami iskolába járni.

A könyvecske eredeti gyűjtésen alapuló adatokat tartalmaz az oktatásról, szokásokról, lakodalmi viselkedésről, a lakóházak berendezéséről, a férfiak tisztálkodásáról és a szolgáknak szóló intelmekről, a hiedelmekről, állatok gyógyításáról.

A prózai részt verses összeállítás követi, melyben tanítás előtti, utáni, húsvéti, Szent Iván-napi, temetési, halotti énekek vannak. Köztük a Gergely-járáskor énekelt magyar ének szlovén fordítása.

Kossics József harmadik és egyben utolsó nyomtatásban megjelent szlovén nyelvű, világi tartalmú kötetét – A magyar királyság története – tankönyvként használták. Az uralkodók szerint osztja fejezetekre a könyvet, s a történeti Zala és Vas megye területéről is említ szlovén településeket és azokkal kapcsolatos eseményeket. A vasi és zalai szlovének története című, kéziratban fennmaradt tudományos ismeretterjesztő munka az egyes szlovén településekkel kapcsolatban számos eseményt örökít meg. Legtöbbet a reformációval, a rekatolizációval, a törökökkel és más ellenséggel vívott harcokkal foglalkozik.

Kossics József munkásságának kutatásával és népszerűsítésével a budapesti székhelyű Kossics Alapítvány foglalkozik (titkára a felsőszölnöki Lukácsné Bajzek Mária). 1995-ben emléktáblát helyeztek el a templom falán, 2000-ben pedig a felsőszölnöki iskola felvette a nevét.

A templomot 1794-ben felújították, az orgonát 1832-ben javították. 1898-ban az új főoltárt Lewisch Róbert szentgotthárdi oltárépítő készítette. Egy Jézus-szobor, két hármas gyertyatartó, két imádó angyal s egy kereszt állt rajta. A templom többi szobra: Keresztelő Szent János, Jézus Szíve és Mária Szíve, illetve Szent István és Szent László.

Az 1898. szeptember 23-án, Erzsébet királyné temetése napján tartott gyászmise alkalmából hangzott el az első magyar nyelvű szentmise és prédikáció a felsőszölnöki templomban. Persa Iván volt ekkor a plébános.

1913-ban az új mellékoltáron Kármelhegyi Boldogasszony, Szent József, Szent Antal szobra és a „Három Szent Király” festett képe található. Oldalt a Szent Rózsafüzér Királynéját és szemben Szent Ágnest ábrázoló új festmény. új az orgona, a szószék, újak a keresztút képei, a két örökmécses, két csillár, a baldachin. A sekrestyében tároltak egy új „szent sírt” is.

1915-ben a templom egy alacsonyabb és egy magasabb részből állt, tornya fazsindellyel, a templom pedig cseréppel volt fedve. Hossza 27, szélessége 11 méter. Boronafalú kerítés vette körül. A főoltáron Jézus megkeresztelésének szobra, a mellékoltáron festmény a Háromkirályokról.

A templom bővítését már az első világháború előtt eltervezték. A világháború és „a hármas országhatár közé ékelés… megfosztotta az embereket a megélhetéshez szükséges feltételektől”, 350 ember messze, az ország belsejében, uradalmakban kereste mindennapi kenyerét, és a nagy szegénység miatt a templom bővítése csak terv maradt. Zsolnay Mihály sárvári tervező szerint az átalakítási költségek 16-17 ezer pengőt tesznek ki, ha az egyházközség a százezer téglát és a famennyiséget maga adja.

Felsőszölnök és a ritkaházi leányközség vállalkozott is százezer tégla elkészítésére és kiégetésére. „A téglacsináláshoz szükséges területet a plébános rendelkezésre bocsátja, a téglakészítők és az állandó néhány segédkező a templompénztárból méltányos napi bért kap.” A téglaégetést 1937. augusztus 1-jén kezdték, de – a kedvezőtlen időjárás miatt – három hét helyett három hónapig tartott. A Jugoszláviához csatolt Magasfok (Trdkova) és Kerkafő (đepinci) hívei is ajándékoztak ötven szál épületfának alkalmas fenyőt. A felsőszölnöki egyházközséghez tartozott 1920-ig Martinje (Marokrét), Trdkovo (Magasfok) és đepinci (Kerkafő) is.

A Felsőszölnökről Amerikába kivándorolt szlovének pénzt adományoztak. Négy család színes üvegablakot készíttetett. A szlovén nyelvű szöveg szerint a Szent Alajost ábrázoló Mesics Lajos és Sömenek Mária, a Kis Szent Terézt megörökítő Szukics István és Mária ajándéka („Dár…). A Jézus megkeresztelését bemutatót Horváth „Rozálija” és Csuk „Terézija” elhunyt családtagok emlékére, a Szent István királyt és Szent Imre herceget ábrázoló üvegablakot pedig Horváth István elhunyt családtag emlékére (Na szpomin…) készítették. Az utóbbi kettő kör alakú felirata tanúskodik arról, hogy a templom újjáépítésére 1938-ban, a budapesti XXXIV. nemzetközi eucharisztikus világkongresszus évében került sor.

A régi templomot márciusban kezdték bontani, mivel májustól – szokásosan – majd négyszázan elmentek idénymunkára az ország belsejébe. Fél évig a plébánia udvarán, szükségkápolnában tartották az istentiszteleteket. A külsőleg elkészült templomot 1938. november 20-án szentelték fel.

A község által nyújtott munkálatok: százezer tégla készítéséhez, az épületfa kitermeléséhez és kifaragásához, a régi templom bontásához, az új felépítéséhez Felsőszölnök 3680 kézi napszámmal, Ritkaháza igásnapszám megváltásával 1020 kézi napszámmal, összesen 4700 kézinapszámmal járult hozzá. A téglaégetéshez és szárításhoz többek között 368 zsúpkévét ajánlottak fel. Az egyházközség nyolc lovasgazdája a szentgotthárdi vasútállomásról lebonyolította az összes fuvart (rönkfa, mész, cement, kőpor).

Az 1938-ban a templom bontásáról készült árajanlatból kiderül, mi az, amit a régi templomból meg kívántak menteni: toronyóra, harangok, harangállvány, orgona, ablakok, ajtók, padozat, kórusmellvéd, kettős cserépfedés, kóruslépcső. Az egy méter harminc centi vastag falban az ablakok helyét 120x250 centiméter nyílásúra bővítették. A torony-alapfalazat és a lábazati falazat a bontásból nyert régi téglából készült, a felmenő falazat pedig új téglából. A régi falból maradt 387 négyzetméter, az új fal 377 négyzetméter. Megmaradt a régi csehsüvegboltozat is.

A templom 1938. évi újjáépítése Kühár János (1901–1987) nevével kapcsolódik össze. Kossics József után Felsőszölnöknek legnevezetesebb egyénisége fényképeken is megörökítette a régi templomot és az új építését, fölszentelését. Kühár volt a plébániaház utolsó lakója, a felsőszölnökiek és az egész Szentgotthárd környéki szlovénség utolsó szlovén plébánosa. Fél évszázadon át (1936–1987) őrködött a lelkek fölött és ápolta az anyanyelvet a hét, Szentgotthárd környéki szlovén faluban. Jelszava volt: „Szlovének voltunk, szlovének vagyunk, szlovének maradunk – maradjanak azok gyermekeink is.” Az ő és a többi lelkész emlékét kívánja megőrizni Felsőszölnökön a régi plébániaházban látható A szlovén plébániák történetéből című kiállítás.

Kühár János plébániahivatalából a néhány tárgy mellett sok száz cédula maradt meg, melyeket ebben a hivatalban gépelt. Arra törekedett, hogy olyan miseimákat állítson össze, melyek a néphez közel állnak, de nem esnek messze a szlovén irodalmi nyelvtől. A szomszédos apátistvánfalvi Markovics plébánosnak is küldözgetett belőlük, ahol szintén szlovén nyelven folyt az istentisztelet. A ljubljanai Drušina kiadónál két könyve jelent meg: a Mise a néppel és A bűnbánat szentsége – szentgyónás címmel.

A templom belsejét a második világháború kitörése miatt nem tudták kifesteni. A 25. évfordulón, 1963-ban hirdetett gyűjtést a plébános, és 1964 novemberére a hívek adományából összegyűlt a pénz. Gyermely Imre gyulafirátóti festőművész – Leszkofszky György tervei alapján – 1965 nyarán kezdte meg a templom festését és 1966-ban fejezte be.

A kupola mennyezetének kifestésére Takács István mezőkövesdi matyó festőművészt kérték fel, aki el is vállalta „a szükséges festék” áráért, „al fresco” eljárással (a frissen felhordott nedves vakolatra festett).

Takács István (1901–1985) családjának sorsa igencsak hasonló a felsőszölnöki falulakók sorsához. Paraszti családban született Mezőkövesden, hét gyermek közül a másodiknak. Édesapja háromszor vándorolt ki Amerikába. Édesanyja, nő létére, csoportot vezető és irányító summásgazda lett. Mezőgazdasági idénymunkásként évente hat hónapig távol volt a családjától. Egyházművészetét „mélyen vallásos, egyházias szellem és a barokk ízlés erős izgalom nélküli átélése jellemzi… Festészete nemcsak díszíti a templomot, hanem kifejez és ábrázol, kimondja és érthetővé teszi azt, ami az egyszerű ember számára kevéssé érthető” – írja róla Bán József. Takács István freskói és festményei több mint kétszáz templomot díszítenek Magyarországon. Többek között az egri és a váci székesegyházat, a máriaremetei kegytemplomot, a szombathelyi székesegyházban a főoltárt és az egyik mellékoltárt.

Mivel a felsőszölnöki templomot az eucharisztikus kongresszus évében építették újjá, a főmennyezet képeinek témáját is az Eucharisztia (Oltáriszentség) köréből választották: utolsó vacsora, kánai mennyegző, elsőáldozás, úrnapi körmenet. A főoltárképen Jézus halálát örökítette meg (1967-ben) a freskó alkotója. A régi templomból maradt nagyobb festményen a napkeleti bölcsek imádják a kis Jézust.

Kühár János nemcsak a templomot újíttatta fel fél évszázados felsőszölnöki lelkészkedése során, az anyanyelv megőrzéséért is sokat tett. Halála után magyar plébános került a faluba, 1993 óta jár át vasárnaponként szlovén misét tartani a szomszédos szlovéniai Martinjéből Ivan Camplin plébános úr.

Iskola, egyesület, hagyomány

 Az iskoláról az első adatok a már említett 1627. évi evangélikus egyházlátogatási jegyzőkönyvben szerepelnek, amelyben szó van az iskolamester (ludi magistri) jövedelméről. 1756-ban már katolikus volt az iskola.

A mester, Csuk István jeleskedett énekben, a gyermekek tanításában és a harangozásban. Reggel, délben, este, istentiszteletre és a vihar ellen harangozott. Minden telkes gazdától a nagyobb mérő nyolcad részét kapta rozsban fizetségként. Harangozásért házanként hét krajcár járt neki. Gyászharangozásért pedig öt dénár. (Csöpinc/đepinci és Markoc/Markovci külön harangozót tartott.) Felsőszölnökön portánként s évenként cipókenyeret is kapott (libonem). Háromnegyed holdnyi földje volt, ez háromnegyed köböl termést hozott. Aratáskor csirke vagy öt dénár járt neki. Koledálásból Türkén (Trdkovo) és Martinyán (Martinje) házanként cipót, disznólábat, egy edény (scutella) kölest, lenkévét régi párt kapott, amely négyet tesz ki. A jó karban lévő iskola fából épült: két szoba, kamra, két istálló, udvar, kert.

1778-ban már négy év óta a 34 éves, alsópulai Horváth András a tanító. Háza (egy szoba, egy konyha, egy kamra és két istálló) a plébániától délre állt. Martinya és Türke faluból is idejártak a gyerekek.

1848-ban tíz fiú és három lány látogatta télen az iskolát. A mester, a 45 éves Pinfcsics János feladata a tanításon kívül a harangozás, orgonálás és egyéb templomi szolgálat volt. Szükség szerint jegyzősködött is. A tanítás nyelve „szloven”, a tanulóknak „abecés könyvük vagyon”. Az iskolaházat a felsőszölnöki, martinyai és türkei hívek építették a kegyúr segélyével. De „miután az iskolamester lakására csak egy keskeny szoba létez, kényteleníttetik az iskolát is használni családja lakásul”.

Az egy tantermes községi népiskola 1874. évi órarendjéből megtudjuk, hogy az oktatás nyelve már magyar. A szlovént csak fél órában tanulták a gyerekek. („Olvasás és közben az anyanyelvből oktatás.”) 1904-ben állami volt az elemi iskola és magyar tannyelvű. A két világháború között is még csak télen jártak iskolába, de akkor sem mindenki. Öt napig az iskolakötelesek, a hatodik napon az idősebb fiúk tanultak gazdászatot és kertészetet. Mivel az épület 1925-ben összedőlt, az új iskola megépítéséig egy parasztház hátsó szobájában tanultak írni és olvasni a gyerekek, a harangozótól. Keresete néhány tojás, egy kis kukorica vagy krumpli. A tanulóknak mindennap két hasáb fát kellett hozniuk az iskola fűtéséhez. Leginkább a fiúk jártak, a lányok alig. A gyerekek egy házivászonból varrt tarisznyában hordták a palatáblát és a palavesszőt. A két világháború között minden év június 4-én találkoztak a hármashatárkőnél a felsőszölnöki gyerekek a szomszédos magasfoki (Trdkovo), mártonhelyi (Martinje) jugoszláv és oberdroseni (Rábaőr) osztrák diákokkal. Kergetőztek a hármashatárkő körül, majd szlovén, magyar és német dalokat énekeltek. Amikor már biciklijük volt a fiataloknak, vasárnaponként is találkoztak.

Az új iskola az egész falu és dr. Vargha Gábor ügyvéd, nemzetgyűlési képviselő segítségével két év alatt épült fel. Róla nevezték el Vargha Gábor Magyar Királyi Állami Elemi Népiskolának. Az úton mezítláb mentek a gyerekek, csak akkor vették fel a cipőjüket, amikor meglátták az iskolát. Télen, mikor nagyon hideg volt, azt mondták a szülők a gyerekeknek, hogy „fussanak, akkor a talpuk többet lesz a levegőben, mint a földön”, és nem fognak fázni. A lányok egy kis batyuban hordták az ábécéskönyvet, irkát, ceruzát, palatáblát és palavesszőt. A fiúk madzaggal kötötték össze a könyvet, irkát és a palatáblát. Az órán először magyarul köszöntek, majd imádkoztak. Mindkét tanító (Fontányi Pál, Kiss Mária) magyar volt, csak a hittant tanulták szlovénül. A tantárgyak: számolás, olvasás, írás és katekizmus. Ha valaki nem figyelt az órán vagy rosszalkodott, kukoricán kellett térdepelnie vagy húszat kapott a fenekére.

Egy osztályban több mint harminc gyerek tanult, egy padban hárman ültek. Az osztályteremben három lábon félig vonalas, félig kockás tábla állt. A legjobb osztályzat az egyes, a legrosszabb az ötös volt. A tanítás szeptember tizedike után kezdődött, s június elejéig, naponta reggel nyolctól három óráig tartott. Délben hazamehettek ebédelni. Az iskolába legtöbbször sült krumplit és almát vittek magukkal. Télen a sült krumplit nem ették meg útközben, mert addig is melegítette a kezüket. Sokan nem jártak iskolába, nem volt ruhájuk, cipőjük, vállkendőjük. A tanulók minden vasárnap misére mentek a tanítóval együtt. Akkor mindenkinek volt cipő a lábán, a fiúk pedig hosszú nadrágot viseltek. A templomban külön álltak a lányok és a fiúk. A lányokra egy idősebb lány és egy tanítónő, a fiúkra egy legény és a tanító vigyázott.

A gyerekek a második világháború idején sem tudtak magyarul, amikor iskolába kerültek. Az első és második osztályban szlovénül is tudó tanítók tanítottak, a harmadik osztálytól már csak magyarul beszélők. Először szlovénül mondták el az anyagot, majd magyarul. Az anyanyelv rendszeres oktatásának bevezetésére 1945 után került sor. A tanítás szeptemberben még nem kezdődhetett el, mert az iskola épületében működött a Vörös Hadsereg kórháza. A Magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1946-ban és 1947-ben három hónapos tanítói tanfolyamot szervezett a délszláv nemzetiségek részére Pécsett. A tanfolyamon Gáspár Ágoston, a felsőszölnöki iskolaszolga fia is részt vett. Nagybátyja, Gáspár István a szlovén kultúra aktív terjesztője volt a községben. A Rákosi-rendszerben tevékenységük miatt kénytelenek voltak Jugoszláviába menekülni. Családjukat a kulákoknak minősített lakosokkal együtt – egy időre – kitelepítették a Hortobágyra.

A felsőszölnöki általános iskola szlovén pedagógusainak többsége a szombathelyi tanító-, illetve tanárképző főiskolán szerezte diplomáját, ahol az 1968/69-es tanévben vezették be a szlovén nyelv oktatását. A Ljubljanai Egyetemen 1973 óta tanulnak a magyarországi szlovének.

Az iskolát 1986-ban bővítették, korszerűsítették. A kilencvenes évekre azonban erősen csökkent a tanulólétszám, és az új szárnyba a települési önkormányzat, valamint az orvosi rendelő költözött be.

A felsőszölnöki iskola pedagógusai szervezték a falu kulturális életét is. Énekkart, színjátszócsoportot, néptánccsoportot és fúvószenekart vezettek.

A településen külső kezdeményezésre jöttek létre egyesületek a két világháború között. Felsőszölnök és Ritkaháza község 1925. március 15-én megtartott egyesült képviselő-testületének közgyűlésén a községi testnevelési bizottságok csatlakozásával alakította meg a felsőszölnöki körjegyzőségi Levente Egyesületet. Megválasztottak tíz felsőszölnöki és két ritkaházi választmányi tagot. Elnök Tüll Géza plébános, alelnök Koltay Pál körjegyző lett. Választottak még pénztárost, ellenőrt, könyvtárost, három-három számvizsgáló bizottsági és munkabizottsági tagot. Az ifjúsági oktató Fontányi Péter felsőszölnöki általános iskolai igazgató-tanító lett. 1941. április 15-én az alapszabály-módosító közgyűlésen Ritkaházán fiókegyesület alakult, külön elnökkel. A felsőszölnöki egyesület elnökének Kühár János plébánost választották. Az alapszabály szerint hivatalos nyelvük a magyar, de „az egyesületi életben a magyar nyelv mellett a tagok anyanyelve is használható”. A cél, hogy „tagjaiból – a kötelező leventefoglalkozások alatt és az iskolában nyert nevelés kiegészítése útján – egységes szellemű és nemzeti érzésű, vallásos és küzdőképes ifjúságot neveljen, tagjaiban a nemzeti, a katonai, a közösségi és a polgári erényeket, valamint a nemzeti öntudatot kifejlessze és megszilárdítsa, az élethivatást és ezen át a nemzet szolgálatának gondolatát tudatosítsa és mindezek által a nemzet harckészségét, szellemi és testi ellenálló képességét gyarapítsa, vagyis gondoskodjék az ifjúság szabadidejének helyes felhasználásáról.”

Szintén 1925-ben született meg – a körjegyző kezdeményezésére – az önkéntes Tűzoltó Egyesület 34 taggal, majd 1939-ben újjáalakult. Önkéntes Tűzbiztosító Egylet már a huszadik század elején is működött a faluban. Tagjai aratás és cséplés idején éjszakánként egy tűzoltószekerce „segítségével” őrködtek, amit házról házra vittek. A falut tűzvédelmi szempontból két részre osztották. A soros tűzőr este tíztől reggel öt óráig viharlámpával járta a házsorokat. Éjfélkor jelentkeznie kellett a bírónál vagy a csendőröknél. Másnap délelőtt jelentést kellett tennie az éjszakai eseményekről, a fokost pedig tovább adta a szomszédnak.

A fából épült boronaházakra nem lehetett biztosítást kötni, ezért szervezték meg a faluban a tűzbiztosító egyletet. Minden háztulajdonos tagja lehetett. Egy fertálytól hat fertályig lehetett biztosítani. Minden év május 4-én, Flórián napján fizették be a tagok a biztosítási díjat. Egy fertályért (negyed) egy pengőt kellett fizetni. Ha valakinek leégett a háza, akkor minden tagnak annyi segítséget kellett nyújtania, ahány fertállyal részesült a biztosításból. Akinek több fertálya volt, több segítséget is kapott. A segítség formáját a tűzbiztosító egylet vezetői határozták meg: fuvar, tetőléc, zsúpkévék vagy munkavégzés.

A tüzeket legtöbbször a nyílt tűzhelyről kipattanó szikrák okozták, vagy az égő fáklyák, amelyekkel a padlásokon jártak. Néha a villám is belevágott a házba.

A Polgári Lövész Egyesület 1930. április 13-án alakult 47 taggal, majd 1940-ben feloszlott. Elnöknek Götz Kurtot, ügyvezető elnöknek Kloiber Lajost választották. A három alelnök mellett működött egy főtitkár, titkár, pénztáros, ellenőr, háznagy, orvos és ügyész, valamint hat választmányi tag, két választmányi póttag, háromtagú számvizsgáló bizottság. A 47 tagból három volt értelmiségi (tanító, jegyző gyakornok, körjegyző), a többi földműves. Átlagéletkoruk harminc év. Az alapszabály értelmében az egyesület célja „a céllövés gyakorlása, a tagok vallásos és hazafias érzéseinek erősítése”. Tilos volt viszont „vallásfelekezeti, nemzetiségi” kérdésekkel foglalkoznia. Az 1940. január 28-án kelt közgyűlési jegyzőkönyvben az egyesület feloszlatta önmagát.

A Vas Megyei Gazdasági Egyesület fiókjaként 1933. augusztus 8-án – 36 taggal – Gazdakör alakult Felsőszölnökön. Díszelnöke dr. László Lajos főszolgabíró, elnöke Gáspár Lőrinc, alelnöke Filó Ferenc és Horváth Vendel lett. A hat választmányi tag mellett jegyző, pénztárnok és háromtagú számvizsgáló bizottság vitte az ügyeket.

Az „Anschluss” (1938) után Felsőszölnök is közvetlen szomszédságba került Németország „Ostmark” (Ausztriát magába foglaló) tartományával. 1938 novemberében Budapesten megalakult a magyarországi németek nemzetiszocialista színezetű politikai szervezete: a Volksbund (Volskbund der Deutschen in Ungarn). Vas megyében a községi szervezetek megalakítására 1940 szeptemberében került sor. Alsószölnökön, 1940. november 3-án jött létre a helyi szervezet. Ennek Felsőszölnökön 156 tagú fiókszervezete volt, bár az 1941. évi népszámlálásnál a községben csupán tizenegy fő vallotta magát német anyanyelvűnek.

Az 1941. március 30-ai jegyzőkönyv szerint a Magyarországi Németek Szövetsége felsőszölnöki alapító tagjainak száma 61 fő. A csoportnak felnőtt- és ifjúsági tagozata volt. Mivel 1938-ban sokan dolgoztak Németországban idénymunkán, hittek a toborzóknak, hogy aki belép, jól jövedelmező munkát kap ott. Ám a német hadseregbe 1944. október elején bevonult férfiak még a zsoldjukhoz sem jutottak hozzá. Az eddigiekkel ellentétben ebbe az egyesületbe nők is beléphettek, sőt a tisztségviselők között is három nőt találunk. A 61 tagból (26 nő és 35 férfi) 12 volt házaspár, s volt egy háromtagú család. Egy ácsot és egy „muzsikust” kivéve a férfiak napszámosok voltak, a nők háztartásbeliek. Életkoruk szerint 18 és 65 év közöttiek.

A negyvenes években működtek a faluban egyházi egyesületek is. Az általános iskolás gyerekek a Szívgárda Egylet tagjai, a felnőtt leányok és legények a kalot és kalász tagjai voltak. Az összejöveteleket a plébániaházban a plébános vezette. A gyerekek számára a hittanórához hasonló foglalkozásokat tartott, a fiatalokat pedig az élet dolgainak megértésében, a házasságra való felkészülésben segítette.

Felsőszölnökön ma a felnőtt és a gyermek néptánccsoport, a gyermek bábcsoport és a templomi kórus mellett a leghíresebb és legrégebbi kulturális csoport a vegyes kar. A Pável Ágoston Vegyeskar 1998-ban ünnepelte fennállásának 60. évfordulóját. A magyarországi szlovén népdalok többsége szomorkás, melankolikus, többnyire több szólamban éneklik. A népdalok az 1960-as évekig a hétköznapok és ünnepnapok szerves részét képezték. A jószág őrzése vagy a közösen végzett munka során, lakodalmakban és a templomban is gyakran énekeltek népdalokat és egyházi dalokat anyanyelvükön a felsőszölnökiek.

Az első női, egyházi kórus 1938-ban alakult. 1936-ban érkezett a faluba a horvát nemzetiségű Csabai András kántortanító. Néhány asszonyból egyházi kórust alakított, mely később világi kórussá alakult át. A tagok száma tíz és tizenöt fő között mozgott. A férfiak először a templomi kórushoz csatlakoztak. Fennállása óta közel hatvan tagja volt, közülük harminchárman már elhunytak. Ma húsz főt számlál a templomi kórus. Néhányan a vegyes karban is énekelnek.

Az 1950-es évek elejétől 1957-ig vezette az énekkart Boros Anna tanítónő. Ekkor csak néhány dalt énekeltek szlovénül, a többit magyarul. Első fellépésük 1953. május 1-jén volt Felsőszölnökön. A kórusban időnként általános iskolás tanulók is énekelhettek, Gáspár Lászlóné is így kezdte, ma a kórus legrégebbi tagja. 1957-ben Vass József vette át az együttes vezetését. Ismét csak néhány dalt énekeltek szlovénül. A vegyes kar létrehozásához először csak a helybeli határőrlaktanyákban szolgáló katonákat tudta megnyerni. A falubeli férfiakat csak 1960-ra sikerült meggyőzni, hogy lépjenek be. Vass József karvezetővel járt a vegyes kar először Szlovéniában. 1966-ban, Pável Ágoston halálának huszadik évfordulóján Cankován léptek fel. Az énekkar működését anyagilag a földműves-szövetkezet támogatta, melynek elnöke a rábatótfalui, szintén szlovén nemzetiségű Gáspár Károlyné volt. Tőlük kapták az első fellépő ruhájukat is.

Szólj hozzá!

2009.03.04. 16:42 kod715

Három határ találkozásánál .... IV. rész

Szezonmunka idegenben

 

Felsőszölnök lakossága a XIX. század közepétől fokozatosan növekedett, majd csökkenésnek indult. 1900-ban 1398 fő volt. Életkorukat tekintve a húsz-hatvan év közöttiek és a hat évnél fiatalabbak voltak a legtöbben. Családi állapotuk szerint a lakosság hatvan százaléka nőtlen vagy hajadon volt, 34 százalékuk házas és hat százalék volt az özvegyek aránya.

Az 1340 szlovén nemzetiségű lakosból 175 tudott magyarul, és csak 583 fő tudott írni és olvasni. Az amerikai kivándorlás a századfordulón és a két világháború közötti gazdasági világválság sem okozott lélekszámcsökkenést: 1869 és 1941 között Felsőszölnök népessége nőtt (443 fővel), s majd csak 1949-től változik meg a trend, aminek „végeredménye”, hogy míg 1869-ben 1169 ember élt itt, 1990-ben már csak 756. A drámai változást az elöregedés, az alacsony a természetes szaporodás, valamint az elköltözés okozza.

A települést legtöbben (289 ember) 1949 és 1960 között hagyták el, gazdasági és politikai okokból. A tendencia összefüggésbe hozható a környék központja, Szentgotthárd lassú ütemű iparosításával is. A második világháború után, főként a fiatalok, Magyarország iparilag fejlettebb vidékeire költöztek. A dombos és elzártabb területeken nem voltak kielégítőek a birtok- és közlekedési viszonyok (utak, autóbusz-közlekedés, boltoktól való távolság) Az utóbbi évtizedekben a vasfüggöny közelsége, az elzártság és a megélhetés nehézségei miatt is erősen fogyott a lakosság.

Felsőszölnök lakosságának foglalkozási szerkezete a XIX. század végén (1869) a következőket mutatta: 706 lakos (60,4 százalék) foglalkozott földműveléssel, 344 volt a cselédek és szolgák száma, 115 napszámos és két ipari munkás, egy tanító és egy pap élt a faluban. A két világháború között (1930) egy gazdának volt 60 kh, egy másik gazdának 92 kh, két gazdának pedig 400 kh földje. Négynek volt 16-20 kh-ja, a többinek 10 kh vagy annál kevesebb, illetve föld nélküli zsellérek voltak. A faluban egy vízimalom és egy pálinkafőzde is működött.

1960 után erősen megváltozott a foglalkozási szerkezet. Ebben az évben földműveléssel foglalkozott a munkaképes lakosság 79,4, az iparban dolgozott 8,2, az építőiparban 1,9, a közlekedésben 2,5, a kereskedelemben 1,3, egyéb területen 6,7 százaléka. 1980-ban már csak 41 százalék dolgozott a mezőgazdaságban, 30 az iparban. A foglalkoztatottak közel hatvan százaléka szakmunkás volt. Az iskolai végzettséget tekintve az általános iskola van túlsúlyban. Az 1989. évi rendszerváltás után az iparban dolgozók nagy része munkanélküli lett, csak kevesen tudtak újra elhelyezkedni.

Már az 1828. évi összeírás is megemlíti, hogy a felsőszölnöki „lakosok közül nagyobb részén eljárnak élelmek keresése végett” idénymunkára. Kossics Józseftől tudjuk, hogy még a szomszédos vármegyék földesurai is szívesen fogadtak fel kaszálásra, aratásra vagy cséplésre szlovén férfiakat és nőket Vas megyéből. Az idénymunkásság kialakulásának legfőbb okai: a terméketlen terület túlnépesedése, a terület ipari fejletlensége, valamint az örökösödési jogszokás. Az örökösök a földingatlant egyenlő arányban osztották fel egymás között, s így a parasztgazdaságok elaprózódtak. Az idénymunkások, az úgynevezett summások olyan vándormunkások voltak, akik a cselédeket helyettesítették. Legtöbbször az ezerholdas uradalmakba jártak el, s kora nyártól késő őszig mindenféle mezőgazdasági munkát végeztek. Fizetésüket pénzben vagy természetben (előre megállapított kommencióban) kapták. Csapatokba szervezve dolgoztak.

Kezdetben aratni és kaszálni jártak Zala és Somogy megyébe, a XIX. század végén – a cukorrépa elterjedésével – főként „répamunkások” voltak (Fejér, Baranya, Győr, Sopron, Pest megyében is). Már a XVIII. század végétől kötöttek aratószerződéseket a nagybirtokokon, de azt csak az 1876. évi XIII. törvény, illetve az 1898. évi II. törvénycikk tette kötelezővé.

A szerződéseket eleinte csak fűkaszálásra, aratásra és cséplésre, később tavaszi kapálásra, szántásra, valamint a termények őszi betakarítására is kötötték. A munkásoknak a munkaeszközöket is magukkal kellett vinniük: „A kaszások tartoznak magukkal jó kaszát, követ és kalapácsot hozni” – határozza meg a keszthelyi Festetich-uradalom 1812. évi szerződése. A munkaidő napkeltétől napnyugtáig tartott: „Minden munkások kötelesek jókor, úgymint napfelköltével kezdeni, és napnyugottig folytatni: naponként fölöstökömre egy óra, ebédre másfél, és uzsonnára szinte egy óra fog nekik engedtetni.” A munka módját is meghatározták: „Az aratók által lekaszált vagy aratott gabona egyirányos kévékben felköttessék, rendes kepékben és ugyan 21-vel rakassék, és ha netán a kepék szélvész által szét dülnének, vagy megáznának, ezeket szárogatni, a kévéket felbontani és ismét összekötni, és kepékbe rakni, úgy szinte a tarlót tisztán meggaráblázni tartoznak. Takarulás alkalmával midőn kívántatik, mindenkor a rakodás és kazalba vagy pajtába leendő rakáshoz a szükséges személyek minden kifogás nélkül segítségül adassanak, a kazalokat szokás szerint tüstént jól befödjék és bepoználják, mivel ha rossz fedés miatt a kazalokban vagy asztagokban kár esnék, azt az Arató részről Uradalomnak megtérítteni kötelesek lesznek.” Hasonlóképpen a cukorrépaszedésnél, a krumpliszedésnél és a kukoricatörésnél: „…a cukorrépa és burgonya a földtől jól megtisztítandó, a csírát rendesen le kell vágni és a kupacokat téliesen leföldelni. A tengeri törésénél és száron történő kifosztásánál…a szárt is levágni és kévézni tartoznak.” A keszthelyi uradalomban 1812-ben „a pallér naponta 5 forintot (ó bankóban) és 1 icce bort, a kaszások naponként 5 forintot, a gyűjtők naponként 2 forintot kaptak”. A kommenció (élelmezés) személyenként: hetenként kétszer főtt étel (káposzta, kása és borsó), hetente háromszor kedden, csütörtökön és vasárnap a kaszások egy icce bort, a gyűjtők fél icce bort, fél font húst kaptak. A főzést a gyűjtők közül ketten voltak kötelesek végezni, éspedig délelőtt, hogy délután ismét dolgozhassanak. A főzéshez szükséges zsírt, fát, sót az uradalom adta.

A XX. század első felében elsősorban a Vas megyei Sorokmajor, Vassurány, Vasszécseny és Söpte uradalmaiba jártak, illetve ausztriai építkezésekre. „Sorokmajorról mindig szekerekkel jöttek az emberekért. A szekerekre fölrakták a kuffereket, kaszákat, kapákat, dézsákat. Az asszonyok felülhettek a szekérre. Ha volt még hely, néhány férfi is felülhetett. A többiek a szekér mellett gyalog mentek. Akik Magyarlaktól Csörötnekig gyalogoltak, azok Vasszentmihályig utazhattak. És így váltották egymást, amíg estére Sorokmajorba nem értek. Itt egy barakk várta őket, priccsekkel, melyeken még ott volt az előző évi szalma. Két férfi vagy két asszony már otthon összebeszélt, hogy együtt fognak aludni. Az egyik lepedőt hozott, a másik takarót. A takaró drága volt, csak keveseknek jutott belőle. A legtöbben lepedővel takaróztak. Tíz, tizenkét órát kapáltunk. Aratáskor meg 14 órát dolgoztunk. Kapálásért a férfiak 25 pengőt kaptak egy hónapra, a nők és a fiatalok 20 pengőt. Aratáskor a 11. részt kaptuk. Tíz mázsa gabona a földesúré volt, egy mázsát a munkások kaptak. A nők negyven kilót, a férfiak hatvanat. Ezért a gabonát le kellett aratni, kazalba hordani és kicsépelni. A gabonát a magtár padlására zsákokban fölhordani” – mesélte Feleki Vendel.

Az aratás három-négy hétig tartott. Utána a cséplés még két-három hétig. A majorok között nagy volt a különbség. Legrosszabbaknak jellemezték a körülményeket az egyházi majorokban. Jobb dolguk volt a summásoknak a zsidó majorokban, még jobb a cukorgyárak majorjaiban. Türelmes emberek a felsőszölnökiek, de néha még ők is fellázadtak, sztrájkoltak. „Baranyában kétszer sztrájkoltunk. Egyik este két órával tovább kint kellett lennünk. Másnap reggel két órával később keltünk fel. 1938-ban a zalátai Kápolnapusztán, egy zsidó majorban meg azért sztrájkoltunk, mert másik szakácsnőt akartunk. Amerikai módra sztrájkoltunk. Kapáltunk, kapáltunk, de nem haladtunk előre semmit. Egy óra alatt egy métert sem igen kapáltunk meg. Amikor az uraság ezt megtudta, rögtön kicserélte a szakácsnőt” – idézhető fel a helyzet Feleki Vendel visszaemlékezéséből.

Az idénymunkásokat pallérok toborozták. Ennek idejét vasárnap mise után hirdette ki a bíró: „Emberek! Tudtukra adatik, hogy megérkezett a pallér! Holnap nyolc órakor írják alá a kontraktust a jegyzőnél! Harminc ember kell répaegyelésre! Aki beszélni akar vele, most a kocsmában megtalálja!”

Idegen pallérnak fröccsöket kellett fizetni, hogy felfogadja az embert.

A falubeli pallérnak „elég volt” egész évben dolgozni. Télen fát vágni, ősz-szel krumplit és kukoricát ültetni, amit az otthon maradt családtagok kapáltak meg. Ősszel hívás nélkül mentek a pallérnak almot gereblyézni az erdőbe. Mindezt ingyen, azért, hogy a családból egy embert felvegyen idénymunkára. A pallér természetesen fizetséget is kapott. Ha húsz embernek egy vagon búza járt, akkor a pallérnak is ennyi volt a része.

Az 1936-1938 közötti években Németországban nyílt lehetőség vendégmunkára. Kétféleképpen lehetett kijutni: a jegyző protekciójával vagy német nyelvtudással. Németországból jött egy pallér Szentgotthárdra. Érkezésének híre minden házhoz eljutott, közhírré tették. Akire haragudtak, annak nem szóltak. „Az embervásár” a szentgotthárdi piacon zajlott. A pallér kérdezgetett, s aki gondolkodás nélkül tudott németül válaszolni, azokat jobb oldalra állíttatta. Nemsokára jött az értesítés, hogy utazhatnak. A felsőszölnökiek Budapesten csatlakoztak a Heves megyei summás-brigádokhoz. Innen különvonat vitte őket Mecklenburgba. Két nap és két éjszaka tartott az utazás a Balti-tenger melletti tartományba (a volt NDK területére). Egy-egy majorba három-négy szlovént osztottak be a Heves megyei magyarokhoz. Itt a magyarországi majorok keresetének három-négyszeresét kapták, s a körülményeik is jobbak voltak. Nem barakkban laktak, hanem két-három ágyas szobákban. Mindenkinek volt egy ágya, asztala, széke, szekrénye, konyhai edényeket is adtak. Esténként megfőzték a másnapi ebédet. A kenyeret és a péksüteményt egy pék minden második este helybe hozta. A munkavezető német volt. A felsőszölnökieknek megmondta, mi lesz a másnapi munka, s ők tolmácsolták ezt a többieknek. Órabért vagy átlagbért fizettek. Mindenki önállóan dolgozott, nem brigádban. Első fizetésükből legtöbben kerékpárt vettek. Vasárnaponként elbicikliztek a tengerpartra vagy felkeresték ismerőseiket. A havi fizetést vagy egészében felvették, vagy csak egy részét. A másik részét átutaltatták Magyarországra. Az ország márkát kapott, a summásokat pedig pengőben fizette ki. Télre hazatértek a németországi summások. Vasárnaponként külön csoportokba verődtek, a kocsmában is hangosabbak voltak, mint a többiek. Külföldön vásárolt használt ruhájuk is jobb volt, mint az otthoniaké. „Karácsony előtt a gotthárdi vásárra biciklivel mentek. Volt pénzük. A Sabedli kocsmában nagy tál pörköltet és liter bort rendelhettek maguknak. A hazai summás egy fröccsöt is nehezen engedhetett meg magának” – összegezte a különbséget Feleki Vendel.

A második világháború után Felsőszölnökön nem tudtak termelőszövetkezetet létrehozni, s a szentgotthárdi üzemekben is csak a hatvanas évektől lehetett többeknek elhelyezkedni. Ezért az idénymunka továbbra is fontos megélhetési forrás maradt. Nyáron arattak, ősszel a kukorica és a cukorrépa betakarításánál segédkeztek. Az eddigieken kívül Veszprém, Tolna és Komárom megyébe is eljutottak. A hatvanas évek végétől a mosonmagyaróvári Lajta-Hansági Állami Gazdaságba (Győr-Sopron megye) szegődtek kukorica- és hagymabetakarításra, majd állandó munkaszerződést kötöttek. Néhány család Mosonmagyaróvárott és környékén le is telepedett. Szlovén anyanyelvüket, hagyományaikat ma is őrzik. Az 1998. évi önkormányzati választások alkalmával a városban szlovén kisebbségi önkormányzatot alakítottak.

A hetvenes és nyolcvanas években az idénymunka a megélhetés kiegészítő forrását jelentette. Dombóvárra (Tolna megye) jártak kukoricát címerezni és szedni. A Csepregi Állami Gazdaságban az első években répaegyeléssel és almaszedéssel foglalkoztak. Később a gyümölcsszedésnél, válogatásnál, hűtőházi válogatásnál, kaszálásnál és szénabetakarításnál alkalmazták a felsőszölnöki idénymunkásokat. A nyolcvanas években a horvátzsidányi termelőszövetkezetbe jártak almát szüretelni. Az idény június elején kezdődött és november elsejéig tartott. A csoportok kéthetente váltották egymást. A hatvanas és nyolcvanas évek között a rendszeres munkaviszonyban állók évi rendes szabadságuk alatt mentek idénymunkára.

Szentgotthárdon az első ipari üzemet – a dohánygyárat – 1894-ben alapították. A dohánytermelésnek a környék szlovén településein is nagy hagyománya volt, s a szlovén lakosság körében jelentős szabad munkaerő állt rendelkezésre. A gyárban 1895-ben 345 fő, többségében asszony dolgozott. A szivar mellett 1935-ben cigarettát is kezdtek gyártani. A dohánygyár 1948. március 1-jén megszűnt, s mintegy négyszáz ember, többségében nő maradt munka nélkül. Szintén 1894-ben hozták létre a téglagyárat, melyet 1949-ben államosítottak. A tégla és tetőcserép kézi gyártását csak 1960-ban váltotta fel a gépi termelés. Sok környékbeli szlovén is dolgozott itt. A téglagyár épületeit, kéményét 1999 októberében bontották le.

1896-ban Kohn Fülöp svájci és magyar részvényesek segítségével óragyárat építtetett Szentgotthárdon. Épülete 1904-ben teljesen leégett, de három év múlva államsegéllyel újjáépítették. A munkások többsége Svájcból érkezett, mindössze harmincra tehető a Szentgotthárdról és környékéről foglalkoztatottak száma. Az üzem 1929-ig működött, amikor tulajdonosa a gépeket leszereltette és Bécsbe szállíttatta.

1899-ben jegyezték be a szombathelyi cégtörvényszéknél a szentgotthárdi Bujatti-féle selyemszövő gyárat. A termelés 1901-ben indult meg, külföldi és magyarországi munkásokkal. A század elején a magyarországi alkalmazottak – így a szlovének is – tavaszonként persze elmentek mezőgazdasági idénymunkára. Sokan pedig ekkoriban vándoroltak ki Amerikába. Ennek ellenére az üzem az egyik legstabilabb munkaadónak számított a falu térségében. Még az 1960-80-as években is biztos megélhetést nyújtott a környékbeli szlovén nők számára. A rendszerváltás után munkanélküliek lettek, csak néhányan tudtak ismét elhelyezkedni a privatizált olasz tulajdonú textilgyárban.

1902-ben Wiesner József osztrák báró kaszagyárat alapított Szentgotthárdon, ez a második világháború idején hadiüzemként működött. A tulajdonos és az idegen állampolgárságú alkalmazottak 1945 márciusában elhagyták a gyárat. A Magyar Vas- és Fémmunkások Szabad Szakszervezete lefoglalta, majd mint volt német tulajdon, szovjet kezelésbe került. A Szovjetunió és Magyarország külön megállapodása alapján vált állami tulajdonná. 1960 után kezdtek itt mezőgazdasági gépeket is gyártani. 1963. július 1-jén a kaszagyár és a Szombathelyi Mezőgazdasági Gépgyár egyesült a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Gépgyárral. Az első világháború után épült a „Stájer-ház” a Szent János téren a kaszagyár osztrák munkásai számára. (Ma a Pável Ágoston Múzeumnak ad otthont.) A rendszerváltás után sok munkást elbocsátottak innen is.

Maga Felsőszölnök a századfordulón „iparosodott”. Többen kértek iparengedélyt. 1897-ben Grebenár Ignác kovács, 1901-ben Ladányi Herman, Sulics János és Eisenstein Sándor kocsmárosok „meleg ételek és élelmiszerek árusítására” kértek iparengedélyt. Utóbbi 1902-ben szatócsüzletet nyitott, borjú- és sertéskereskedéssel kezdett foglalkozni, majd 1908-ban „sertésszúró és borjúmetsző telepet” is berendezett a kocsma mellett. 1901-ben Strasser Fülöp cipész, 1902-ben Borovnják András tojás- és baromfi-kereskedő, 1903-ban Sulics György szatócs, Kern Ferenc Péter pék és lisztkereskedő, 1905-ben Wachter János molnár voltak a vállalkozók Felsőszölnökön.

Amerika, Brazília, Kanada

 Magyarországon 1890 körül tetőzött az agrárválság. A Monarchia területéről százezerek vándoroltak Európa más országaiba és Amerikába. Az 1909. évi II. törvénycikk 1. paragrafusa szerint „kivándorlónak az tekinthető, aki tartós kereset céljából külföldre távozik”. Vas vármegyéből 1899 és 1913 között huszonötezren hagyták el szülőhazájukat, legtöbben éppen a szentgotthárdi járásból (hatezren). A járás területén 1901-ben volt a legerősebb a kivándorlási láz, elsőnek Alsószölnökről indultak mintegy százan Amerikába. Az első világháború leállította a tengerentúli migrációt, majd 1920 után újabb fellendülés következett. Az amerikai kongresszus 1921-ben vetett véget a szabad bevándorlásnak. Az egyes országok számára egy keretszámot (kvótát) határoztak meg. Magyarország részére 1921-ben például 5638 főben állapították meg a bevándorlási kvótát. Az 1920-as évektől módosultak az útirányok. Addig főként az Amerikai Egyesült Államokba, utána Kanadába, Dél-Amerikába (Argentína, Uruguay, Brazília) indultak szerencsét próbálni a Vas megyeiek.

A Szentgotthárd környéki kilenc szlovén községben 1869-ben több mint négyezer ember élt. Az 1900. évi lélekszámhoz viszonyítva 1910-re a lakosság száma nyolc százalékkal csökkent. 1910-ben öt és fél ezer „magyar királyságban született” szlovén anyanyelvű lakost tartottak nyilván az Amerikai Egyesült Államokban. A magyarországi szlovének többsége Pennsylvania államban, Chicagóban és Bethlehemben telepedett le. E két városban jelent meg saját újságjuk is – a Szlobodne Rejcsi/Szabad Szavak (1916–1920) és az Amerikanszki Szlovenczov Glász/Az amerikai szlovének hangja (1921–1954). Az évek, évtizedek után hazatérők itthon földet vásároltak, felújították házukat, s amerikai újságukat is tovább járatták.

Felsőszölnökről 1904-ben csak heten kértek útlevelet. Grebenár Jánosné Császár Mária két gyermekével, Annával és Istvánnal Hamburgból utazott Amerikába. Antwerpenben szálltak hajóra: Doncsecz Istvánné (Pozvék Terézia), Psihoda Ferencné (Lázár Anna), Braunstein Ágnes, Harrer (?) Teréz. Brémából indult Császár János és Kozár Ferenc. 1905-ben már tömegesen vándoroltak ki a tengerentúlra: 83 fő kért útlevelet. Hajóik Antwerpenből és Brémából indultak, illetve egy esetben Fiuméből. 1906-ban már csak negyvenketten folyamodtak útlevélért, a következő évben húszan, 1908 után pedig tíz alatt volt a kérelmezők száma.

A kivándorlás irányait az is meghatározta, hogy a kormány mely hajóstársasággal kötött szerződést, melyeknek engedélyezte a működését. Az 1909. évi II. törvénycikk 2–3. fejezetében sorolták fel ezeket: Hamburg, Rotterdam, Antwerpen, Bréma, Cherbourg, Le Havre, Trieszt, Amszterdam, Koppenhága, Genova, Fiume, Bologna stb. A német kikötőkből olcsóbban és gyorsabban lehetett utazni.

A „Red Star Line” (Vörös Csillag Vonal) királyi belga posta-gőzhajózási társaság volt, mely Antwerpen és New York, illetve Antwerpen és Kanada között közlekedtette hajóit. Bécsi kirendeltségének 1907. évi nyomtatványa szerint Bécstől New Yorkig a hajójegy ára középfedélzeten, vagyis harmadosztályon 231 koronába került, teljes ellátással a vasúton és a gőzhajón.

A vonat Bécsből négy-öt nappal a hajó indulása előtt szállította az utasokat a kikötőig. Szentgotthárd környékéről a Fehring, Feldbach, Graz útirányt javasolták Bécs felé. Bécsben a pályaudvarra való megérkezéskor egy zöld cédulát kellett láthatóan viselnie az utasnak. A bécsi iroda a vasútállomással átellenben, a Wiedener Gürtel 20. alatt volt. A társaság figyelmeztette az utast, hogy „útközben ne álljanak semmi ismeretlen személyekkel szóba, nehogy rossz kezekbe kerüljenek”. A konkurencia ugyanis szintén az állomás közelében nyitott irodát. Például a francia „Compag-nie Générale Transatlantique” dupla csavarú gyorsgőzhajó társaság, mely Le Havrétól New Yorkig hat-hét nap alatt vállalta az utasok szállítását. Magyar nyelvű prospektusuk 1907. évi árajánlata Bécstől New Yorkig harmad osztályon: tizenkét éven felüli felnőtt 215 korona, tíz-tizenkét év közötti gyermek 130 korona, négy-tíz év közötti gyermek 107.50 korona, egy-négy év közötti gyermek 85 korona és tizenkét hónapnál fiatalabb csecsemő 24 korona. Indulás Bécsből nagyobb társasággal minden hétfőn és kedden. Húsz korona előleget kellett fizetni, a vasúti és a hajójegyet Bécsbe érkezéskor kapták meg. A társaság figyelmeztette az utasokat, hogy „célszerű legalább 321 koronát magával vinni, hogy 50 korona maradjon, mert nem lehet tudni, kap-e mindjárt munkát vagy esetleg egy pár napig várnia kell rá”. A társaság „címjegyét” Bécsben az utasnak a kalapjára vagy a mellére kellett tűznie. Az állomásról egy egyfogatú vagy kétfogatú kocsi ingyen az ügynökségre vitte az embereket. 1921-ben az American Line Hamburg és New York között I. osztályon 220 dollárért, III. osztályon 125 dollárért szállította az utasokat. A vasúti jegy Bécstől Hamburgig II. osztályon 1980 korona, III. osztályon 1194,50 korona volt. Egy jegy áráért több hónapig kellett dolgozni. Sokan útlevél nélkül, illegálisan vándoroltak ki vagy valótlan úti célt megjelölve jutottak útlevélhez.

A családfőkhöz egy-két év múlva csatlakoztak a feleségek, hogy ketten együtt hamarabb megkeressék az otthoni beruházásokhoz tervezett pénzt. „Franciska kilenc napig utazott. Vonattal két, hajóval hét napig. Fárasztó volt. Az út vége felé már többször gondolta: ‘Hol az ördögben van az az Amerika, hogy olyan rettenetesen soká érünk oda?’ Alig várta, hogy találkozzon Stévánnal, akit már két éve nem látott… Amikor kikötöttek… férje főbérlői várták, akik szintén felsőszölnökiek voltak. ‘Ő még dolgozik, Franciska, azért nem jött’ – mondta a férfi… Franciska körülnézett a szobában. Itt lakott Stéván… egyszer csak meglátta, hogy a falon lóg férje zsebórája, amit mindig magánál hordott… A falon, ahol a zsebóra lógott, egy kép is volt. Franciskának úgy tűnt, hogy egy nyitott koporsó van rajta, a koporsóban pedig egy halott ember. A koporsó fedelét a falhoz támasztották. ‘Krisztus Mária!’ – kiáltott fel Franciska… A koporsóban Stéván feküdt, csak bajsza nem volt. Franciska elájult… Stévan temetése napján indult el Franciska hajója az európai kikötőből… Az özvegynek nem maradt más hátra, egy ideig Amerikában kellett maradnia. Nem volt annyi pénze, hogy hazautazzon… Nehéz szívvel indult Amerikába, hiszen két kisgyereket kellett otthon hagynia… Egyedül maradt Pittsburghban. Egy teljesen idegen országban. Teljesen idegen emberek között. A nyelvüket sem értette… Ismerősei munkát szereztek. Két évig szolgált egy zsidó családnál… Később egy beteg asszony házvezetőnője lett. Hét év után elindult haza, hogy gyermekeit is kivigye Amerikába. Hét napig utazott hajóval az óceánon Amerikába, és hét évig tartott, amíg megkereste a pénzt a hazaútra. 1914-ben viszont kitört az első világháború, és az özvegy gyermekeivel nem térhetett vissza Amerikába” – olvashatjuk Mukics Ferenc novellájában.

Az első világháború után „új rendet” vezettek be, mely szerint „amerikai beutazási engedély előzetes megszerzése nem szükséges, hanem az amerikai missió a hazai útlevél bemutatása s a megbízhatóságot igazoló községi bizonyítvány felmutatása s három darab fénykép leadása után önállóan intézkedik, s a beutazási engedélyt vagy megadja, vagy annak kiadását megtagadja”.

A hazai útlevelet a belügyminiszter 1920. évi 82 600. számú rendelete alapján a megyei alispánok is kiadhatták, ha a folyamodó az affidavitot (eskü alatti eltartási nyilatkozat) eredeti példányban is bemutatta, és igazolta, hogy otthonhagyandó nejéről és esetleges családtagjairól minként gondoskodott. A nyilatkozatot Amerikából küldte rokon vagy ismerős. Kötelezte magát, hogy nevezetteket állandóan felügyelete alatt tartja, társadalmi helyzetének megfelelő módon eltartja és minden szükségessel ellátja akkor is, ha korukhoz és nemükhöz mérten megfelelő kereseti foglalkozáshoz huzamosabb időn keresztül sem juthatnának. „Azon esetben pedig, ha a bevándorlási hatóság az Amerikába való partraszállásukat bármely okból megtagadná és nevezetteket a visszautazásra kényszerítené, avagy ha hazaszállításuk későbben válna szükségessé, úgy a hazaszállításért járó költségeket is” megtéríti, s tőlük nem követeli. Az adott állam közjegyzője bizonyítványt adott ki, miszerint a kötelezettséget vállaló „amerikai polgár itteni lakos erkölcsi tekintetben kifogás alá nem esik, felügyelete alatt a bevándorlók erkölcsét veszély nem fenyegeti, vagyoni és kereseti viszonyai pedig kellő biztosítékot nyújtanak eltartásukra”. 1923 előtt sokan távoztak családegyesítés céljából.

Az 1928-ban Kanadába igyekvőknek már kérdőív formájában kitöltött nyilatkozatot kellett beszerezniük. A jótállónak fel kellett sorolnia ingó és ingatlan vagyonát és nyilatkoznia, hogy milyen minőségben fogadja a bevándorlót (például „farmalkalmazás egész évre a szokásos munkabérrel”). A községi bíró igazolta, hogy a jótálló a körülírt birtokon gazdálkodik, becsületes, megbízható, jó erkölcsű és hogy mezőgazdasági munkások és munkásnők alkalmaztatására alkalmas. A francia „French Line Compagnie Générale Transatlantique” hajótársaságnak ekkor már Budapesten is volt kirendeltsége. A jótállónak „foglalkoztatási bizonyítványt” is kellett szereznie Montrealban a bevándorló részére.

A kiskorúakat csak felügyelettel engedték kiutazni az első kikötőig vagy a tengeren túlra. A szülőnek és a kísérőnek nyilatkozatot kellett aláírnia. A szülő „megengedte”, hogy kiskorú leánya vagy fia a megnevezett nagykorú és megbízható személy kíséretében és felügyelete alatt Amerikába („a hol elhelyezéséről gondoskodva van”) kivándorolhasson. A kísérő pedig kijelentette, hogy a kiskorút Amerikába való kivándorlása alatt felügyeli és oltalma alá veszi. Az aláírások és a tartalom valóságát a községi bíró és a közjegyző igazolta, a főszolgabíró hitelesítette.

A nős férfiak 1926 után csak úgy kaptak útlevelet, ha igazolták, hogy otthon maradt feleségükről kellően gondoskodtak. Egyesek ugyanis azért vándoroltak ki, hogy „feleségeiktől szabaduljanak”, így azok „a legnagyobb nyomorba jutottak”.

1927–28-ban több útlevélkérelmet elutasítottak azzal az indokkal, hogy „az útlevelet tiltott kivándorlásra” akarják felhasználni. A szentgotthárd-muraszombati járás főszolgabírája Vas megye alispánjához írt levelében megállapítja, hogy „a szomszédos ausztriai községekbe útlevelet kérő egyének az útlevél elnyerése után nyomban Brazíliába vándorolnak ki, s az osztrák községi elöljáróságok az ottani elhelyezkedést igazoló bizonyítványt bárki részére kiállítják, anélkül, hogy az elhelyezkedés tényéről meggyőződést szereznének, így azok hiteleseknek el nem fogadhatók. Az is megállapítást nyert, hogy a Brazíliába kivándorolni óhajtók tényleg elszegődnek Ausztriába, azonban részben el sem foglalják helyüket, részben pedig hosszabb-rövidebb ideig tartó szolgálat után mennek ki Brazíliába”.

A szentgotthárdi főszolgabíróhoz érkezett jelentés szerint 1927-ben az alsószölnöki, felsőszölnöki és apátistvánfalvi körjegyzőségekből feltűnően sok személy kért és kapott Ausztriába útlevelet. Ezeket „Brazíliába való kivándorlásra használták fel”. Egyesek az útlevél kiállításáért húsz-ötven pengőt ajánlottak fel. A felsőszölnöki csendőrőrs 1927 novemberében jelentette, hogy két nő és három férfi vándorolt ki Burgenlandba, s onnan valószínűleg Brazíliába. Mindnyájan harminc év alattiak voltak. Az ausztriai Gyanafalva (Jennersdorf) és Farkasdifalva (Neumarkt) községekben, az ottani elöljáróságtól szereztek maguknak igazolványt, amely szerint ott munkát kaphatnak. Az igazolványt a körjegyzőnek bemutatták és kérték az útlevél kiadását Burgenlandba. A megbeszélt napon átmentek Rábaszentmártonba (Sankt Martin an der Raab) és ott jelentkeztek a kivándorlási ügynökként tevékenykedő gyanafalvi volt postamesternél. Ő vitte őket Bécsig, ahonnan vonattal Olaszországba, majd hajóval Brazíliába utaztak. Ott állítólag egy mocsár lecsapolásánál kaptak munkát napi tíz dollárért. Az útiköltség fejenként hétmillió pengőt tett ki. Akinek nem volt pénze, és kötelezte magát, hogy Brazíliában hat hónapig ingyen dolgozik, annak fejében kiszállították.

A tiltott kivándorlás megakadályozása érdekében a szentgotthárdi főszolgabíró kérte Vas megye alispánját, hogy az osztrák községekben a munkaadók által kiállított és az elöljáró által láttamozott igazolványokra határátkelési igazolványt és útlevelet ne adjanak ki ezután.

Ebben az évben Margitai József kormányfőtanácsos meglátogatta a Vas megyei szlovének és horvátok által lakott községeket. Az alispánnak írt jelentésében többek között megállapította, hogy a vidék lakosságának nagy része megjárta Amerikát, a megkeresett pénzt földvásárlásra, házépítésre, igavonó állatok beszerzésére fordította. Nem maradtak sokáig kint, visz-szajöttek, hogy életkörülményeiken itthon javítsanak. Sok új ház épült ezekben az években.

1927-ben Felsőszölnökről nyolcan távoztak Ausztrián át Brazíliába, 1928-ban hatan Kanadába kértek útlevelet. Legálisan Brazíliába Bremen kikötőn át Santosig lehetett utazni a „Norddeutscher Lloyd” hajótársasággal. A vízum megszerzéséhez orvosi bizonyítványra, erkölcsi bizonyítványra, 21 éves kor alatt szülői beleegyezésre és két fényképre volt szükség. 1930-tól 21 éven aluli gyermekek és a feleségek csak akkor kaphattak vízumot, ha szüleikhez, illetve férjükhöz mentek.

1928-ban olyan sokan kértek vízumot az Amerikai Egyesült Államokba, hogy a belügyminisztérium figyelmeztette a kivándorolni szándékozókat, hogy amíg vízumukat meg nem kapják, „sem ingóságaikat, sem ingatlanaikat vagy lakásukat stb. ne értékesítsék”.

Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolni szándékozó „magyar kvótát terhelő egyéneknek” kérdőívet kellett kitölteniük. Ebben a személyi és családi viszonyok mellett az alábbiakról érdeklődnek: miért szánta rá magát a kivándorlásra, milyen rokoni kötelék fűzi ahhoz, akihez kivándorol, kap-e ott munkát, különös méltánylást érdemlő indokok?

Nem vándorolhattak ki azok a szülők, akik 16 éven aluli gyermekeiket otthon hagyni szándékoztak anélkül, hogy állandó gondozásukat kellően biztosították volna, keresőképtelen hozzátartozójukról nem gondoskodtak, vagy nem rendelkeztek az utazáshoz szükséges pénzösszeggel.

 

Szólj hozzá!

2009.03.04. 16:40 kod715

Három határ találkozásánál .... III. rész

Ha az állam változik

 A reformkor csaknem két évtizedes politikai küzdelmeire épülve született meg az 1848. évi IX. törvénycikk (jobbágyszolgáltatások megszűnése), mely a feudalizmus felszámolását jelentette Magyarországon. Vas megyében már 1840-től készültek örökváltsági szerződések a földesúr és a jobbágyok között. Felsőszölnök „összes lakosa” 1866. október 6-án hatalmazta meg J. Kolossa Ferenc ügyvédet, hogy úrbéri ügyükben képviselje őket. A meghatalmazást Embersits József községi bíró saját kezűleg, 99 családfő pedig „keresztvonással” írta alá (mindnyájan írástudatlanok voltak). A meghatalmazáson szerepel „Kossics József helybéli plebános s tanu!” kézírása is.

Az egyezség gróf Batthyány József földesúr és „Felső Szölnök volt jobbágyi község közt” 1866. december 7-én köttetett meg. A második pont értelmében: „A temető nagyobbításhoz ajándékoz a volt földesuraság 1 holdat. Mivel azonban a temető nagyobbítására szükségelt terület a helybeli plebános úr szomszédos birtokából eszközölhető csak, a fönt írt egy holdnyi mennyiség ezen birtokból hasítatván ki, az ekép átengedendő területért a plebános úr neki tetsző helyen becshold szerint számítva kárpótoltassék.”

A hidak építésével kapcsolatban úgy egyeztek meg, hogy a faanyagot a földesúr adja, a munkát pedig a községbeliek végzik el. Ekkor határozták el a falut átszelő kocsiút (ma országút) megépítését: „Az Alsószölnöktől Felsőszölnökre vezető patak melletti közlekedési út a céloknak nem felelvén meg, közös megegyezéssel elhatároztatott, hogy e helyett a munkálódó mérnök által a legalkalmasabbnak mutatkozó helyen az árokkal együtt 5 öl szélességű út metszessék ki…” A régi út ma is megvan, s nevében is utal múlt századi eredetére (Stara paut).

Húsz évvel később (1883. augusztus 16-án) már az új úton utazott Bocskor József postakocsijával Felsőszölnökről Alsószölnökre a ljubljanai Anton Trstenjak, aki kéziratban maradt útleírásában a település állapotáról is tudósít. Első benyomása szerint szegény emberek laknak itt a kémény nélküli boronafalú házakban. A plébános nem volt otthon, a tanító és a postás nem mert szóba állni vele. A német nemzetiségű Lang kocsmárosnál kapott ételt és szállást. Tőle tudta meg, hogy a faluban száznegyven gyereket egyetlen tanító tanít. De az iskola csak télen telik meg, nyáron üres. „Ha kizöldül a fű, a gyerekek otthon maradnak és tehenet őriznek vagy elszegődnek szolgának. Sokan elmennek apjukkal idénymunkára Magyarország más vidékeire. Csak az asszonyok maradnak otthon a kisgyerekekkel.” Az 1874. évi tanfelügyelői napló is azt állapítja meg, hogy a 262 tanköteles közül csak 88 gyerek jár iskolába, nyolc hónapig. Az iskola „két lak- és egy tanszobából” áll, s jó karban van. Asztal, szék s rendes padok vannak. A tanító Bunderla István, „a tanmód és taneredmény: igen silány”.

Az Alsószölnök – Muraszombati törvényhatósági út első hét kilométeres szakaszára 1897-ben Cserpnyák Ferenc felsőszölnöki lakost nevezték ki útkaparónak. Az útkaparók közigazgatási hatósági közegek voltak, kinevezésük „élethossziglan” szólt. A járási főszolgabíró előtt esküt kellett tenniük, ahogy az ebben az esetben is történt, az alábbi szöveg elismétlésével:

„Én, Cserpnyák Ferenc esküszöm a Mindenható Istenre, hogy a gondviselésem alá bízott útra és tarkozékaira szorgalommal és feltétlen hűséggel felvigyázok, azokat bárminemű megrongálástól megvédendem, hogy azokat, kik az utat vagy annak tartozékait bármi módon károsítani megkísérlenék, vagy tettleg megkárosítanák, a törvény és szabályrendeletek ellen vétenének, késedelem nélkül feljelentem, ezen cselekményeket vagy mulasztásokat lehetőleg meggátolandom, szolgálatomat híven teljesítem, s elöljáróim tudta és beleegyezése, vagy mellőzhetetlen szükség nélkül az utat el nem hagyandom, mindent mi gondviselésemre bizatik, híven megőrízendek, s arról minden időben számot adok. – Isten engem úgy segéljen.” Cserpnyák Ferenc a jegyzőkönyvet saját kezűleg aláírta.

Az egyezséghez mellékelt jegyzéken egyes családfők neve mellett szerepel a háznév is (Miokin, Talián, Düvéncen, Mészár, Türkin, Bazék, Lazarin, Horvatin, Magas, Preiz, Herodes, Jokli, Küsner, Lülükin, Cügüt).

Az 1866. évi egyezség megvalósításával a lakosság nem volt elégedett.

A cseretelkek rosszabb minőségűek voltak. Kossics József is panaszkodott a pótegyezség elkészítésekor, hogy gyengébb minőségű földet kapott gyümölcsöse helyett. Az 1858. évi kataszteri térképen még a gyümölcsös van berajzolva a mai temető egy részének a helyére.

A Szentgotthárd környéki szlovének magyar katonaként vettek részt az első világháborúban. Sokan megsebesültek, néhányan meg is haltak. Nekik Apátistvánfalván, Alsószölnökön és Rábatótfaluban a háború utáni években az innen Amerikába kivándoroltak emlékművet állítottak. Felsőszölnökön csak 1992-ben – a Vöröskereszt jóvoltából – lett emlékművük az első és második világháborúban elesetteknek.

A faluból 246-an harcoltak az első világháborúban és 37-en haltak meg. A hadiözvegyek száma 12, a hadiárváké 31 volt. Lázár József 1911-ben vonult be katonának. 1914-ben éppen otthon volt szabadságon, amikor kitört az első világháború. „Egyszer csak halljuk, hogy harangoznak…

A bíró… több embert szétküldött a hírrel, hogy kitört a háború… Egyszer csak jön a bíró, hogy azonnal be kell vonulnom… Ide át, Gyanafalvára mentünk. Énekeltünk, kurjongattunk, hogy csak na! Pestig utaztunk… Aztán Pardubicébe (Prágától keletre, Csehországban) mentünk. Ott sokáig állt a vonat. Aztán tovább mentünk Galíciába. Ott mást nem lehetett látni, csak kéményeket, mert a házak mind leégtek… Bizony Isten! Aztán egy városba értünk. Ott a puskák szépen összerakva, egy nagy gödör tele halott katonákkal. A kabátok rájuk voltak dobálva… Ott már forró volt a helyzet. Piff-puff, piff-puff, ez állandóan így ment. No, Istenem, segíts! Itt senki nem marad életben… Ott németek is voltak, meg ulánusok és dragonyosok, meg mi, huszárok… Ott sok katona meghalt…” – emlékezett visz-sza 1977-ben.

A katonák és az otthon maradt rokonok bánatukat népdalokba fojtották. Az egyik szerelmi dal az olaszországi isonzói frontra utal, ahol az Osztrák-Magyar Monarchia soknemzetiségű hadseregének katonái között szlovének is harcoltak. A leány a virágoskertben leszakít egy virágot, s a szerelmére gondol: „öleld át a nyakát, / szorítsd magadhoz, / ne engedd az olasz frontra. / Várj csak, te olasz falu, / majd mi megmutatjuk neked. / Hogyan kell kukoricamálét sütni, / majd mi megmutatjuk neked. / Golyókkal megsózzuk, / Ágyúval megkezdjük.”

Az első világháború után a Rába és a Mura között tíz hónap alatt hatszor változott az államhatalom. 1918 októberében még a Habsburg-monarchiához, novembertől 1919 márciusáig a Károlyi-féle köztársasághoz, márciustól augusztusig a Magyar Tanácsköztársasághoz, 1919 elején egy hétig a Jurišič-féle jugoszláv hatalomhoz tartozott a vidék, majd néhány napig a fehérgárdisták uralták. 1919 augusztusától a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, s 1920. június 4. óta végleg a trianoni Magyarország határain belül maradt a Szentgotthárd környéki kilenc szlovén település egyikeként.

Vegyük sorra az eseményeket s a históriai fordulópontokat. A korabeli sajtó tanúsága szerint a felsőszölnökiek nem szimpatizáltak a Magyar Tanácsköztársasággal. A Testvériség című lap A felsőszölnöki borzalmas nap címmel írja le és kommentálja az 1919. április 10-én történteket. A lap szerint Tüll Géza felsőszölnöki plébános a szószékről olyan rémhíreket terjesztett, hogy az új rendszerben szabad szerelem lesz, a nőket kommunizálják, lerombolják a templomokat.

Április 10-én a faluba érkezett az egyházi javakat leltározó bizottság.

A bizottság vezetője kocsijának útját állta a templom körül a „fellázított tömeg”. Kénytelen volt visszafordulni, de az asszonyok így is a falu széléig üldözték: „Amint beértek a faluba, óriási tömeg szorongott kapákkal, kaszákkal, puskákkal a templom körül, és amint a kocsi a falu másik vége felé haladt, utánarohantak és a szomszéd faluba vezető útnál utolérték… ilyen hangok süvítettek elő a tömegből: ‘nekünk nem kell iskola, nem engedelmeskedünk a mai kormánynak, vissza kell állítani a királyságot’ stb., stb. A megvadult asszonynép kezdte el az őrjöngést és kapákkal ők kezdték el az ütlegelést. Egy suhanc közbekiáltott ‘agyonütni’ s rögtön úgy fejbe vágta Sz. elvtársat, hogy az elszédült, de kissé magához térvén futásnak indult, azonban egy kilométernyi menekülés után elérték. Ekkor Sz. elvtárs előrántotta revolverét, de szerencsétlenségére elesett. A fékevesztett nép erre elkezdte kiabálni: ‘minden vöröset agyonütünk’… s tényleg félholtra verték a szerencsétlen embert… majd egy embert állítottak a félholt mellé azzal, ha megmozdul, üsse agyon.” Egy helybeli lakos igyekezett megnyugtatni a tömeget, de őt is megverték. A megyei direktórium katonaságot küldött Felsőszölnökre. A tömeg őket is megtámadta, de a katonaság rövid harc után leverte a megmozdulást. A plébánost és tizennégy embert letartóztattak.

A Károlyi-kormány (1918–1919) a Vas és Zala megyei szlovéneknek Magyarország határain belül kulturális autonómiát ígért „Mura megye” megalakításával. A Párizs melletti Trianon kastélyban – 1920. június 4-én – aláírt békeszerződés a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és a Magyar Királyság közötti határokat is véglegesítette. Vas megyében a Rába és a Mura vízválasztóját jelölte ki határvonalul. Így Szentgottárd környékén kilenc szlovén falu lakossága továbbra is Magyarországon maradt nemzeti kisebbségként: Alsószölnök, Apátistvánfalva, Felsőszölnök, Orfalu, Permise, Rábatótfalu, Ritkaháza, Szakonyfalu és Újbalázsfalva. (Újbalázsfalvát Apátistvánfalvához, Rábatótfalut Szentgotthárdhoz csatolták, Permisét és Ritkaházát Kétvölgy néven egyesítették, így lett mára a kilenc községből hat.) Ezzel a Vendvidéknek (Slovenska krajina) nevezett terület két részre szakadt – a szlovéniai Murántúlra (Prekmurje) és a magyarországi Rába-vidékre (Porabje), s új fejezet nyílt a magyarországi szlovénség történetében.

A békeszerződés 27. paragrafusa szerint „a Rába és a Mura medencéinek vízválasztó vonalán Tókától keletre, körülbelül 2 km távolságnyira megállapítandó pont … hármas határpontja Ausztriának, Magyarországnak és a Szerb-Horvát-Szlovén Államnak”.

Az ausztriai Tauka (Tóka), a szlovéniai Trdkova (Türke) és a magyarországi Felsőszölnök (Gornji Senik) falvak határainak, illetve a trianoni határok találkozásánál egy hármashatárkövet állítottak fel. A csonka gúla alakú oszlopon a magyar, osztrák és jugoszláv címer alatt a trianoni szerződés ratifikálásának dátuma olvasható. A kő 215 centiméter magas, alul 173 centiméter széles.

A Rábavidék című lap 1922. augusztus 27-ei számának tudósítása szerint szeptember 3-án szentelték fel Felsőszölnökön az első világháborúban elhunyt hősök emlékoszlopát. A két világháború között a felsőszölnöki, alsószölnöki, szakonyfalui, apátistvánfalvi és rábatótfalui iskolások május utolsó vasárnapján a hármashatárkőnél ünnepelték a hősök emlékünnepét. A magyar himnusz eléneklése után egy tanító az első világháborúról és a trianoni békeszerződésről beszélt. Megígértette a tanulókkal, hogy tavasztól őszig mezei virágokat hoznak a hármashatárkőhöz az első világháborúban elesett hősök emlékére. Ezután a tanulók hazafias verseket szavaltak és énekeltek, majd meguzsonnáztak. A második világháború után, a vasfüggöny korszakában a hármashatárkő megközelíthetetlen volt. A rendszerváltás évében, 1989. június 4-én nyitották meg először a határokat a hármashatárkőnél, és találkozhatott a három nép. Azóta minden évben megrendezik a találkozót.

A trianoni határok véglegessé válása után a felsőszölnökiek tömegesen kértek útlevelet, mivel az osztrák hatóságok az Ausztriába utazó napszámosoktól és cselédektől ezt megkövetelték. A kérelmezők a nyári időszaki munkát addig is Ausztriában végezték. A körjegyző jelentése szerint Felsőszölnök a távozó munkások hiányát nem érezte meg, mivel a népes falu lakosai itthon a kellő munkaalkalmak hiánya miatt nem találtak elegendő és megfelelő napszámkeresetet.

Az ausztriai munka egyik célja volt a német nyelv elsajátítása. 1924-ben a falu minden tisztviselője három nyelven beszélt (Koltay Pál körjegyző, Wachter Mátyás községbíró, Embersics Ferenc m. kir. postamester, Fontányi Péter igazgató-tanító).

A felsőszölnöki férfiak a második világháborúban is magyar katonaként szolgáltak. Erről a háborúról is szólnak népdalok. Az egyik például a Don-kanyarban elesett katonákat siratja: „Ebben az orosz völgyben, / a legények mint vértanúk, / értünk harcolnak. / Ebben a fekete füstben, / nem láttam meg, / mikor röpült ide a golyó. / A golyó ide röpült, / szíven ütött, / megsebezte szívemet. / Megsebezte szívemet, / hogy nem tudok, / felállni többé.” (A szerző fordítása.) Oroszországban hadifogolyként hunyt el a 23 éves Sulics József honvéd 1945. december 19-én. Hadifoglyok voltak: Bajzek Károly, Bajzek Lőrinc, Csabai Vendel, Gyécsek József, Drávecz Vendel, Kerécz István, Krajczár Vilmos, Mukics Márton, Rapos Ágoston, Skaper József, Sulics József, Szukics József és Zotter Ágoston.

A második világháború vihara aránylag csendesen vonult el Felsőszölnök felett. 1941 tavaszán e szakaszon megszűnt a trianoni határ. A magyar honvédség visszafoglalta Vas és Zala megye 1920-ban elcsatolt déli területeit, és visszaállították a magyar közigazgatást. Felsőszölnökön át rendszeres autóbuszjárat közlekedett Szentgotthárd és Muraszombat között. 1945. január közepétől a németek Vas megyében, Magyarország nyugati határánál „birodalmi védőállás” (Reichsutzstellung) kiépítésébe kezdtek. Így Szentgotthárd környékén is, Vasszentmihály-Nemesmedves-Felsőrönök-Rábafüzes-Alsószölnök vonalában. A zsidó munkaszolgálatosokon kívül a helyi polgári lakosság is részt vett a kényszerített munkában. Márciusban Felsőszölnökre menekültek érkeztek az ország belsejéből és Erdélyből. Egyesek továbbmentek nyugatra. Sok család kapott átmeneti szállást a szlovéneknél.

A falut 1945. március 31-én érték el a szovjet csapatok. Az orosz katonák és a szlovén partizánok könyörtelenségeiről terjesztett hírek miatt az emberek tartózkodóak voltak. Szeptemberben nem kezdődött el az oktatás az iskolában, mert az épületben működött a Vörös Hadsereg kórháza. Az ország más vidékeihez képest Felsőszölnökön jobb volt a helyzet, nem voltak háborús károk. Még Pestről is befogadtak egy-két hónapra gyerekeket a családok, élelemben itt nem volt hiány. Némelyekkel még ma is leveleznek.

A második világháború után Magyarország ideiglenes határait az 1945. január 20-án Moszkvában megkötött fegyverszüneti egyezmény szabta meg, az 1937. december 31-ei állapotnak megfelelően. A határon átjáró jugoszláv partizánok újabb határrendezésről beszéltek. Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés azonban véglegesítette a trianoni határokat.

A szomszédos országok között gazdasági csempészet folyt. A kettős tulajdonosok és munkanélküliek csempésztek gyalog vagy szekérrel, elsősorban Felsőszölnökön, a magyar-osztrák-jugoszláv határ találkozásánál.

A legtöbb áruféleséget Ausztriából hozták át Magyarországra (süvegcukor, só, szaharin, tűzkő, edény, cipőtalp, petróleum, ruha, kékfestő anyag, kötény és különböző szerszámok), Ausztriába pedig szappant, húst, tyúkot, malacot, tojást és borral töltött hordókat juttattak át. A hordókat az erdőben gurították át és vissza, vagy szekéren (trágya, széna közé rejtve) vitték át és a Rábán úsztatták vissza. Jugoszláviába Magyarországról leginkább dohány került, friss húsért cserélték el. Onnan delénkendőt, férfiinget, méteres szövetet és pálinkát hoztak.

A háború után elsőként Felsőszölnökön is a körjegyzőséget újították meg, de ez csak Ritkaházát jelentette a közigazgatási hatókör tekintetében. A többi valaha idetartozó községet a – már az első világháború után keletkezett s most visszaállított – határ elvágta Magyarországtól. Mivel a faluban sem politikai pártok, sem szakszervezetek nem voltak, a megalakítandó képviselő-testületbe a tagokat a község demokratikus érzelmű lakosaiból

a nemzeti bizottság jelölte ki. A tizennégy fős képviselő-testület tagjai társadalmi helyzetük szerint: egy pap, két iparos, egy molnár, két törpebirtokos, két mezőgazdasági napszámos és hat kisbirtokos.

A Szentgotthárd környéki szlovén falvakban a termőföld kétharmada 1945 után is magántulajdonban maradt. A vidéken csak egy nagybirtok volt: a cisztercita szerzetesek szentgotthárdi és környékbeli birtoka. Felsőszölnökön a legtöbb földdel (94 katasztrális hold) az egyház rendelkezett. A lakosság között a tizenöt holdasok már nagybirtokosoknak számítottak. Az erdők többsége a zirci cisztercita apátság tulajdonát képezte.

A földigénylő bizottság megalakulása utáni ötödik napon, 1945. április 27-én mind a huszonkét igénylő visszalépett, s a bizottság feloszlott. A földterületet az egykori Volksbund-tagoktól akarták elkobozni. Amikor kiderült, hogy más fölosztható terület nincs, az igénylők visszaléptek, mivel rokoni kapcsolatban voltak az elkobzásra ítélt földek tulajdonosaival.

1946. március 18-23. között összeírták az országban élő nemzetiségi lakosokat. A Szentgotthárd környéki szlovének magyarnak, de szlovén anyanyelvűnek vallották magukat. Szülőföldjükhöz ragaszkodva, félve a kitelepítéstől döntöttek a kettős identitás mellett. A Szabad Népben megjelent hírek is hatással voltak erre a döntésre: „Ha valaki szlovénnek vallja magát, akkor számolni kell neki a kényszerkitelepítéssel, átadják őket a jugoszlávoknak … Ha magyarnak vallja magát, akkor végleges elmagyarosításnak néz elébe egész családja” – olvasható az 1946. január 21-ei számban.

A Szabad Vasmegye szerint a párizsi magyar-jugoszláv békedelegációk közötti tárgyaláson lakosságcseréről is szó volt. Negyven-negyven ezer ember cserélt volna lakóhelyet három év alatt. Az átköltözők ingóságaikat magukkal vihették, ingatlanaikat az állam megtérítette volna. Erre, szerencsére, nem került sor.

A németek kitelepítésekor Felsőszölnökön kétszázan kerültek a kitelepítendők listájára. A lista felülvizsgálata után mindenkit mentesítettek szlovénekkel való vegyes házasság és németül tudás hiánya indokkal.

1956 októberéig a mezőgazdasági termelőknek termékeik meghatározott mennyiségét a szabad felvásárlási árnál alacsonyabb, megszabott áron kellett az állam rendelkezésére bocsátaniuk. A beszolgáltatási rendszert a városi lakosság és a Magyarországon állomásozó szovjet hadsereg ellátásának megszervezése motiválta. A beadási kötelezettség a terményekre, az állatokra, a tejre, a baromfira és a tojásra, illetve a borra terjedt ki.

Felsőszölnök lakói is kénytelenek voltak teljesíteni „beadási kötelezettségeiket”, ez azonban nem volt zökkenőmentes. 1951 júniusában például baromfi-beadási kötelezettségüket nem tudták teljesíteni, mivel a lakosság nem foglalkozott kacsa- és libatenyésztéssel, a tyúkok pedig „tojtak és kotlottak”. A tanácsülésen a vb-titkár kérte a tanácstagokat, hogy a lakosság igyekezzen teljesíteni beadási kötelezettségét „az új csirkékből és a kotlást elhagyó tyúkokból”.

„Demokráciánk keze Felsőszölnök községbe is elért” – tudtuk meg aztán, a kormány például ezer forint pénzjutalomban részesítette Skaper Vilmosné hétgyermekes anyát. A tanácsülésen ünnepélyesen adta át a tanácselnök a „Népköztársaság Elnöki Tanácsának Anyasági Emlékérmét”. Az 1951. július 8-ai tanácsülés kezdetén az iskolás gyerekek énekkara a „Megismerni a kanászt” dallamára kiénekelte a beadási kötelezettségüket jól teljesítő gazdákat. A tanácsülésen többek között megállapították, hogy „Felsőszölnök dolgozó népe az időben elvégzett aratással, a betakarítás győzelmével ad választ az imperialistáknak és az összeesküvőknek”.

1948. június 27-én a Kominform (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, 1947-1956) Bukarestben ülésező konferenciája elítélte a Jugoszláv Kommunista Párt politikáját. Ezután megromlott a viszony Jugoszlávia és a szocialista országok, így Magyarország között is. Felsőszölnökön az 1951. augusztus 5-i tanácsülésen elhangzott, hogy a falu szlovén anyanyelvű dolgozó parasztsága „a Jugoszláv határszélen méltóbb választ nem adhatott volna az amerikai szolgálatban álló Tito és társainak, mint azt, hogy tojásbeadását 92 százalékra, baromfibeadását 34 százalékra, szénabeadását 66 százalékra teljesítette” határidő előtt. Ebben az évben Felsőszölnök „baromfi- és tojásbeadási versenyre hívta ki az ország valamennyi községét”. Az eredmény nem ismeretes, az 1952. évi „begyűjtési vándorzászlót” viszont megnyerte Felsőszölnök a szentgotthárdi járásban. Mivel a másodnövények után nem volt beadási kötelezettség, fellendült a hajdina termesztése.

Az 1948-ban létrehozott nyugati, majd az 1950-ben kialakított déli határsávövezetben (a határtól számított tizenöt kilométeres sáv) lakó „nemkívánatos személyeket”, „kuláknak” nyilvánított vagy a begyűjtésben lemaradó gazdálkodókat, illetve antidemokratikussá minősített lakosokat kitelepítették. Vagyonukat államosították, büntető munkatáborokba gyűjtötték őket. Felsőszölnökön 1949-ben tizennégy, 1952-ben hat gazdát nyilvánítottak kuláknak (orosz szó, jelentése: ököl, marok), s internálták hortobágyi munkatáborba.

A kitelepítettek 1956-ban a Szentgotthárdi Járási Párt vb-hez írtak „mentesítési kérelmet”: „Sziveskedjék kulák lista alul felmenteni. Nem érzem magamat kuláknak. Csak 28 kh földem volt, az is csak III. és IV. o. volt Felsőszölnökön, nagy partos vidéken. Ebből szántó és rét kevés, többnyire erdő volt. Kizsákmányoló sem voltam, amit a Felsőszölnöki szervek is bizonyítják. Cselédem nem volt, családommal gazdálkodtam. Sem iparom, sem kereskedésem, semmiféle gépem nem volt. X. Y. volt Felsőszölnöki … házszám lakos, jelenleg Kanotapusztai Á. G. dolgozója.”

A tanácsülési jegyzőkönyvek szerint Felsőszölnökön is voltak „spekuláns kulákok”, akiknek „a mesterkedése miatt lemaradás mutatkozott a beszolgáltatásnál”. Egyikük – hangzott el a vád – „sertéseit többre tartotta, mint Sztálinváros építőit, avagy a földalatti gyorsvasút dolgozóit. Étkezési burgonyát etetett föl állataival, és ezzel megkárosította államunkat, de őt is utolérte dolgozó népünk sújtó keze és meg fogja kapni méltó büntetését.” Az ötvenes években Felsőszölnökön az olajütés is szünetelt, mivel a molnárt, aki ezzel foglalkozott, kitelepítették Apátistvánfalvára.

A begyűjtés éveiben aratás után a gabonakévéket közös szérűkre hordták, ahol cséplőgéppel közösen csépeltek. Tűzfigyelő szolgálatot is szerveztek, nehogy ellenséges személy felgyújtsa a közös szérűkbe hordott gabonát. Törvényerejű rendelet értelmében zsúpszalmát csak akkor volt szabad kézzel csépelni, ha a beadási kötelezettségét a cséplőgéptől a gazda már teljesítette. Sok zsúpfedeles ház volt akkor a faluban rossz állapotban, de tulajdonosaik hiába kérték a tanácsüléseken, hogy engedélyezzék a kézi cséplést.

1954-ben megkezdődött Felsőszölnök villamosítása. Az 1954. június 17-ei tanácsülésen vetődött fel először, hogy burgonyabogarat találtak, de még nem vették komolyan a gazdák az irtását. 1960-ban már megszervezték, hogy az „úttörőcsapat tagjai a szülőkkel karöltve burgonyabogárirtást végeztek az egész nyár folyamán községünkben, s a tanácstagok körzetükben” ellenőrizték azt. Ebben az évben alakult a gyümölcstermelő szakcsoport. A málnatermelő táblák kialakításánál sok vita volt. Az emberek csak azt nézték, hogy „a kijelölt tábla ne az ő földjüket érintse”, inkább másokét.

A nehéz gazdasági és politikai helyzet miatt 1949 és 1960 között közel háromszázan hagyták el Felsőszölnököt. A kulákoknak bélyegzett, hortobágyi munkatáborokba kitelepített emberek közül 1953 után sem térhetett mindenki vissza szülőfalujába, csak attól hatvan-nyolcvan kilométeres távolságig. (Részben ezért is lakik ma több szlovén család Vas megye Szentgotthárdtól távol eső községeiben.) Felsőszölnök lakói voltak a leginkább „nem megbízhatóak”. A hármas határ tövében élő szlovén lakosság bizonytalanságban élt. Ha a faluban feltűnt egy teherautó, már reszkettek félelmükben, hogy az ÁVH jött és internálják a lakókat.

Az ötvenes évekről a Magyar Kommunista Párt Szentgotthárdi Járási Bizottságához beérkezett jelentésekből is kapunk némi információt. A párttagok a „tökmagköpesztés céljából” összegyűlt családokat is felkeresték, hogy szorgalmazzák Felsőszölnökön a gyümölcstermesztés fejlesztését.

A lakosság a hiánycikkek miatt panaszkodott: kevés volt a boltokban a zománc- és vasáru. Egyáltalán nem lehetett kapni zsírosbödönt, kétliteres tejeskannát, éthordót, kocsikerékzsírt és lópatkósarkot, különböző nagyságú és méretű mosdótálat, férfikerékpárt, asztali tűzhelyt. A párt és a tanács tagjai figyelemmel kísérték s a gyári munkához hasonlóan tervezték, ütemezték a mezőgazdasági munkákat. Határidőket szabtak az egyes tennivalók elvégzésére. 1956-ban például a tanácselnök javasolta, hogy a házcsoportok lépjenek egymással versenyre, és vállalják, hogy az árpa- és zabvetést április 20-áig, a vöröshere és a lucerna vetését április 30-áig, a burgonya és a kukorica vetését május 5-éig elvégzik.

A „jól teljesítők” nevét és eredményét a tanácsháza falára kihelyezett „dicsőségtáblán”, a lemaradottakét a „szégyentáblán” tették közszemlére. A mezőgazdasági munkák állásáról folyamatosan jelentések készültek: „Dacára az esős időnek, úgy a kapálást, mint a burgonyatöltést elvégezték. Földjeik gazmentesek.” 1956-ban megszűnt a begyűjtés, 1957 januárjában ismét megindult az olajpréselés Felsőszölnökön. A forradalom idején „disszidált” a vb-titkár, négy tanuló és két pedagógus. Két napig nem volt tanítás az iskolában.

A volt körjegyző, Koltay Pál házának átalakításával 1956-ban – nemzetiségi nap keretében – kultúrházat avattak Felsőszölnökön, amelyet Pável Ágostonról neveztek el. Az ünnepségen részt vett Dalibor Soldatič, Jugoszlávia nagykövete és Pável Ágoston leánya, Pável Judit. A szlovén nyelvű ünnepi beszédet dr. Vilko Novak ljubljanai egyetemi tanár tartotta.

A Kádár-korszak a Szentgotthárd környéki, főként a felsőszölnöki szlovének számára a szigorított határvédelem, a „vasfüggöny kora”, mely a negyvenes évek második felétől a nyolcvanas évek végéig tartott.

Az osztrák és szlovén (jugoszláv) határt magas szögesdrótkerítéssel és speciális rakéta-riasztórendszerrel zárták le. A „vasfüggöny” eleinte a drótakadályból, aknamezőből, nyomsávból, az ország belső területein létesített ellenőrzési övezetekből állt. Műszaki részét az állami használatba vett ötven-száz méter széles határ menti sávon hozták létre. Egy 1962. évi kormányhatározat kimondta az ötvenméteres határsáv kitisztítását. Az erdőterület tulajdonosa köteles volt annak rendben tartásáról gondoskodni. Aki az utasítást megszegte, bűncselekményt követett el. A nyomsáv felszántása, boronálása, gyomlálása a falubelieknek munkalehetőség volt, még ha határőrök felügyelete alatt végezték is.

A drótakadályok (másfél méter magas, kettős sorban elhelyezett faoszlopokra erősített szögesdrót) közé telepített aknamező után következett a nyomsáv. Ez felszántott, szinte naponta gereblyézett terület volt. A határvonaltól számított ötven-ötszáz méter széles sáv volt a „határsáv”, egy tizenöt kilométeres terület pedig a „határövezet”. Ezekben csak meghatározott engedéllyel lehetett tartózkodni vagy építkezni. Ha a határövezetben élőnek rokonai, barátai voltak Jugoszláviában, „megbízhatatlannak” számított és kitelepítették. Az ÁVH (Államvédelmi Hivatal) éjszaka, teherautón, tizenöt kilogrammos csomag engedélyezése mellett vitte el ezeket az embereket.

1956-ban a magyar-jugoszláv határon felszedték az aknákat és a drótakadályt. A hetvenes évek elejére „szelíd vasfüggöny”, egy gyengeáramú drótkerítés váltotta fel az addigi műszaki zárat. 1989. augusztus 1-jén pedig végleg megszűnt a határőrizetnek ez a módja.

A tizennégy kilométerre levő szentgotthárdi ipari üzemek a hatvanas évek végén, a közlekedés javulásával váltak a felsőszölnöki középkorúak és fiatalok megélhetési forrásává. Akik az 1936-1938 közötti években a németországi Mecklenburg majorjaiban dolgozhattak idénymunkán, kerékpárt hoztak haza. Így azután azon járhattak be dolgozni Szentgotthárdra. Mások gyalogoltak vagy időnként lovas kocsin utaztak. A lovas kocsin való utaztatásért egy napig kellett dolgoznia az utasnak. A bejáró munkások utazását megkönnyítette az 1954-ben megindult autóbuszjárat (fakarusz, az Ikarusz gyár fapados autóbusza). „Mi Felsőszölnökön először csak gyalog jártunk. Gyalog mentünk Gotthárdra a vásárba és Gyanafalvára dolgozni. Az első világháború után a faluban csak a pap, Tüll Géza lovagolt. Kilenc-tíz fuvaros volt a faluban, akik fát fuvaroztak és így utasokat is felvettek. 1928-ban a sáros utat középen egy szekér szélességben felszórták kővel. Így lett makadám utunk. Gotthárdról Pacona Imre fiákerrel hozta az urakat a faluba. A harmincas években vett egy autót. Ez volt az első taxi a környékünkön. Az első biciklit Filó Ferenc molnár vette 1929-ben. Egy vasárnap délután, a litániára igyekvő öregasszonyok elcsodálkoztak: egy ‘ember’ két keréken utazott és nem esett le róla. Biztosak voltak benne, hogy ez csak maga az ördög lehet. Gyorsan keresztet vetettek a rózsafüzérrel. De nyugtalanította őket, hogy milyen nagy bűnt követhettek el, amiért az ördög megjelent előttük … Magyarországon a kerékpár drága volt. Az 1936-1938 között Németországban dolgozók vámmentesen hazahozhattak egyet-egyet.

Ezekben az években több mint kétszáz bicikli került Felsőszölnökre … A fakarusz egy Csepel teherautó volt, amire fából egy szekrényt csináltak, s két padot tettek bele. Tízen ülhettek, a többiek egymást támogatva álltak benne. Ezen már kalauz is volt, aki bilétákat árult” – emlékezett vissza Feleki Vendel.

A falun vezet át a Felsőszölnök-Vasszentmihály főútvonal, mely délre Muraszombat felé, északkeleten Budapest felé folytatódik. Rendszeres autóbuszjárat Szentgotthárd és Muraszombat között (Felsőszölnökön át) csak a második világháború alatt volt (1941–1945). A falun átvezető főútvonalat 1961-ben aszfaltozták. Az első személygépkocsit tanítók vásárolták 1963-ban. Az első rádió tulajdonosai 1940-ben a tanítók, a postai alkalmazott és a pap. Az első televíziót 1962-ben szintén egy tanító vette, majd tanácsi alkalmazottak következtek. Az 1970-es évektől kezdett széles körben elterjedni a tévé. Telefon a rendszerváltás előtt (1989) magánlakásban nem volt, csak a boltokban, kocsmákban és az iskolában. Nyilvános telefonállomás a postán állt rendelkezésre, illetve a posta mellett éjjel is működött egy segélykérő telefon. Ma már szinte minden házban van készülék.

A rendszerváltás idején a „vasfüggöny” lebontása, illetve az 1992-ben megnyílt Felsőszölnök-Martinje határátkelő megszüntette Felsőszölnök elszigeteltségét. Itt alakult meg 1990-ben a Magyarországi Szlovének Szövetsége, a szlovének első önálló kulturális szervezete, itt van a székhelye (1994 óta) az Országos Szlovén Önkormányzatnak. 1994-ben a települési önkormányzat átalakult kisebbségi önkormányzattá, 1998 óta pedig önálló szlovén kisebbségi önkormányzat működik a települési önkormányzat mellett.

 

Szólj hozzá!

2009.03.04. 16:36 kod715

Három határ találkozásánál .... II. rész

Jobbágysors Szölnökön

 A település népének életkörülményeiről a jobbágyfelszabadítást megelőző évszázadban az 1828. évi összeírásból és a szemtanú, Kossics József – a falunak a XIX. század első felében plébánosa – írásain kívül levéltárban fennmaradt peres iratokból tájékozódhatunk.

A falunak 1828-ban 460 hold harmadik osztályba sorolt szántóföldje van. „Határjok Hegy Völgy, földje kövétsel elegyes verhenyeges sárga agyag, terméketlen sovány. Termesztenek igen tsekély Búzát – több rozsot, Zabot vagy e helett Hajdinát. Trágyájokat nagy szorgalommal a szalma szüke miatt falevelekbül készéttik, földjeiket pedig a sok hegyen fel s alá való járás miatt nagy fárattsággal trágyázhatják tsak minden 3. 4. esz., de ollonis vagyon mely 20 esz. sem volt fel szántva a terméketlensége miatt. Földjeiket 3szor egymással össze fogva 4 marhával szántják. Ámbár a Styer Orsz. Gránitz Városhoz közelebb lévén, mindazon által adás vevés végett Körmendre 2 3/4 Stal: távolságra járnak. Szántóföldjeinek 1/3 Ugarnak kihagyattatva vagyon. A 9dik rész pénzül váltják, a 10et pedig természetben adják meg.”

Határa „hegyes völgyes rémiszttő árkos”, ezért földjeik felét állandóan parlagon kellett hagyniuk. „Mivel igen apró közökben szántanak, 1 holdba 1 1/2 p(ozsonyi) mérőnél többet nem vethetnek.” Mindezeket figyelembe véve 345 hold a hasznos területük. Termesztettek még krumplit és kukoricát. A réteket csak egyszer kaszálták, s a víz is állandóan elárasztotta azokat: „Határjokon keresztül folyó víz és a hegyekbül leomló patakok áradásai rétjekben nevezetes károkat okoz.”

Szőlőjük 21 pozsonyi mérőre, illetve 105 kapásra való volt. (Egy pozsonyi mérő szőlőt öt ember kapált meg.) A szőlőt kétszer kapálták, metszették, gyomlálták, kötözték és trágyázták is. A hegyvám és kilenced kifizetése után 52 és fél akó boruk maradt. Egy akó átlagos ára 1 forint 48 krajcár volt, az egész tehát 94 forint 30 krajcárt ért.

A szőlőkre a vincellérek vigyáztak, akiknek „vagy más fundusuk a magok szőlőiken kívül nincsen, vagy az idegen gazdák szőlős házaikban lakván, vigyáznak a szőlőkre. Amazoknak tulajdon marháji szoktak lenni; emezeknek pedig a ház s szőlő tulajdonosa teheneire, mellyek trágya végett tartatnak ott, és egyéb holmiekra, kötelességek gondot viselni.”

A vincellérek fegyvert is viseltek. Ez egy vincellérhez szóló névnapi köszöntő énekből tudható: „Ma van köszöntő napja / az Lázár József uramnak / Sok jót néki kívánok, / ezüstöt, aranyat mint pelyvát. // Házigazda, a ház ura, aki őrzője / a szőlőnek, hegyen, völgyön, / puskáját, kardját felhúzza: Keresztény béke! / Dicsértessék a Jézus Krisztus! / Dicsértessék a Jézus Krisztus!” (a szerző fordítása).

A felsőszölnökieknek házszám szerint felosztott „fenyves erdejükből … elegendő Tüzelő fájok ki kerül, Épület fát mindazonáltal pénzen vesznek”.

A mostoha természeti viszonyok idénymunkára kényszerítették a lakosság többségét: „Mezzei gazdaságok mellett, hogy élelmeken könnyebbithessenek aratni, csépölni és egyébb kézi munkára távulabb vidékekre járnak.”

Az idézett összeírás Hánzek Ferenc öreg bíró, Csuk Balás és Péter esküdtek és a tehetősebb és szegényebb lakosok közül Horváth Balázs István, Török György, Lázár János, Gáspár György, Szlapér György és Bajzek József „vallomása alapján” készült.

Ha az idősebbek egyedül nem tudták már teljesíteni a robotot és a szolgáltatásokat („öreg napjaimban az egy fertály helyes gazdaságom fenntartására férfi személy hiánya miatt elégtelen vagyok”), akkor leányukat megházasították egy ifjú legénnyel, aki segített gazdálkodni: „eltökélt szándékom … Méczi nevű édes leányomnak … D. Ferenc ifjú legényt házomba néki férjül bevenni”. Nemcsak vejévé, de örökösévé is fogadta a gazda a beházasodót, amiről írásban is rendelkezett: „hogy nagyobb hajlandósága legyen a gazdaság működésében és előmozdításában, hitvese örökösödési osztály részén kívül, nékie szinte egy gyermeki részt testálok…” Ezt a befogadott férfinak akkor is meg kellett kapnia, ha elhagyta volna a házat: „ha holtom után a háznál közbeeshető viszálkodások miatt megmaradni nem tudna, nem akarna”.

Nemcsak az egyszerű jobbágyok sorsa volt keserves, de a tanítóé is. Ezt bizonyítja egy 1837-ben történt eset, az érintettek ügyükben nyolc évig pereskedtek. A perben a falu plébánosa, Kossics József állt ki tanítója mellett a földesúrral szemben: „Skvorcz János Iskolamesterem azon panaszkodott elöttem, hogy egy éjjel későn az ablakján benézegetönek, – többszöri megintésére se be jönni, se eltávozni nem akaró gyanúsnak vélt ember’ meg pofozásáért (:mivel egészen megnem foghatta:) a’ Tettes Alsó-Szölnöki Uraság’ parancsából egy hajdu más kétt ember társaságában, egy virradóban a’ szobájába berohanván, – rettenetes Káromkodás, huntzfut, gaz, akasztófára, disznó pásztornak való, és több ehez hasonló becstelenítő szavak’ kiszórása közt ötet az ágyában keresztvasba tenni, ‘s pőrén Alsószölnökre lehajtani akarta; – azonban az ő, felesége és gyermeke’ keserves rimánkodására a’ vasból megkímélve, és felöltözve hajtotta le maga előtt, mint valami gyilkost, vagy tolvajt! – hol a’ Ts Szabó Sándor Uradalmi ügyvéd Ur, miután előtte a földes uri hatalomról megfelejtkezve a’ Patronusi kötelességekről! – büszkén értekezett volna, tömlöczbe záratással fenyegette vala! – és hogy utóbb egy kiss adóssága miatt (:minden előre tett jelentés, vagy megintetés nélkül a’ tehenét az istállóból már kihajtatta, azt azonban a’ síró-rívó felesége’ könyörgésére /:a’ csúfot megtévén rajta:/ visszaeresztette.:) – Erre a’ panaszkodó alázatosan kért meg engemet, hogy én, mint Principalissa, pártját fognám az ötet üldöző Aszölnöki Uraság ellen addig is, miglen máshová húzhatja magát!”

A plébános a földesúr eljárását törvénytelennek tekinti, s beperli: „…a’ Tettes Aszölnöki Uraság által elkövetett fellebbi .a’ Tettes Aszölnöki Uraság által elkövetett fellebbi hatalmaskodásnak ezennel innepélyesen ellenemondok, méglen azt a’ Törvény útján megfogom bosszulni.”

A bíróság Skvorcz János panaszát kivizsgálta és – bizonyíték híján – elutasította, mondván, hogy csak kitalálta az egészet. Kossics Józsefet viszont

a tiszti jelentéshez csatolt nyilatkozatában tett kijelentéséért – miszerint a főszolgabíró nem akart igazságot szolgáltani – becsületsértésért beperelték. A tanító panaszát nem orvosolták, a védelmére kelt Kossics Józsefet – bujtogatásért is – kérdőre vonták. A nyolc évig tartó pereskedés után Kossicsot – az 1845. január 14-ei ítélet szerint – felmentették az ellene felhozott vádak alól.

Kossics Józsefnek egy alkalommal önmagát kellett megvédenie. Volt egy szolgája, akit lustasága és hanyagsága miatt elküldött. A legényt besorozták katonának, de megszökött, hazajött és rátámadt volt gazdájára. Kossicsnak, bár akkor már 63 éves volt, sikerült a támadót lefegyverezni. A szolgát halálra ítélték. A komáromi börtön siralomházából (szlovén nyelvű) levelet írt a plébánosnak. A levél hátuljára jegyezte fel a plébános a történteket: „bocsánatot kér felakasztása előtt azért a zsiványságért, minél fogva ötet 1851. augusztus 15-én éjtszaka 10 és 11 óra közt a kálha felső részét rögtön fel emelvén és a szobába beugorván megölni és azután kirabolni merészlette … sikerült a zsiványt véres viadal végén a földre lecsapni, tőle a puskaszuronyt kiragadni, a szobaajtót felnyitni és a lármára s harangfélreverésre összefutott emberek által összekötöztetni.”

Az 1848. évi márciusi események kapcsán Vas vármegye az illírizmus eszméitől féltette szláv lakosságát: a horvátokat és a szlovéneket. Az illírizmus nyelvi, kulturális és politikai mozgalom volt. Alapgondolata: a délszlávok egy nemzetet alkotnak, az illír nemzetet, s valamennyien az ókori illírek leszármazottai. A Fekete- és az Adriai-tenger között élő népeknek egy nagy illír államba kell tömörülni, horvát vezetés alatt.

Vas megye alispánja, Széll József 1848. május 22-én levelet írt a belügyminiszternek, melyben jelentette: annak megakadályozására, hogy az illír propaganda a megye szlovén lakossága körében elterjedjen, „a határ szélen útleveleket vizsgáló erőket” állíttatott fel, s ezzel sikerült a „kísérleteket is visszatartani”.

A katolikus egyház 1848. szeptember 24-ére nemzeti zsinat összehívását tervezte. Egyházmegyénként és esperesi kerületenként előkészítő tanácskozásokat szerveztek. A szentgotthárdi esperességi kerület – ahova Felsőszölnök is tartozott – 1848. augusztus 23-án Gyanafalván (ma Jennersdorf Ausztriában) tartotta gyűlését. A tanácskozásról készült jegyzőkönyvben a résztvevők válaszoltak a nemzeti zsinattal kapcsolatos 21 kérdésre. A kerülethez tartozó tíz plébánia mind „idegen ajkú” (német és szlovén) volt. Szerették volna megtartani, ami „gyakorlatban vagyon: vasárnapokon délután egész éven át tanítást tartani, a gyermekeket az előadottakból kikérdezni, az után a Ciborium (áldoztató kehely – K. M.) ki tétele alatt a boldogságos Szűz litaniáját a pap által anya nyelven elmondani, és még egy, Mariás üdvözlő ének szinte anya nyelven el éneklése után a Ciboriummal áldást adni.” Kívánta továbbá a kerület, hogy „a Pápáért, királyért, világi és egyházi felsőbbségekért mondandó igen épületes imádságok, minden a megyében divatozó nyelvekre forditassanak”.

A nemzeti zsinatra és a katolikus egyház ügyeinek rendezésére sajnos nem került sor.

Vas vármegye 1848-ban a 19-22 éves férfiak közül sorshúzás útján állította újoncait, de elfogadta az önkéntes ajánlkozásokat is. A német nemzetiségűek nagy részben helyetteseket fogadtak, akik sok esetben szlovének voltak.

Szentgotthárdon 1848. november 7. és december 23. között volt a sorozás. A honvédeknek öt láb és két hüvelyk magasaknak kellett lenniük, s 24 éven aluliaknak. Minden újonc húsz pengő forintra tarthatott számot, s négyévi szolgálatra vállalt kötelezettséget. Aki alkalmasnak találtatott, ha úgy akarta, maga helyett alkalmas helyettest állíttathatott, de keresztény csak keresztényt, zsidó csak zsidót.

Vas vármegyében december 4-ig háromezer újoncot soroztak. Belőlük állították ki a 44. és 45. honvéd zászlóaljat. Vas vármegye a 3. hadmegyéhez tartozott, amelynek székhelye Pécs volt.

A szentgotthárdi honvédek összeírása alkalmával felvett „béavatási jegyzőköny” szerint 1848. november 21–23-án és december 1-jén 19 felsőszölnöki férfit vettek nyilvántartásba. Ketten már harmincévesek voltak. Hanzsek Mihály római katolikus vallású, harmincéves, öt láb magasságú, nőtlen szolgát négy évre, 129 forintért sorozták be a némethidegkúti Kuglman Ferenc helyett. Előzőleg őrseregnél szolgált. Csuk György ugyancsak harmincéves nőtlen szolgát, aki öt láb, két hüvelyk magas volt, Tóth falu (ma Rábatótfalu) község állította. Egy bognárt (Getsek Mihály) és egy vargát (Tirr József) kivéve mind szolgák vagy zsellérek voltak. A 21 éves Labritz Ferencz volt csak nős, aki a bonisdorfi német Sampl György helyett szegődött 112 forintért.

Az 1848–49. évi szabadságharcban elesett a szölnöki Hanzsek Mihály, Mukics Mátyás, Skaper Mátyás, Császár György, Lázár Lőrinc, Labritz János, Grebenár József. Hazatértek: Szukics József, Gecsek Mihály, Horváth József, Skapér József, Horváth Ferenc, Korpics Mátyás, Ropos János, Guba Mátyás.

Vas vármegyében már 1848 végén véget ért a szabadságharc. A Stájerország felől előnyomuló Nugent tábornok 1848. december második felében átlépte a határt, s a megszállott területet katonai kormányzás alá vonta. Vadásztak a honvédekre. Akik nem szöktek meg vagy nem rejtőztek el, azokat – ha alkalmasnak találták őket – besorozták az osztrák ezredekbe. 1849. január 15-én elrendelték a császári lobogók kitűzését és a fegyverek begyűjtését a szlovén falvakban. Felsőszölnökön is.

 

Szólj hozzá!

2009.03.04. 16:31 kod715

Három határ találkozásánál ....

Három határ találkozásánál

 

Felsőszölnök – Magyarország legnyugatibb települése – Vas megyében, Szentgotthárdtól 14 kilométerre, a magyar-szlovén-osztrák határ és kultúrák találkozási pontjánál fekszik. Lakosságának kilencven százaléka szlovén nemzetiségű. Határátkelője is van Szlovénia felé. A határon átlépve érünk fel a környék legmagasabb pontjára (404 méter), az Ezüst-hegyre. Felszínén az Ős-Rába pliocén végi kavicstakarójának maradványai találhatók. A határtól Szentgotthárd felé vezető völgyet még kilenc domb öleli körül, melyeket kavicsos, agyagos, hordalékos talaj borít: a Lujza-hegy (384 méter), a Hegyes-hegy (370 méter), a Martinski brejg (Martinjei-hegy, 363 méter), a Kakasdomb (Garbénšček) és az Ónzin vrh (Onzin-hegy, 362 méter). A legmagasabb fekvésű lakott hely a 353 méter magas János-hegy (Melekno vréje, Jankenberg). Ide tartozik a Törkin brejg (Török-hegy, 343 méter), ahova a hagyomány szerint a törökök aranykoporsót ástak el. Ezekkel szemben magasodik a Söverca (Északi-hegy, 349 méter), melyet erősen ér az északi szél. Végül Alsószölnök irányában található a Szabó-hegy (323 méter), mely volt tulajdonosáról kapta nevét. A falu központjától négy kilométerre, a 384 méter magasságban lévő magyar–osztrák–szlovén hármas határon, az ott 1922-ben felállított hármashatárkő mellett esőház és padokkal körülvett asztalok várják a turistákat.

Felsőszölnököt a róla elnevezett Szölnöki-patak (Seniški potok, Ober Zemming Bach) szeli át, mely Türke-patak néven, Türke faluból ered. (Ma a szlovéniai Trdkovo, Magasfok része). A sportpálya helyén papi halastó volt, amire népi elnevezése (Póposki ríbnjek) is utal.

Felsőszölnökön és környékén a pannon és az alpesi éghajlat együttes hatása jellemzőek. Magyarország többi vidékéhez viszonyítva a csapadék évi 800 milliméteres átlagos középértéke itt a legmagasabb. A domborzati viszonyok és a növénytakaró alapján a táj magashegységi jellegű (Noricum Stiriacum). Az erdők őshonos fája a jegenye- és vörösfenyő. A luc- és erdeifenyő mellett sok a nyír, megjelenik a havasi éger és a fürtösbodza is. Az erdők aljnövényei között sok a ritkaság, gombában is gazdagok (vargánya, rókagomba, galambgomba). A fenyérgamandornak (Teucrium scorodnia) Felsőszölnök az egyetlen magyarországi előfordulási helye. Tímár Gábor fedezte fel 1997-ben a határsávban. A harminc-ötven centiméter magasra növő, kissé zsályára emlékeztető törpecserje zöldes- vagy sárgásfehér virágai júliustól szeptemberig nyílnak.

Azok a növényfajok, amelyek miatt az itteni erdők természetvédelmi jelentősége igen nagy (mohafajok, korpafűfajok, páfrányfajok és a havasi éger), a sajátos föld- és erdőhasználat következtében szaporodtak el. Az erdők helyén kialakult irtásfaluban az évszázadokon keresztül változatlan gazdálkodási rendszer a növekvő népesség megélhetését csak a szántók bővítésével tudta biztosítani. Ezért egyre több erdőt vágtak ki. A letarolt területeket vagy feltörték, vagy átmenetileg legeltették, illetve kaszálták. Irtással még a XIX. század elején is foglalkoztak, a folyamatot a helybeli plébános, Kossics József így írja le: „…egy szálig levagdalván, mezőt csinálnak a fenyvesből; melly foglalatosságok abból áll, hogy kikeletkor a’ hasznavehető vastagabb fákat kiszemelvén levagdalják, ‘s haza hordják; a’ többit pedig ledöntögetvén szépen elegyengetik az egész táblán, hogy mindenhol elfedje, ‘s ott hagyják egész őszig száradni. Ekkor neki mennek, ‘s nehány helyen meggyújtják… Ez leégvén, a’ nagyját, a’ mi még haszonra való, öszveszedik, ‘s haza viszik kormosan, a’ földet pedig, mellyet illyen égetés után Celina-nak neveznek, nagy keservesen felszántják, minden második harmadik lépésre meg-megálván a’ sok törzsök és gyökér miatt, mellyeken ekéjek nagy idő-vesztegetéssel emelik által, hogy kár ne essék benne; bajlódnak szegények ‘s izzadnak valóban, azt sem tudván, ha kétszeresen e, vagy csak egyszeresen adja vissza a’ háládatlan föld belé szórt gabonájokat… A’ törzsök körül, mivel ekével nem lehet hozzá férni kár nélkül, kapával kell felforgatni a’ földet, és igy kit szántva, kit kapálva bevetik az illy földet…”

A legelőterületek nem fedezték a jelentős állatállomány takarmányát, ezért az erdőben is legeltettek. A bükk, a kocsányos és kocsánytalan tölgy makkja Felsőszölnökön – ahogy az ország számos más falujában – főleg a sertésállomány őszi és téli felhizlalását szolgálta.

A hagyományos földhasználat legjellemzőbb formái – a bakhátas szántóművelés, a kaszálórétekre alapozott szarvasmarhatartás és a kisparaszti szálaló erdőgazdálkodás – ma is megtalálhatók. A táj jellegét a mozaikos extenzív gazdálkodás alakította ki és tartotta fenn évszázadokig.

A lakosság alkalmazkodott a természeti adottságokhoz. A vizenyős völgyek nem voltak alkalmasak a hagyományos építkezésre, ezért a házak a dombtetőkre, domboldalakba települtek. A csapadékos időjárás miatt igyekeztek minél több szabad, de fedett teret létrehozni. A csüngőereszes, csonkakontyos nagy tető vagy az oszlopos tornác felelt meg ennek a célnak.

A nagy tetőtér a széna tárolására szolgált. A faragott gerendákból összecsapolt boronafalú házakat kívülről betapasztották, később bevakolták. Idővel földből döngölt vagy földlabdákból összerakott úgynevezett fecskerakásos falú házak is épültek.

Az erősen tagolt, dombos vidéken elterülő falunak két belterülete van, ami arra utal, hogy két falu olvadt itt egybe. A János-hegy helyén lehetett az a falu, melyet a források Iwanfolua néven (1387) említenek. A mai faluközpont a fő út mellett egy szűk völgyben fekszik. A határban a dűlők nem szabályos alakúak és nem egyenlően oszlanak meg a gazdaságok között. Az eredetileg nagyobb földdarabokat keskeny, hosszú szántókká alakították. A megművelt terület elaprózódásának okát a birtokoknak az öröklés folytán való erős tagozódásában kereshetjük. Ennek oka pedig a vidék túlnépesedésében és az elhelyezkedési nehézségekben keresendő.

A dombokon épült házak kisebb csoportokban helyezkednek el. A házcsoportok lakói eredetileg rokonok voltak. Az utódok legtöbbször a szülők birtokán építkeztek, majd később közeli vagy távolabbi rokon örökölte a házat. A házcsoportok körül egy tagban van az eredeti családi birtok, csak a később örökölt vagy vásárolt birtokok esnek távol a portától. Többségük a birtok első tulajdonosának nevét viseli. Amikor ez a család kihal vagy a rokon családok száma csökken, a házcsoport annak a családnak a nevét veszi át, melynek több háza van ott. Felsőszölnökön huszonöt házcsoport van és közel százötven különböző háznév. Az egyes házak, illetve családok háznevet viselnek. A család kihalásával a házneveket a nem rokon család is örökli. A lakók egymást háznevükön ismerik, emlegetik és szólítják. Házasságkötés után a férj és a feleség továbbra is a saját háznevén ismert, illetve idővel annak a házneve válik általánossá, akinek a házában laknak. A gyerekek annak a háznak a háznevét öröklik, amelyben felnőnek. Abban az esetben is, ha az nem az apa, hanem az anya háza.

A község gazdasági helyzetére a rendszerváltás (1989) előtt nagy hatással volt periferikus fekvése, a volt jugoszláv és osztrák határ közötti beékelődése, és természetesen a domborzati viszonyok.

A felsőszölnökiek az 1960-as évekig szinte kizárólag földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, jövedelmüket idénymunkával egészítették ki. Az 1960–80-as években egyre több fiatal helyezkedett el a szentgotthárdi ipari üzemekben. A községben a kétlakiak és a munkások voltak túlnyomó többségben.

A második világháború előtt a termőföld nagy része a tizenöt hektárnál kevesebb földdel rendelkező gazdáké volt. A háború után is magántulajdonban maradt a föld kétharmada. A művelési ágak szerinti megoszlás is más képet mutat itt, mint máshol az országban. A felszín 47 százalékát borítja erdő, a szántóföld aránya pedig 26 százalék. A termőföld nagyon agyagos, kavicsos és terméketlen. Csak hat-nyolc gazdaságnak van tizenöt-húsz hektár földje, a többség két-három hektár földdel rendelkezik. Szőlőt 1935-ben még hat hektáron termesztettek, ma már csak a ház körüli lugasokon.

Az 1950-es évekig jelentős volt az alma- és szilvatermesztés. A harmincas években sok új fát ültettek az állami gyümölcstelepítési akció során.

A negyvenes években jó termés esetén nyolcvan-száz vagon almát is értékesítettek. A felsőszölnöki alma (mosánszky, jonatán, bőralma, pogácsaalma) és szilva (hosszú, piros, sárga) ismert volt egész Magyarországon. Néhány gazdaság két-háromezer pengőt is megkeresett gyümölcsértékesítéssel.

A hetvenes évek óta nem gondozzák a gyümölcsfákat, így azok egyre silányabb termést hoznak. A fák elöregedtek, újakat nem ültetnek. A gyümölcsfajták és azok minősége már nem felel meg a piaci követelményeknek. Az 1990-es években egy felsőszölnöki lakos vállalkozott, szlovéniai segítséggel, intenzív almatermesztésre. 2000-ben többen is csatlakoztak a Phare által is támogatott vállalkozáshoz, amelynek keretében almafacsemetéket ültettek, gyümölcsaszalót, gyümölcslékészítőt és pálinkafőzdét építenek.

Rendre kaszálnak (Kozár Mária felvétele, 1972)

 

Tehénfogat (Kozár Mária felvétele, 1972)

 A pannóniai szlávok örökösei

 A magyar állam területén már annak megalapítása idején is éltek más népek. Őshonosnak ismerik el a kutatók nyugaton a szlovéneket, északnyugaton a szlovákokat. A szlovének ősei 550 körül érkeztek arra a földre, ahol ez az etnikum ma is él Szlovéniában és a határain túlnyúló területeken. A magyarországi szlovének etnikailag a Szlovén Köztársaságban, az osztrák Karintiában és Stájerországban, az olaszországi határ menti tartományokban, illetve szerte a világon élő mindösszesen hárommilliónyi szlovénséghez tartoznak. A magyarországi nemzetiséget alkotók többsége ma a Vas megyei Szentgotthárdon, a hozzácsatolt Rábatótfaluban (Slovenska ves) és hat környező községben (Felsőszölnök – Gornji Senik, Alsószölnök – Dolnji Senik, Szakonyfalu – Sakalovci, Apátistvánfalva – Ťtevanovci, Orfalu – Andovci, Kétvölgy – Verica-Ritkarovci) él. Laknak még szlovének Szombathelyen, Mosonmagyaróvárott, Budapesten és szétszórtan Magyarország egész területén. A statisztika szerint 3056-an vannak (1990), becsült számuk ötezer fő.

Régészeti kutatás sem Felsőszölnökön, sem környékén nem folyt, a határközeli, a határsávba sorolt települések közelében 1989-ig még sétálni sem lehetett az erdőkben és a szántókon, nemhogy kutatásokat, ásatásokat folytatni. A szlovéniai régészek határozott véleménye szerint azonban a Rába és a Mura közötti terület lakott volt minden régészeti korszakban. A határon túl a Muráig a régészeti feltárások a második világháború után kezdődtek, az 1980-as években pedig intenzívvé váltak. A legrégibb lakott települések a korai kőkor végén és a rézkorban keletkeztek.

A rézkorban elsősorban a dombos Goričko vidék (melyen Felsőszölnök is fekszik) szélén telepedtek le, e terület középső része lakatlan maradt. Ennek oka, hogy ezen a dombvidéken egybefüggő erdő fekszik, és rossz minőségű a termőtalaj. A régészeti leletek szerint a rézkor lakott települései Felsőszölnök közvetlen szomszédságában az alábbi helyeken találhatók: a Ťpic breg nevű domb tövében đepinci falu és Felsőszölnök határán (a đepinci területéhez tartozó Stari studenec, azaz Régi kút nevű dűlőben), Budinci, Dolenci, Neradnovci, Boreča, Stanjevci falvak területén, a Gomila (Hant) nevű dűlőben Markovci mellett, a Ťpilakov breg nevű domb tövében Gornji Petrovci mellett. đepinciben és Budinciben rézkori kőbalta került elő.

A középső bronzkorban ezeket a településeket elhagyták lakosai és újakat hoztak létre. (Oloris pri Dolnjem Lakošu/Alsólakos mellett, Gáborkert dűlő Lendva mellett, Gosposko dűlő Hotiza mellett és Prapornica dűlő Gančani mellett). A késő bronzkorban a Mura jobb partján keletkeztek települések (Gornja Radgona, Kriševci). A vaskohászat, bányászat, kereskedelem virágzásának korában a vidék majdnem lakatlan. A Kr. e. IV. század elejétől Dél- és Délkelet-Európát a kelták próbálják meghódítani, de ezen a vidéken ritka a kelta lelet (Alsólakos).

A Rába és Mura közötti vidék a római korban az Illiricum inferior provinciához tartozott. Claudius császár uralkodása idején kapta a Pannónia nevet, Traianus császár korában (105–107) pedig a Pannónia superior elnevezést. A törzsnépességet a római korban is az őslakosok alkották, akik lassan alkalmazkodtak a római közigazgatáshoz, romanizálódtak. A gazdasági és kulturális fellendülést 169-ben a kvádok és markománok betörése szakította félbe. Marcus Aurelius ezt ugyan visszaverte, de nem lett béke. A III. században a barbár népek támadásai egyre gyakoriabbakká váltak, a Római Birodalom hanyatlani, gyengülni kezdett.

A Felsőszölnök közelében feltárt római halomsírok lelőhelyei: Pažnik dűlő đepinci határában, Sočina graba dűlő Dolenc határában, Gosposko dűlő Dolenci határában, Na ogradaj dűlő Boreča határában, Trenk dűlő Ženavlje határában.

Már ebből is megítélhető, hogy a rómaiak idejében sűrűn lakott a vidék. A Goričko dombvidéken (amelyen Felsőszölnök is fekszik) a halomsírok a völgykatlanokban, a dombok lábánál és lankáin találhatók. A határ szlovéniai oldalán a régészeti kutatások eddig tíz római kori települést tártak fel. A halomsírokban különböző hamvasztásos temetkezés nyomai találhatók meg. A leletek többsége helyben – az I. századtól a III. század elejéig tartó időszakban – készült kerámiaedény.

A mai Vas megyei szlovének elődei – a Rába és a Dráva közötti vidéken – a VI. század második felében az avarokkal együtt telepedtek le. A VIII. században ez a vidék a frankok uralma alá került, akik az avarokat elűzték, majd a IX. században Karantániából az ő helyükre is szlovéneket telepítettek, akik a század második felében Pribina (847–861) és Kocel (861–874) alsó-pannóniai szláv fejedelmek alattvalói voltak. Kocel kérésére II. Adorján pápa 869-ben Metódot, a szlávok apostolát nevezte ki a pannóniai szlávok érsekévé.

Ebből a korból őrizte meg a szájhagyomány a „mrski” (gyűlöletes, utálatos) szót a felsőszölnöki szlovén nyelvjárásban. A szó a legrégibb szlovén, úgynevezett II. Freisingi nyelvemlékben szerepel: „Ha ősünk nem esett volna bűnbe, akkor örökké élt volna … Azért vessük el ezeket a gyűlöletes ördögi cselekedeteket, éspedig: a bálványimádást, felebarátaink rágalmazását, a lopást, a gyilkolást, a paráználkodást, az eskü megszegését…” A bűnről és bűnhődésről szóló prédikációt valószínűleg a Karantániából a IX. században Alsó-Pannóniába települt szlovének hozták magukkal, s Metód és tanítványai is használták. A vasi szlovének elődei a Metód-tanítványok prédikációjából ismerték meg, s adták tovább, őrizték meg a mai napig ezt a több mint ezeréves szót – a „grdi mrski” (ronda utálatos) állandó szóösszetételben.

Az alsó-pannóniai szlávok nagy része már az Árpád-kor végére beolvadt a magyarságba. Kisebb részük a nyugati határvédő sáv (gyepűelve) területére szorult, s több mint egy évezrede folyamatosan együtt él az államalkotó nemzettel. A mai Vas megyei szlovének e pannóniai szlávok utódai. A nyugati határ menti védősáv (gyepűelve) a Rába és a Mura között magyar fennhatóság alá tartozott ugyan, de csak a XI. század végén került Vas és Zala vármegyékhez (1091), illetve a zágrábi (1094) és győri (1176) püspökséghez.

A Vas vármegyében élő s a győri egyházmegyéhez tartozó szlovén hívek által lakott vidék (esperesség) a katolikus egyháztól a „Tótság” (szlovénül: Slovenska okroglina) nevet kapta. A magyarok kezdetben „tótoknak” hívtak minden szláv népet, később csak azokat, akik magukat szlovéneknek nevezték: a Vas és Zala megyei szlovéneket, a felső-magyarországi szlovákokat, a XVI. század végéig a szlavónai horvátokat is.

Amikor Mária Terézia 1777-ben – Szombathely székhellyel – új egyházmegyét alapított, egyházigazgatásilag egyesítette a magyarországi katolikus szlovéneket. Ekkor keletkezett a Vendvidék (szlovénül Slovenska krajina) elnevezés, mely a történeti Vas és Zala megye katolikus szlovén híveit tömörítette egyházi keretbe, új esperességi kerületbe. Beletartozott a Tótságnak nevezett vidék is.

A „vend” a magyarországi szlovének német eredetű magyar elnevezése. A középfelnémet „wint, winde” és az ófelnémet „winid” alakokon keresztül összefüggésben van a már a klasszikus latinban is meglevő „Venedi, Veneti” népnévvel. A szlávokra, mint a venétek helyére kerülő népre, a keleti germán nyelvhatáron ragadt rá a név. A magyarban az -us szóvég latinosítás eredménye. A „vendus, vindus” alak létrejöttében a német „wendisch, windisch” – német területen élő szlávokra vonatkozó – kifejezés is közrejátszhatott. A magyarországi – Rába és Mura között élő – szlovének vendekként való elnevezése tehát nem más, mint a letelepedésük előtt itt élt nép nevének továbbvitele a szlovének neveként. Ők maguk anyanyelvükön szlovéneknek nevezik magukat (Slóven, Slovenci, Slovenge, Slovenje).

Dobra uradalma

 Felsőszölnököt először egy 1378. évi oklevélben még Alsószölnökkel együtt, egy községként említik: Zelnuk inferior et superior néven, de 1387-ben már külön: Zelnuk superiorként. Ebben az oklevélben szerepel Iwanfolua, mely ma falurész, a János-hegyen elterülő belterület.

A magyar Szölnök helynévnek a német Zemming és a szlovén Senik felel meg: a szlovénből került a magyarba. Jelentése „kaszáló, szénapadlás, szénapajta”. A falu korai névváltozatai káposztaföldekre (szlovénül: zelnik) is utalnak: Zelnuk (1387), Zewlnek (1538), Felsőzelnek (1548), feölseo Zelnik (1594).

Felsőszölnök a dobrai (ma Neuhaus, Ausztria) uradalomhoz tartozott, első földesura (1183–1391) a szentgotthárdi ciszterci apát volt. „Dobra-földét” az apátság valószínűleg már az alapításkor (1183) megkapta, de a határvillongások következtében kisiklott kezéből tulajdonjoga. II. Endre 1213-ban keltezett oklevelében visszaadta azt Szentgotthárdnak. A birtok ekkor a Dobra, Lindva, Sibring (Szölnök) patakok és a Rába által határolt földterületet foglalta magába a rajta élő apátsági jobbágyokkal együtt.

Szentgotthárd környékének nagy része a ciszterciek letelepedésekor „emberi művelésbe még be nem kapcsolt” gyepűelvi terület volt. A gyéren lakott zóna nagy része járhatatlan erdőség, mocsár. A mocsarak átjáróin vagy az erdők nyíltabb helyein kövekből és szálfákból mesterséges védműveket – gyepűket – létesítettek, melyeket árkokkal is megerősítettek.

III. Béla király az apátsági birtok kijelölésekor a gyepűelve folytonosságát a Rába mentén megszakította, hogy országának ez a része is bekapcsolódjék a civilizáció vérkeringésébe. A terület megfelelt a ciszterci monostori gazdálkodás két legfőbb ága, a földművelés és az állattenyésztés számára is. De használatba vétele előtt elő kellett készíteni a talajtörés kemény munkájával.

Ez erdőirtást és talajszárítást jelentett. Először a monostorhoz közeli mocsaras völgyeket tették művelhetővé és lakhatóvá. Ezzel a ciszterciek rendjük alapítójának, Szent Bernátnak a tanácsát követték, aki arra intette fiait, hogy a völgyeket keressék, mert – úgymond – a termékenység a völgyekben van. „Ott dúsan tenyészik a növényzet, súlyosodik a kalász és terem száz magot.”

Valószínűleg ezekből az időkből, a XII. századból származik egy Szent Bernátról szóló szlovén népdal, melyet Felsőszölnökön ma is énekelnek. (Prelejpe ravne so polé/Gyönyörű sík mezők). Bár az első verszakban „egy legény” szerepel, a népdal szlovén etnikai területen gyűjtött variánsai alapján megállapítható, hogy Szent Bernátról van szó, aki egy sík mezőn Szűz Máriával találkozik. Fiatal korában nagy mulatozó volt, később Szűz Mária nagy tisztelője lett. A felsőszölnöki változatban is szépen énekel és találkozik Szűz Máriával. A mezőn a szentmiséről vidáman hazafelé igyekvő legény motívuma a Felsőszölnökön gyűjtött népdalban egybecseng Schwartz Elemér feltételezésével, aki szerint Szent Gotthárd temploma magányosan állt, a lakott telepektől távol.

1391-től a Széchy nagybirtokos családé lett a dobrai uradalom. Széchy István magvaszakadtával (az 1530-as években) a leányág örökölte. A Széchy lányok házasságai révén váltak érdekeltté a Zekel, Erdődy, Thurzó, Choron és Poppel családok is a terület birtoklásában. Széchy Magdolnát 1582-ben Lobkowitz Poppel László vette feleségül, aki cseh csapatokkal jött Magyarországra, s házassága révén jutott Dobra, Szentgotthárd és Trencsén uradalmához. Leányukat, Poppel Évát, Batthyány Ferenc vette feleségül, s kapta vele a birtokot hozományként. Több per és csere után 1642-től Batthyány Ádámé lett a dobrai uradalom és végleg a családé maradt. Napjainkban mind a család hercegi, mind a grófi ágának vannak birtokai az ausztriai Dobrán (Neuhaus).

A fellelhető urbáriumok szerint Felsőszölnök 1553-ban judicatus (bíróság) helye. 1555-ben Superior Zelnek a Judicatus Zulnukhoz tartozik, negyvenhét jobbágy, hét zsellér lakja. 1595-ben pedig villaként (falu) említik. 1601-ben egytelkes nemeseket is találunk itt. 1608-ban Salmis Fülöp és Poppel László személyenként tíznél több jobbágy ura. 1611-ben Széchy Tamás huszonöt féltelkes jobbágy és egy zsellér fölött rendelkezett.

Az 1637. évi urbárium szerint a faluban a Batthyányakhoz tartozott hét félhelyes jobbágy családfő: Kosz Mihali, Baizek Thamas, Serfecz Andras, Juricz (?) Martin, Gecsek Andras, Lazar Andri, Boznek (?) Ivan. Az első négy család Szent Mihály és Szent György napján harminc-harminc krajcárt adózott, és adniuk kellett családonként három tyúkot. A többi három család huszonöt-huszonöt krajcárt adózott, s szintén három tyúkkal toldották meg azt.

Január elsejétől Szent Mihály napjáig minden hónapban egy hordó bort tartoztak „elkorcsmallani”. A dobrai földesúrnak volt „Czemingen” egy tábla, negyven köböl mérőt kitevő szőlője. Egy réten három szekér széna termett, ez a rét „az asszony”, a grófné majorjánál feküdt, egy másikon öt, illetve egy: „Szölnökön az öregh réten Terem szekér No. 5. … ugyan ott az víz tett egi darab szakasztást, terem ott is szena szeker No. 1.”

Felsőszölnökön 1642-ben Battyhány Ádámnak adózott 27 félhelyes jobbágycsalád és két zsellércsalád. A törökök 1640-ben megöltek egy családfőt (Konacz András), a rabságba elhajtott hatvan lakosból kettőt említ az urbárium (Kalics Matko apját és anyját). A falu jobbágy családfői: Termincz (?) Matko, Paulovics Mihály, Hanssek István, Kürniek Mihali, Kozar Jurko, Juricz Jancsi, Vora Giuriko, Placzer (?) Thomas, Gallér Thomas, Lissics Ivan, Hanz Martin, Sorigh Vucsko, Tirk Balas, Hanri (?) Peter, Gbicz Ivan.

A törökök által elhurcoltak pótlására Lobkowitz Poppel László Salmis Fülöptől 1608-ban Muraszombat, Szombatfalva, Tivadarc környékén vett birtokáról Felsőszölnökre telepített jobbágyai: ifj. és id. Serfecz Andras, Baiczik Thomas, Gubics Peter, Kottnyak Ivan, Markovics Matti, Metlicz Jurko, Vora Bertalan, Kürneik István, Lázár Andri, Gecsek Andri.

A félhelyes jobbágycsaládok huszonöt-harminc krajcárt adóztak Szent Mihály és Szent György napján. Gbicz Ivan és Gecsek Andri félhelyes jobbágyok adója között szerepel a „káposztapénz” (2,5 korona). Ez is arra utal, hogy a faluban káposztaföldek voltak, s aki természetben nem tudott adózni, annak pénzben kellett megváltania adóját. A gabonadézsmát is pénzben fizették a „várhoz”.

Felsőszölnökön ekkor még halban és rákban gazdag a patak, a jobbágyok halászhattak is. A faluban egy fenyőerdőt maguk között feloszthattak, de ettől az évtől (1642) a földesúr megtiltotta a fakitermelést. Egy egész helyhez tíz köböl termést hozó föld tartozott, mivel mindegyik gazda félhelyes volt, öt-öt köböl termést hozó földjük volt. A réteken négyszekérnyi széna termett, s bort is kellett árulniuk, a többi faluhoz hasonlóan: „A Bor árulással szintén ugi tartoznak mint a Többi faluk. A Gabona dézsmát pénzul fizetik az Várhoz. Halászó patakiok vagion, kiben köni halat és rakott foghatni. Ez falunak határán vagion Feniös Erdö és az polgarsagh között fel van osztva, és noha az Var szükségére, az mikor kívántatik vagiak, hogy az polgárok azt puszticsák … megh köll tiltany. Itt egy egész helhöz vagion 10 köbölre valo föld. Rett 4 szekér szénára való.”

A házakkal és berendezésükkel kapcsolatban eddig ismert első adatok egy 1663. évi betöréses rablás, gyilkossági kísérlet kapcsán kerültek feljegyzésre: „egynehány ízben pincéjét megásván, istállóját megnyitván … loptak: 13 pint vajat, két irtó kapát, egy másféle kapát.

Egy kaszát, egy nadrágot, egy sarlót, viszont egy font vajat, egy hasonlóban valo fejér ruhát, két tehenet, egy üsző tinót, ez oda vagyon, ezen fölött öléssel fenyegették.”

Az 1690. évi összeírás szerint a „Szönyök”-patakon egykerekű malom működött, a „Szenyicky” (szlovénül: szölnöki) hegyen pedig szőlőtermesztés folyt.

Egy 1711. január 2-i feljegyzés tudatja, hogy a „Szölnöki maior Ispánnak feleségestül, aki Majorné is lész 3 kész pénz. A Maior béli cselédek és mindkét rendbélieknek is Naturalis” jövedelem jár.

Az 1720. és 1728. évi összeírás harmincegy családfő (huszonkét negyedtelkes, hat nyolcadtelkes és három zsellér) adózót jegyez. A terület örökös jogon Dobra uraihoz, akkor özvegy Batthyány Zsigmondnéhoz tartozott. Földjeik általában olyan rosszak voltak, hogy legalább tíz esztendeig pihentetniük kellett, de két-három vetés után ilyenkor is kimerültek. Az átlagos termést kétszeres, háromszoros szántás után érték el, amit igás állatokkal végeztek, és kézi ásással egészítettek ki. Szarvasmarhatartásuk jelentéktelen volt, mivel hegyi legelőiket a vízáradás tönkretette. Stájerország felé kereskedhettek egészen Grazig fenyőfával és borral, de gyenge boruk akóját ötven dénárért tudták csak eladni.

A Mária Terézia idejében végrehajtott úrbérrendezéskor (1767) a falu gróf Batthyány Imre birtoka volt. Úrbéreseinek száma 69 (67 jobbágy, két zsellér), akik 43 egész és 16 harmincketted telken gazdálkodtak. A teljes úrbéres földterület 1281 hold (ebből 901 hold a szántó, 352 hold a rét, 28 hold a belső telkek területe). Egy egész telekhez tartozott huszonkét hold szántó és hat hold rét. Kilencedüket és tizedüket pénzben váltották meg. A korcsmáltatás Szent Mihály-naptól Szent György-napig tartott.

A községet a harmadik osztályba sorolták.

Felsőszölnök a XVIII. század végén végrehajtott népszámlálás szerint 692 lakosával a nagyobb községek sorába tartozott. A férfinépesség társadalmi tagozódása: 1 pap, 69 paraszt, 68 paraszt örököse, 37 zsellér, 18 egyéb, 133 fiúgyermek. A nők száma 366 volt. A falu 95 házból állt. Szilárd falazatú épületei között a templomot, a vendéglőt és a plébániát említik forrásaink.

Untalan izen a török

 A jobbágyok életét a XVII. században Bocskai hajdúi, a török hódoltatás, a szentgotthárdi csata kapcsán a tatár és a keresztény hadak, majd a kurucok és a labancok pusztítása is keserítette.

1605. október 15-én Tieffenbach városparancsnok – a Bocskai-felkelők közeledtének a hírére – a monostort a templommal együtt a levegőbe röpítette Szentgotthárdon. Bocskai hajdúi Szentgotthárd felé való vonulásukban az útjukba eső községeket kegyetlenül pusztították. „Vernjek Iván felsőszölnöki katolikus plébános Bocskai hajdúit a plébániaház előtt várta és hajlongva előttük egy üvegben bort kínált nekik. A furcsa öregembert a hajdúk megmosolyogták és nem bántották” – írja Kossics József.

A törökök a Rába és a Mura között élő szlovének közelében, Nagykanizsa környékén, a reformáció itteni térhódításával egy időben jelentek meg. Damad Ibrahim nagyvezír 1600. október 20-án foglalta el Nagykanizsát, a legközelebbi jelentős erődítményt. 1640 karácsonyán egy kanizsai török csapat betört Felsőszölnökre. Kirabolták a falut, néhány embert megöltek, hatvanat pedig foglyul ejtettek. Az idősebbeket útközben visszaküldték azzal a hírrel, hogy tizenöt napon belül hódoljanak meg, különben lerombolják az egész falut. A törökök támadását levélben panaszolják el a felsőszölnökiek földesuruknak, Batthyány Ádámnak, és tanácsát kérik, hogy meghódoljanak-e: „az hitötlen pogány Török miat maradhatatlanok vagyunk, és az mint mostansággal is, úgy mint karácsony napián megh rablotta az egész falut, hatvan embert öregestül, aprostul el vittek, és némely-lyeket leis vágtak. Az utban hogy vittek volna bennünket, megh állottak az Törökök és ötünket, öregh vén embereket hozzá hitt az iszpaia, és azt mondotta mi nekünk: mennyetek vissza, mivel ti nem járhattok, és készüljetek tizenötöd napjára megh holdulni és sarczotokat be adni. Ha penigh megh nem hodultok tizenötöd napra, földigh el rontlak és porra teszem az falut egy szegig. Akoris hogy az falubol hogy ki mentek, kiáltottak: nosza vitézek, hol vattok? Mirt nem jötök elő? It vannak az Pogányok.”

Batthyány Ádám pedig Szentgotthárdon lakó sógorától kért tanácsot. Csáky László 1641. január 4-én kelt válaszában nem ajánlotta, hogy Szölnök meghódoljon, úgysem engedné el a török a rabokat. Istvánd (ma: Apátistvánfalva) és Börgölin (Újbalázsfalva, ma Apátistvánfalva része) is meghódolt, mégis sarcot kellett adni a rabokért. Ha Szölnök meghódol, akkor hamarosan a Rába-vidék németsége s többi falva is erre kényszerül: „ha szintén bé hodolnak is, azzal az Rabokat igen keivissel vagi semmivel sem könnyebitik. Az mint mikor az én faluimath, Istvándot s Börgölint, el Rablák, mind attak efféle bisztato szókat, de bizon hodolások utánna temérdek sarczon változtak ki miniáian … ha pedigh Szölnik megh hodol, készüllion mindjárt az másik Szölnek is, és Farkas falua is, s megh az Rába mellett való németségh is … Az Szölnekiek, ennehány jó hodolt Polgárt küldenének be az tizenötöd nap alat Kanizsára, szava tudo embereket, s mennének voltaképpen végére mint gondolkodnak az Rabok felöll, abbull alkalmassint eszében venné kegyelmed, s Palatinus Uramtul is megh iünne az válasz, ne vetnék chak másokra az terhet az emberek. Mert ha ezek chak illi können az hodolásra bocsiáttatnak, én bizon nem tudom ki tartia megh az többit”.

1640 karácsonyán a törökök az evangélikus prédikátort is elrabolták. Még 1642-ben is arról panaszkodnak a felsőszölnökiek földesuruknak, hogy a török azóta is rablással és fogsággal fenyegeti őket, ha nem fizetnek sarcot, nem váltják ki prédikátorukat. A falunak nincs pénze a sarcra („ötöd félszáz tallér és két vég karázsia” – gyengébb minőségű posztófajta), a földesurat kérik, hogy fizesse ki a váltságdíjat vagy adjon egy török rabot a prédikátorért: „Fölsö Szölnökiek mind fejenként jelentik: hogy az predicatorért untalan izen reájok az Török Rablással és fogsággal fenyegeti őket, ha az predicatorért az kezeseket be nem viszik. Az predicator azt pretendálja, hogy az falu adgya megh sarczát, az mellyekhez elégtelenek, ha nem maga visellye gondgyát sarczának. Könyöröghnek, hogy nagyságod ne hadná őket haáborgatny. Azon kivül az szentegyháznál az minémű kelh volt, azt is az törökök mind födelestül el vitték magával együtt, igy abbul is károssak.”

A földesúr valószínűleg ki is váltotta a prédikátort, mivel Donkóczi Miklós 1646-ban részt vett a büki zsinaton. 1648-ban pedig Felsőszölnökről írva panaszkodott, hogy a malom gátját feljebb vitték, ezért a házához való rétet elöntötte a víz.

Az 1641 őszén a pogány rabságába került szölnöki major ispánjáért száz, Mihály nevű kovácsáért kétszáz tallér váltságdíjat kért a török. Az ispán – harmincévi szolgálatára hivatkozva – „kolduló levelet” kér, igazolást a földesúrtól, hogy gyűjthet pénzt a váltságdíjra. A kovács pedig, aki szintén harminc éve a falu kovácsa, azt kéri, hogy a földesúr fizesse ki a váltságdíjat, vagy adjon érte egy török rabot. Két év múlva a törökök ismét elvittek „elvenen négy embert … két férfi gyermeket és két leánykát”. 1651-re a dobrai jószágban valószínű a teljes hódoltatás, s éppen Felsőszölnök ennek határa.

1664. augusztus 1-jén ezen a vidéken zajlott le a szentgotthárdi csata. A török előhadát képező tatárok ezt megelőzően a „Szölnöki majort” felgyújtották. A falu majdnem teljesen elpusztult, a „szegénység” Stájerországba menekült: „… a Rábán innéd már mind el égette Tatár a falukat … Szölnöky majort … Farkasffylvay, Szölnöky és Kozmadomyani bíróságokhoz tartozandó falukban, csak eggyet sem hagyott; … Rabot sokat vitt, … a szegénységh mind el szélledet Styriára … a kik peniglen már vissza jünnek Styriábul, csak szintén üres kézzel, mert mind marhájokat, partékájokat ott fogták megh, megh éhülvén lopogatáshoz kezdtek volt, és magok is csak szalladó képpen jünnek” – jelenti Árvai Mihály dobrai tiszttartó Forgács Zsigmondné Batthyány Borbálának 1664. augusztus 10-én.

Az augusztus elsejei csatát – melynek hadszíntere Szölnökig ért – szemtanúként írja le, s panaszolja, hogy a török és a keresztény csapatok egyaránt pusztítják a vidéket: „Szent Gotthárd táján, a török Rábán innéd Szölnökigh, a Német túl Gyanaffalváigh tiz egész napig táborozott. Rablójának (a tatárnak – K. M.) vissza való térését várván, azonban a török Nagyfalu táján egy étszakán hidat csinált magának a Rábán, s ezen Augusztus harmincz második napián reá is ment a Német táborra. De az álgyuk alat be romlot azon híd, és a Francia, s Kussanics (?) hada megh futamtatta a pogányt. S bizonyosnak mondgyuk, hogy Francziában s Németben három Ezerigh, törökben penighlen tizenegy ezerigh veszet volna el.”

A szentgotthárdi csata emléke – mondák formájában – vándormotívumokkal kiegészülve még ma is él a felsőszölnökiek körében.

„A török csapatok ott voltak Nagyfalvánál. A túlsó oldalon látni egy keresztet. Ott volt egy kápolna, azon a dombtetőn. A török csaták idején azon a dombtetőn voltak a magyar csapatok elhelyezve. Lent a völgyben volt a magyar csapatok vezére: Radetzky. Előre kiszámította, hogy a törököket becsapja. A csapatait két részre osztotta. Egyikkel a dombon este nagy tüzet rakott. A tűz körül a katonák körbe-körbe jártak, hogy soknak lássanak. A török onnét várta a magyar csapatok támadását. Másnap reggel Radetzky levette a csákóját, a kardját a földbe szúrta. Rátette a csákót és letérdelt. Kérte az Istent, hogy a csatában segítsen az ő népének. úgy imádkozott: ‘Segíts meg minket Istenem, de ha már a saját gyermekeidnek nem akarsz segíteni, akkor a török kutyának se segíts! Isten nevében!’ Kiadta a támadásra a parancsot. A török a tűz felől várta a csapatokat, és ő az ellenkező oldalról támadt. A harmadik ágyúlövés eltalálta a szultán sátrát. Pánik keletkezett. Megtudták, hogy a szultán meghalt, fejvesztetten menekülni kezdtek. Azt mondják, hogy annyi volt a halott, meg a sebesült, hogy a Rábában víz helyett vér folyt.

A szultán a csata előtt azt mondta, hogy ma még Mária (Celli Mária – K. M.) öléből fogja a lova a zabot enni és kebléről fogja itatni a lovát.

Alsószölnök és Felsőszölnök között egy emelkedőn van egy kút (Begynec-kút, Gaj). A török szultánné oda dobta be az aranybölcsőt meneküléskor” – mesélte Labricz Ferenc 1974-ben.

Sulics István történetében „a csata előtt a szultán Nagyfalván ebédelt és azt mondta: Ezt a helyet addig fel nem adom, amíg a sült kakas énekelni (kukorékolni) nem kezd. És erre a kakas a tányéron verdesni kezdett a szárnyaival és megszólalt. Egy ágyúgolyó pedig odarepült, és a szultánt agyonsújtotta. Ott el is temették.”

A mondákban keverednek a valós és képzelt események, s a történeti hivatkozások sem pontosak. A valóság az, hogy a szultán nem vett részt ebben a hadjáratban, s a török csapatok vezére, Köprülü Ahmed sem halt meg a csatában. De a harcban valóban elesett Ismail pasa, a szultán sógora. A sereg főlovászát pedig éppen a nagyvezír sátrában találta el egy ágyúgolyó. Radetzky (1766–1858) a szentgotthárdi csata után száz évvel született, 1848–49-ben az itáliai felszabadító mozgalmakat számolta fel.

A törökök vagy a tatárok elől elrejtett kincsekről szóló mondák az egész magyar nyelvterületen elterjedtek, de az elrejtett aranykincs aranybölcső formában való megjelenésére eddig Magyarországon másutt nincs adatunk.

Labricz Ferenc a mondába beépíti a túlerőben lévő törökök megtévesztését is. E szerint a dombon a magyarok éjjel nagy tüzet raktak, és egész éjjel nyüzsögtek körülötte, hogy az ellenség soknak lássa őket. A török a tűz felől várta a támadást, míg a magyarok ellenkező irányból váratlanul törtek rájuk. A hadicsel motívum számtalan változatával ősi időkre vezethető vissza. A monda szerint a Rába egyik holtágát azért hívják Holt-Rábának, mivel a csata idején olyan sok volt benne a török halott, hogy eltorlaszolta a folyót, és a Rába új medret választott magának, vagy a Rábában víz helyett vér folyt. A vezér imája motívum nem egyedülálló. Irodalmi párhuzama is van: a Szigeti veszedelem című eposzban Zrínyi imája. Mariazell híres búcsújáróhely Alsó-Ausztriában. A mai napig sokan látogatják Felsőszölnökről is. A török támadás végső szándéka a keresztény vallás meggyalázása volt.

A Szentgotthárd környékén átvonuló kuruc és labanc csapatok is sok kárt okoztak a szölnökieknek. Letaposták a vetéseket, learatták a gabonát, tönkretették a réteket és mezőket. Rákóczi kurucai 1704. július 4-én Nagyfalvánál, 1705-ben Vak Bottyán vezényletével Szentgotthárdnál győzték le az osztrák császár hadait. A kuruc kori iratok a császári német, horvát és rác (szerb) hadak által okozott károkat 404 forint 50 dénárra becsülik, noha tűzkárt nem szenvedtek a felsőszölnökiek.

 

Szólj hozzá!

2009.03.04. 16:27 kod715

Hosszú keresgélés után sikerült megtalálnunk az Őrségben azt a házat, amelyre vágytunk....

 

Hosszú – közel másfél éves - keresgélés után sikerült megtalálnunk az Őrségben azt a házat, amelyre vágytunk. Hónapokon keresztül jártuk az Őrséget lankadatlanul. A végén már jobban ismertük az eladó házakat, mint a helyi ingatlanközvetítők, akik tegyük hozzá elég magas árakon akarják eladni a házakat. Polgármester, kocsma, szomszéd, postás, járókelők voltak az informátoraink.
 
Aztán - részben véletlenül - megtaláltunk. Egész nap házakat néztünk meg a Vend vidéken, de egyik sem az volt, amire vágytunk. A fárasztó nap után hirtelen ötlettől vezérelve elindultunk Pityerszerre gulyást és tökös-mákos enni, no meg Éva nénit meglátogatni és pár szót váltani vele. Se Éva néni nem volt, se gulyás, rétesből is csak mutatóba. Már jócskán az őszben jártunk, így talán ez érthető is volt. Akkor indulás haza… az autóhoz ballagva hirtelen egy hirdetés láttam meg: „Az Őrségben, kiemelt tájvédelmi körzetben, eladó egy hihetetlen panorámával rendelkező, kifejezetten természet közeli életmódot lehetővé…”
 
Gyors telefon.
Igen igen. Felsőszölnökön van a telek a Jánoshegyen.
Hogyan tálaljuk meg?
Hát a telek Ilonka néni háza mellett van.
Ezeket a mondatokat már ismertük. A keresztnél, a Józsinál, a felső kocsmánál, stb. Elindultunk.
 
Felsőszölnökre érve ráfordultunk a Jánoshegyre vezető útra és szerencsénkre találkoztunk Ferivel. (akiről akkor még nem tudtuk persze, hogy Feri, és azt sem hogy szomszédok leszünk) Kérdezősködés Ilonka néni után. Fejvakarás, melyik Ilonka néni. Ja hogy az. És mit akarunk mi ott csinálni, meddig maradunk, stb. A végén Feri elvezetett minket a telekhez, útközben Ilonka nénivel is találkoztunk, aki éppen az egyik szomszédhoz igyekezett siratóba.
Nos, a telek nem a mi telkünk volt. Csalódottságunkat látva Feri felajánlotta, hogy elvisz minket egy másik eladó telekhez. Nosza. Ahogy autózunk elhaladtunk egy ház mellett. Kedvesem megkérdezi Feritől, hogy ez eladó vagy sem. Feri szerint igen. Az úrtól nézve nekem nem tetszett annyira, de Mariann erősködött, hogy nézzük meg, ha már itt vagyunk.
(Tehát a szerencsén kívül az női megérzésnek és akaratnak köszönhető a ház.)
Tolatás vissza.
(A mai napig nem értem, hogy miért nem mondta Feri, hogy eladó a ház. Igaz, információi szerint telket jöttünk nézni és nem házat. A telek nem ház, a ház meg nem telek. Egyszerű képlet.)
 
Mint kiderült Ferencünk jól ismeri a házat, hiszen évekig segített a tulajdonosnak a házkörül, és nővére néha ápolta is a nénit, aki három éve költözött otthonba. Én egyből tudtam: megtaláltunk. Mariann nem volt ennyire biztos benne, ebben persze szerepet játszott az is, hogy délelőtt egy csodálatos telket láttunk Kétvölgyben, amibe ő beleszeretett. (Sajnos egy nagyfeszültségű vezeték ment a telek egyik részén keresztbe, így kérdéses volt a vétel.)
 
Ferenc telefonált a nővérének, hogy megszerezzük a tulajdonos telefonszámát. A nővérrel vendül beszélt, így egy árva szót nem értettünk. A telefon után megígérte, hogy ha a nővére otthon lesz, akkor elkéri a számot és majd hív. Ezt egy hétig vártuk. Vártunk, vártunk, de Ferenc nem telefonált. Maradt a bevett módszer: keressük meg a polgármestert, és kérjünk segítséget tőle. A polgármester – aki igen derék, kedves, intelligens, faluja sorsával törődő ember – megígérte, hogy segít. Feritől már tudta, hogy kik vagyunk, és hogy érdekel minket a ház. Nem csalódtunk benne. Három nap múlva hívott és megadta Margiték számát. Így találtuk meg az olyan sokáig keresett házat.
Ebben a blogban a ház felújításáról, Felsőszölnökről, és remélem, sok pozitív kalandunkról szeretnék majd beszámolni.
Folyt.köv.

6 komment

süti beállítások módosítása